Előfizetés

A vég kezdete

Rohamléptekben fehéredik Oroszország, és nem a hó teszi. Az interneten keringő felvételekről már ember meg nem mondja, hogy azon épp orosz vagy fehérorosz verőlegények püfölik-e eszetlenül a békés tiltakozókat. Vlagyimir Putyin most végképp elment a falig, ott retteg a bunkerben, miközben a hatósági tiltásra és rendőri erőszakra fittyet hányó nép az utcán azt kilátja: „nem félünk a bunkerben ülő kisembertől”, „Putyin tolvaj, Putyin hazudik”. Nyilván félnek ők is, van is miért, hiszen látják, miként statuál elrettentő példát Navalnijjal a hatalom. De az elkeseredés és a felháborodás már nagyobb, mint a félelem. A két évtizeden át remekül taktikázó Putyin és sleppje Navalnij megmérgezésével és utólagos meghurcolásával túllőtt a célon, és igencsak meglepődött, hogy az eddig marginális ellenzéki vezető megtanult fájóan visszaütni. Minden bizonnyal igaza van a Kremlnek, hogy kitanították, talán „külföldi erők segítették” a taktikaváltásban, csakhogy ez ellen már semmit sem tud tenni. A bunkerből Putyin számára már nincs visszaút. A börtönt is bátran vállaló, a bírósági tárgyaláson az elnököt Alsónadrág-mérgező Putyinnak és tolvajnak nevező Navalnij hazatérése óta a demokráciáért és a hatalmi korrupció ellen folyó harc jelképe lett. A Krímbe ejtőernyőzött "zöld emberkék" illegális voltát még semlegesítette a nemzeti érzés, az az általános orosz meggyőződés, hogy a zömében oroszok lakta félsziget történelmileg, kulturálisan, nyelvileg a mindenkori orosz birodalom része. A vírus és a népharag elől bunkerbe menekült tolvaj kisember imázsát viszont már semmi sem tudja ellensúlyozni. Putyin önmagát lőtte lábon, aktiválta a Lukasenko-modellt. Ezek után már akárki indul is ellenében a választáson, azt tömeges választási csalás nélkül nem tudja legyőzni. A rohamosztagok lojalitása pedig nem örök.

Üldözés

Segítünk a kormánynak. No nem általában, hanem egy konkrét ügyben, bebizonyítva azt, amit évek óta állítanak – hogy t. i. Magyarországon keresztényüldözés van -, de eddig csupán egy szándékosan félreértelmezett karikatúrát, néhány graffitit meg egy azóta már kiléptetett városházi gyakornok abszurd, ám közéletileg súlytalan magánvéleményét tudták felmutatni bizonyíték gyanánt. Pedig a bűnjel ott van az orruk előtt – sőt benne állnak derékig. Idehaza ugyanis tényleg üldözik az egyik keresztény egyházat, és erről jogerős strasbourgi ítélet is van. Az üldözöttet úgy hívják, hogy Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (az Orbán Viktort és feleségét összeadó Iványi Gábor egyháza), az üldözőt pedig úgy, hogy Orbán Viktor kormánya. Az ítélet szerint a kormányzat jogtalanul fosztotta meg egyházi státuszától a protestáns gyülekezetet, nehezen felmérhető károkat okozva (nem elsősorban az egyháznak, hanem azoknak a szegény sorsú, kiszolgáltatott embereknek, akiknek a fent nevezett egyházi szervezet szolgáltatásokat nyújt). Ezt a nyílt jogsértést reparálta most az Orbán-kabinet, a rá jellemző módon titokban - ők sosem hibáznak, tehát a hibáik javítását sem verhetik nagydobra -, és csak részlegesen, megspékelve egy hazug indoklással. Ha az egyház jogilag nem egyház – amihez nálunk csak egy parlamenti döntés kell –, akkor nem részesülhet a saját híveinek 1 százalékos adófelajánlásában. Iványiék gyülekezete immár újra részesülhet, ami egyfelől egy apró győzelem, másfelől viszont az orbáni bosszúlogika sajátos érvényesülése: a pénzfelajánlást már engedik, az egyházként történő rehabilitációt viszont továbbra sem, mondván, hogy a bírósági döntés csak a az adminisztratív helyzet rendezésére kötelezi őket, az egyházi státusz helyreállítására ellenben nem. Ez az igazi vallásgyalázás: ha a gazsuláló, de a krisztusi tanításra fittyet hányó vallási hűbérbirtokokat megjutalmazzák, azokat viszont, akik ragaszkodnak az evangéliumi útmutatáshoz akár a hatalom ellenében is, engesztelhetetlenül gyűlölik.

Eljön a világ vége

Nem állítanám, hogy tartottam ettől a pillanattól, ám készültem rá. Azt akartam, hogy amikor szóba kerül, akkor higgadtan, nyugodtan és tárgyilagosan tudjak felelni arra a kérdésre, amire nem lehet válaszolni. A világ végéről van szó, s arról, hogy ezzel miképpen szembesül egy lassan 8 éves kisgyerek. A hétvégén megtörtént. Beavatásnak nem mondanám, annál kevesebb volt, de hétköznapi beszélgetésnél valamivel több. Kis sírást okozott, s félórányi félelmet. Félóráig tartott, míg a leánykám megnyugodott – hogy a bensőjében utána mi zajlott le, azt nem tudom. Ártalmatlanul indult a dolog, a leánykámmal egy új, doku nevű kártyajátékot játszottunk, és amikor a gyerek nyert, akkor hatalmasakat nevetett, amikor vesztett, akkor meg potyogott a könnye, s erről nekem a világ vége jutott eszembe. Egyszer mindennek vége lesz, ezen csak nevetni vagy sírni tud az ember. Ahogy a lapokat kevertem, az ősrobbanás vagy ősrobbanások elméletén járt az eszem, s arra gondoltam, hogy elmesélem a leánykámnak azt a vicces elképzelést, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt a nagy semmi, és a nagy semmiben egy mérhetetlenül kicsi valami egyszerre csak felrobbant, s ebből lett minden, még az az asztal is, amin éppen kártyázunk. A 8 éves természetesen kinevetett, s azt mondta, hogy a semmiben nem lehet valami, mert akkor az nem semmi volna, hanem valami. Mire azzal vágtam vissza, hogy a semmit nem úgy kellene elképzelni, mint a semmit, hanem úgy, mint fölöttünk az égboltot. Látszólag az is egy nagy üresség, mégis tele van mindenféle izével, molekulával. – Inkább osszál – mondta a gyerek ásítva, de nem hagytam magam lebeszélni. Azt magyaráztam neki, hogy az ősrobbanás talán nem is a semmiben történt, hanem egy iszonyú nagy valami kellős közepében. – Képzeljük el a Földet, mint egy nagy valamit, s képzeljük el, hogy a Föld belsejében egy kis semmi felrobban, és szétveti az egész bolygót – mondtam lelkesen. – De hiszen akkor megsemmisülne a Föld! – legyintett a gyerek, mire (én marha) rávágtam, hogy előbb-utóbb úgyis meg fog semmisülni, mert eljön a nap, amikor a Nap felrobban és vele együtt elenyészik a Föld is. Na, ezt nem kellett volna. – ANYA! – bődült el a gyerek. – Anya?! Majdnem kiszaladt a számon az a rossz poén, hogy nem kell izgulni, hiszen a Földdel együtt az iskola is megsemmisül, így a Nap halála után nem lesz több házi feladat sem, de inkább hallgattam. Aztán az ölembe vettem a megrettent gyereket, és elmondtam neki, hogy a Föld megsemmisülése olyan, de olyan, de olyan nagyon soká lesz, mintha azt mondanánk, hogy meg se fog történni. – De meg fog történni? – pillantott rám a leánykám olyan éles, átható tekintettel, mint egy inkvizítor. – Igen – válaszoltam higgadtan, nyugodtan és tárgyilagosan, mire elkomorodott, s körbenézett a szobában. Voltaképpen emiatt írtam meg ezt az egészet. Hogy a gyerek körbepillantott, megnézte a játékait, ruháit, a festőkészletét, meg az új, elemes ceruzahegyezőjét. S láttam a szemén, hogy rádöbbent: van mit veszítenie.