Felemelő sorstragédiák a Sundance Filmfesztiválon

Véget ért a 2021 első nagy filmfesztiválja, a Sundance. A díjazott művek emberi drámákra fókuszálnak.

Miközben a tengerentúli filmszakma azon gondolkodik, hogyan lehet majd megoldani a nagy díjkiosztókat a pandémia idején, sikeresen lezajlott a 2021-es Sundance Filmfesztivál, mely egyben elindított egy sokkal boldogabb mozis évet, mint a tavalyi. A csaknem teljes mértékben a digitális világba áthelyezett (a nagyságrend kedvéért: 28 mozi az Egyesült Államokban azért vetített) mozgókép-ünnep most is a jövő nagy tehetségeit kereste a 17092 beérkezett nevezés között, melyek közül 141 került be végül a hivatalos programba, ebből 73 volt játékfilm.

Az idei mustra további érdekessége, hogy szinte csak nagy nyertesei voltak a fikciós művek esetében. A nemzeti verseny, azaz a US Dramatic Competition esetében ez a CODA című dramedy, melyben Ruby-nak kell megvalósítania énekesnői álmait miközben siketnéma szülei és bátyja által végzett halászsorban is segédkeznie kell. A keserédes, mindemellett valóban felemelő humanista alkotás kapta a legjobb film és a közönségdíj mellett az összes szereplőt elismerték, illetve Siân Heder rendező is a kategória legjobbja lett. Mondanám, hogy négy díj biztosan segíti majd a mű további életét, de hát, nincs rá szükség, mivel a CODA volt a Sundance nyitófilmje és a premier akkorát robbant, hogy az összes élő mozis és streaming szolgáltató rögtön licitálni kezdett rá. A győztes az Apple lett, akik kerek 25 millió dollárt adtak a forgalmazási jogokért – rekordösszeget. A helyzet sok mindent elárul a mostani piaci helyzetről is: 2021-ben esélye sem volt egy klasszikus mozistúdiónak, hogy labdába rúgjon.

Az amerikai filmek mezőnyében még egy film tudott fontos díjat elhozni: a Clint Bentley írta és rendezte Zsoké (Jockey) főszereplője, Clifton Collins Jr. lett a legjobb színész (Sundance-en nincs külön férfi és női alkategória). Bentley édesapja zsoké volt, így nem áll távolt tőle egy alapos és érzelmes (nem érzelgős) portré egy olyan szakmabeliről, aki veterán és immár a sok sérülés miatt már egyre kevésbé van uralma a teste fölött, de nem tud megszabadulni attól a szenvedélytől, ami nyeregben üléssel jár. A strukturált, szigorú dramaturgiával végig vitt dráma kikezdhetetlen hitességében jelentős szerep jutott Clifton Collins Jr. átütő alakításának, így az elismerés teljesen megérdemelt. Sőt, boldogabb lettem volna, ha jobban oszlanak el a díjak a CODA és a Zsoké között, lévén, hogy utóbbi igazi tisztelgés a klasszikus drámák előtt és mellőz minden szentimentalizmust, ami például a CODA lezárása során átvette a hatalmat. De egy fesztiválon persze nem csak a mű kvalitása számít, hanem az azt kísérő eufória.

A sajtó például imádta A háromra… (Ont he Count of Three) című buddie movie-t, melyben két barát öngyilkosságra készülő barát eldönti, hogy segítenek egymásnak ebben, de előtte rendezik a sérelmeiket. A katalógus szerint komédia sokkal közelebb állt a drámához, illetve igyekezett műfajilag behatárolhatatlan lenni, így sem így, sem úgy nem letett komolyan venni. De, Ari Katcher és Ryan Welch megkapták a forgatókönyvért a díjat.

A nemzetközi verseny műfajilag teljesen más világot mutatott be – egy a Sundance egyik nagy találmánya, hogy a nemzeti mezőny mellett mernek kitekinteni a világra. A mezőny magasan legjobb filmje a Főműsoridő (Prime Time) című lengyel elsőfilm volt, melynek hőse, Sebastian (Bartosz Bielenia, akir a Corpus Christiben fedezhetett fel a magyar filmrajongó) az ezredforduló szilveszterén behatol egy tévéstúdióba és túszul ejti az ott lévő biztonsági őrt és műsorvezetőt, mert be akar valamit olvasni élő adásban. Miközben azt hihetnénk, hogy ez is egy újabb műfaji alkotás lesz, a film jelenetenként újra és újra újra definiálja magát. Például amikor a rendőrök behozzák a stúdióba Sebastian apját kiderül, hogy milyen abúzusokon kellett átesnie, vagy milyen az, amikor a túszejtő kamerával kényszeríti interjúra a vele tárgyaló rendőrnőt. Jelképes az időpont is, 1999 utolsó éjszakája, az elhangzó elnöki szilveszteri beszéd és a vágóképek között megbúvó híradóképek. A filmet, mi magyarok pontosan értenénk, milyen az a világ, ahonnan ki kell vándorolni, és amikor ott vagyunk, hogy elmondhatjuk, amit akarunk, nem tesszük, mert tudjuk, nincs értelme.

A díjak terén azonban a koszovói Méhkas (Hive) című dráma tarolt (legjobb film, legjobb rendező, közönségdíj) – mi tagadás ez egy sokkal jobban érthető alkotás a tengerentúlon. Blerta Basholli elsőfilmes rendező műve egy családanya életét mutatja be a koszovói Velika Kruša nevű faluban. Ez a település szenvedte el a legnagyobb mészárlást a szerb megszállás alatt, több mint kétszáz férfit hurcoltak el. Akik maradtak pedig nem nézik jó szemmel a megözvegyült Fahrije erőfeszítéseit, aki nő létére dolgozik: a falu többi asszonyát összefogva ajvárt kezd el készíteni, amit elad a városban egy szupermarketnek. A film egyszerre mutat rá a szerb népirtásra, annak rendezetlenségére, a múltszázadi szinte lévő társadalmi elnyomásra a nőkkel szemben Koszovóban és ráadásul esztétikai szinten semmi kivetnivaló nincs benne. Egyszóval, díjra teremtett alkotás.