Előfizetés

Ki nyer a Brexittel?

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2021.02.06. 16:28

Fotó: Marabu
Jogi abszurdum, de tény: a tárgyalások a szerződés ratifikálása közben is zavartalanul folynak.
Nagy-Britannia elveszítette az Európai Uniót. A The Economist 2021. január 2-i száma ezekkel a drámai szavakkal köszöntötte az új évet, ami egészen mást jelent, mint amiről a brexitisták a 2016-os népszavazás óta beszélnek. A december 30-án kapkodva aláírt szerződés a no deal-nél (vagyis a megállapodás nélküli kilépésnél) alig jelent többet. Michel Barnier, az EU főtárgyalója maga is elismerte, hogy a többéves alkudozás nem volt más, mint egymás kölcsönös gyengítése. A legújabb Brexit-szerződés terjedelme (1334 oldal) nagyon imponáló, de nem elegendő ahhoz, hogy egy gazdasági nagyhatalom és az Unió egységes piacának bonyolult viszonyait – a brit szuverenitás „visszaszerzése” jegyében – rendezze. Az EU teljes joganyagának, a nevezetes közösségi vívmányoknak a terjedelmét mintegy 100 000 oldalra becsülik. Téves feltételezés, hogy e gigantikus szabálytömeg mindennapos alkalmazása csupán a „brüsszeli” bürokraták hóbortja. Ahol nem igyekeznek a környezetet védeni, vagy nem ügyelnek az élelmiszerek biztonságára, ott természetesen nincs szükség ilyen mennyiségű jogszabályra. Jogi abszurdum, de tény: a tárgyalások a szerződés ratifikálása közben is zavartalanul folynak. Többek között azért, mert például a pénzügyi szolgáltatások ügye még rendezetlen. A londoni City elveszítette az európai piacokhoz való automatikus hozzáférés jogát, ami gazdaságilag az Uniónak kedvez. A világlapok elemzői abban is egyetértenek, hogy az örökké euroszkeptikus britek távozása az EU-ból a huszonhetek számára egyfajta felszabadulás-élményt is jelenthet.

1334 oldal díszcsomagolásban

A Brexit hívei, mindenekelőtt Boris Johnson a megállapodást karácsonyi ajándékként tették le a fa alá a brit polgárok számára. A győzelmi jelentések többnyire arról szóltak, hogy a szerződés létrejött, és január elsejétől Nagy-Britannia és a kontinens kereskedelmi forgalmában nem lesznek vámok és mennyiségi korlátozások. Azt persze elfelejtették hozzátenni, hogy időigényes vámellenőrzés viszont lesz, ami akár a meglévő beszállítói láncok széteséséhez is vezethet. Miután az áruk és a személyek szabad mozgására csak a vámunió tagjai jogosultak, arról is hallgatni kellett, hogy a britek 2021 januárjától kereskedelmi szempontból ún. harmadik országnak minősülnek. A vámhatár ebben az esetben azt jelenti, hogy az áruforgalomban minden szállítmány határátlépésekor vámáru-nyilatkozatot kell kitölteni. Ráadásul az importőrnek azt is igazolnia kell, hogy a termék honnan származik. Erre azért van szükség, hogy például egy amerikai autógyár egy angol összeszerelő cég közvetítésével ne tudja az uniós importvámot megspórolni. A 0 százalékos, kedvezményes vámtétel ugyanis csak azokra az árucikkekre vonatkozik, amelyek származási helye Anglia, Wales vagy Skócia (Észak-Írország továbbra is része maradt a vámuniónak). A Nagy-Britanniába tartó export is bonyolultabbá válik. Egy – mondjuk – divatos ruházati cikkeket Londonba szállító olasz vállalatnak igazolnia kell, hogy vámbiztosítékkal is rendelkezik. Ebből kell ugyanis a brit importtermékeket terhelő ÁFÁ-t, valamint az esetleges vámot megfizetni. A 0 százalékos vámtétel itt is csak azoknak jár, akik sikeresen „átestek” a származási vizsgálaton. A The Guardian 2021. január 20-án például arról tudósított, hogy a vámbiztosíték többletköltsége egy 200 000 fontot érő kamion-szállítmány esetében, akár 40 000 fontot is elérhet. Márpedig sok európai cég nem akarja vállalni ezt a terhet, ezért inkább feladja a Nagy-Britanniába irányuló, korábban jövedelmező exporttevékenységet. Már a januári világsajtó is tele volt a kikötői káoszról és az áruellátás zavarairól (például az észak-írországi bevásárló-központok üres polcairól) szóló hírekkel. A skót halászok arra panaszkodnak, hogy a francia és a spanyol éttermek sorra mondják le a megrendeléseiket, mivel az ínyencségek alapanyagául szolgáló tengeri halak és rákok a hosszú várakozást a kikötőkben rosszul viselik. A szakszervezetek máris a szerződés újratárgyalását kérik, de Boris Johnson – holmi gyermekbetegségeket emlegetve – valamennyiüket türelemre inti. A külkereskedők, vagy a Londont elhagyó pénzügyi cégek eddig valahogy nem ismerték fel a „visszanyert szabadságtól” várt, évek óta hirdetett előnyöket.

A versenyfeltételek nem egyenlőek

A tudósítások egy része a forgalom Brüsszel általi lassításáról, bürokratikus akadályokról beszél, ami a vámunió lényegének teljes félreértése. Az Európai Unióba (korábban a Közös Piac országaiba) érkező árucikkekre 1968 óta vetnek ki egységes vámokat. Ennek nem is titkolt célja, hogy az uniós vállalkozások a belső piacon más országok cégeivel szemben versenyelőnyhöz jussanak. A decemberben aláírt szabadkereskedelmi megállapodás ezt próbálja – immár egy nem-tagállam esetében – valamelyest kiegyenlíteni. Nagy-Britannia maga ragaszkodott ahhoz, hogy elhagyja a belső piacot és a vámuniót: ezért semmi értelme a bevezetett időrabló vámellenőrzés miatt a „brüsszeli bürokratákat” elmarasztalni. A Brexit-ügyben sajnos az is probléma, hogy az uniós tárgyalók már nem igazán bíznak a britek szavahihetőségében. Ismert tény, hogy a Johnson-kormány 2020-ban a korábban már ratifikált ún. kilépési szerződést egyoldalúan módosította, ami a nemzetközi jogi gyakorlatban szinte példátlan. Ezért a mostani megállapodás az „egyenlő versenyfeltételek” kölcsönös garantálására épül, amit az igen aprólékos szabályozástól remélnek. Az egyoldalú piaci előnyszerzés tehát a szerződés szövege szerint kizárt. Ez azonban a mindennapok gyakorlatában nehezen képzelhető el, miután az Uniónak a briteknél ötször nagyobb a gazdasági súlya. Emellett azt sem lehet tudni, hogy a szabályok megsértését, például a tiltott exporttámogatások esetében ki fogja – az Európai Unió Bírósága helyett – szankcionálni. A kereskedelmi konfliktusok máris látható szaporodása miatt csak remélni lehet, hogy a megállapodást egyoldalúan senki nem fogja felmondani. Sajnos az angol-svéd AstraZeneca-ügyről riasztó hírek érkeznek. Az Európai Unió a vakcinaszállítások csökkentését szerződésszegésnek tekinti, s az „elosztási” vita a mostani feszült helyzetben könnyen kereskedelmi háborúhoz vezethet.

Vesztesek és vesztesek

A Brexit-saga a brit Konzervatív Párt és elsősorban David Cameron, volt miniszterelnök populista politikájának a következménye. A kétoldalú kereskedelmi tárgyalásokat (alkudozásokat) a decemberi megállapodás után, talán még évekig folytatni kell, és az is világos, hogy a brit kilépésnek nem lesz igazi nyertese. Nagy-Britannia már csak földrajzi helyzete miatt sem szakadhat el Európától, miután gazdasága a világ egyik legfejlettebb nagyrégiójának szerves része. A 2019-es adatok szerint az Egyesült Királyság teljes áru- és szolgáltatásexportjának 43 százaléka az uniós tagállamokba irányult, mintegy 294 milliárd font értékben. Az importfüggőség még ennél is nagyobb. Ugyanebben az évben a teljes brit behozatal 52 százaléka (373 milliárd font) a kontinensről érkezett. A makrogazdasági adatok mögött az üzleti és a személyes kapcsolatok évtizedek alatt kiépült, százmilliós hálózata él, amit kártevő politikusok sem képesek szétszakítani. A gazdasági és társadalmi veszteségek ettől persze még jelentősek lehetnek. Érthetetlen és ostoba döntés például a brit fiatalokat megfosztani attól a lehetőségtől, hogy az EU egyik legsikeresebb programjában, az Erasmusban továbbra is részt vegyenek. Arra is nehéz észszerű magyarázatot találni, vajon miért támogatja a brit kormány 2000 fonttal azokat az uniós állampolgárokat, akik hajlandóak végleg eltávozni az „Önkéntes visszatérés” elnevezésű projekt keretében? Európa is sokat veszít. Nemcsak költségvetési értelemben, hanem korábbi illúziói jó részével is szegényebb lett. Azt hitte például, hogy Nagy-Britannia, Shakespeare szülőföldje a barátja is, nemcsak a szövetségese. Olyan gazdasági és katonai nagyhatalom, amely az 1973-as integrációs csatlakozása óta politikai kultúrájával is példát mutat: a liberális demokrácia őshazája, ahol megbecsülik az idegeneket. Ismert, hogy a kelet-európai bevándorlók – magasan képzett mérnökök, informatikusok vagy orvosok – a jövedelemkülönbség miatt érkeztek, de többségükre a kulturális vonzerő is hatott. Makrogazdasági szempontból az Unió veszíthet kevesebbet. Gazdasági alapjai – a vírusválság ellenére is – szilárdak és még a primitív „brüsszelezéssel” (például miért hiánycikk a vakcina?) sem sikerül átírni az elmúlt évtizedeket. Kiépült és hatékonyan működik a világ legnagyobb egységes piaca. Csak a Covid-19 miatt nem biztosított a Schengen-övezet korábban ismeretlen szabadsága. Az euró – költségvetési unió nélkül is – a világ második tartalékvalutája. A választók a járvány miatt egyre türelmetlenebbek, s várható, hogy Nagy-Britanniával nehéz tárgyalások következnek. Ne legyenek illúzióink: a brit gazdaság bajaiért – legalábbis a brexitisták szerint – ők nem, csak a „brüsszeliek” lesznek felelősek. Az Európai Uniónak ezért komoly vitákra kell felkészülnie, de továbbra sem adhatja fel az egységes piacot védő elveket.

Szentségtelen szövetség – Lengyel László és Bogdan Góralczyk levélváltása

Lengyel László Bogdan Góralczyk
Publikálás dátuma
2021.02.06. 13:00

Fotó: Krzysztof Zatycki / AFP - NurPhoto
Kedves Bogdan! Mi, akik 1848-49, 1956 és 1989 magyar-lengyel forradalmi szövetségének, Európa-vágyának, a metternichi és Miklós cári Szent Szövetség és a szovjet típusú kommunizmus elutasításának örökségén nőttünk fel, nem gondoltuk volna, hogy egyszer egy Orbán-Kaczyński-féle ellenforradalmi, reform- és Európa-ellenes, szentségtelen szövetség rendszerében fogunk élni. A két szabadságszerető nemzet büszke lehetett arra, hogy az elmúlt kétszáz évben példát mutattak nemcsak a kelet-európai rab nemzeteknek, hanem a szerencsésebb nyugat-európaiaknak is, hogyan lehet és kell nemcsak saját szabadságukért és demokráciájukért reménytelen helyzetben küzdeni, hanem ahogy a mi Petőfink megfogalmazta, a világszabadságért is. Pozitív történelmi példát mutattunk arra is, miként segítheti egymást két nemzet a közös ügyekben. Ám 2010 után először az orbáni Magyarország árulta el történelmi eszményeinket, majd Kaczyński Lengyelországa. Folyamatosan negatív példát mutatnak a világnak, hogyan fordítsák visszájára az 1989-es rendszerváltást és csatlakozásunkat az EU-hoz, hogyan építsék le a demokratikus jogállam intézményeit. Ma ezt a két államot a világ demokratikus közvéleményében mint követhetetlen és elfogadhatatlan országokat emlegetik. Sok-sok beszélgetésünk tárgya volt, hogyan s miért sikerült Orbán Viktornak létrehoznia a maga tekintélyuralmát. Felemlegettük a magyar gazdaság tévútra kerülését az ezredforduló után, a 2006-os politikai válságot, az elhibázott baloldali politikát, az orbáni antiliberális nacionalista eszme és mozgalom születését. Még sokáig vitázunk azon, hogy Orbán rendszerével csak visszatért a kétszáz éves magyar zsákutcához, sorshoz, amelyből 1848-49, 1956 vagy '89 nem, vagy csak rövid időre tudott kivezetni, vagy csak megakasztotta a magyar modernizációs, európai felzárkózás folyamatát. Jól tudod, hogy én az utóbbit gondolom, de lehet, hogy afféle 89-esként csak reménykedem. Mindig kíváncsi voltam arra, hogy vajon miért követi Orbánt az a Lengyelország, amely társadalmilag és gazdaságilag nálunk sikeresebben élte át az ezredforduló utáni éveket. Miért választja ismét a maga történelmi zsákutcáját, miért válik Európa- és modernizáció-ellenessé? Kevés ország nyert annyit az EU liberális demokráciáival és nyitott gazdaságával együttműködve, mint Magyarország és Lengyelország, mégis e két ország támadja legharsányabban Brüsszelt. Miért emeli fel Orbán Viktorral együtt a lengyel politika a konföderációs zászlót a lengyel, magyar és európai föderációs zászlóval szemben? Az az európai föderációs lépés, mely közös euró-kötvénnyel és rekonstrukciós csomaggal keres kiutat a járvány okozta gazdasági katasztrófából, leginkább Lengyelországot kedvezményezi, mégis Orbán és Kaczyński szentségtelen szövetsége megkísérelte elgáncsolni. A két ország magára maradt Európával szemben, de mind a ketten tudjuk, hogy Európa soha, sehol nem akart, tudott rendszerváltozást életre segíteni, ehhez az Egyesült Államok határozottsága kellett. Most, hogy Trump bukásával az Orbán-Kaczyński ideológiai-politikai ikrek keresztapja eltűnt Washingtonból, s a Biden-adminisztráció mindenben az ellenkezőjét vallja annak, amit rendszereik teremtettek és hirdetnek, a két országnak nincs nagyhatalmi támogatója a demokratikus világban. Az egyik különbség Magyarország és Lengyelország között kétségtelen: Orbán NATO-tagként nyíltan paktál Putyin Oroszországával és Hszi Kínájával, Lengyelország viszont a NATO nélkülözhetetlen bástyája Északkelet-Európában. A másik különbség, hogy a lengyel gazdaság és társadalom nagysága miatt fontos Európa számára, a magyar nem. Végül, Lengyelországban erős és kormányképes az ellenzék, Magyarországon nem. Ezek után, kedves Bogdan, milyen jövőt látsz a lengyel hatalom előtt? S hogyan látod a mi jövőnket? Barátsággal: Lengyel László

Az igazi kanyar előttünk van

Kedves Laci! Ez a szöveg, amelyet írtál, inkább egy politikai kiáltvány, mint tipikus cikk. Érződik, hogy továbbra is nagy híve vagy Európának, a szabadságnak, a liberális világnézetnek, sőt, a föderációs Uniónak, amelyet most majdnem levettünk az asztalról. Más a világ, nagyon megváltozott, és nem csak Orbán vagy Kaczyński a bűnös, ahogy írod, hanem sok oka van annak, mi zajlik ma a Duna, vagy a Visztula partján. Azért én egy picit másképpen rajzolnám le a mostani helyzetet.  Első dolog. Valamikor túl nagy hívei voltunk a liberális demokráciának vagy a koppenhágai követelményeknek. Csak a szabadság volt fontos nekünk, a sok évtizedes rabság miatt. Kiderült, hogy nem minden lehetséges. Főleg, hogy ebben a pakliban egy neoliberális gazdasági folyamat és benne az ígéret földje is volt, hogy mindig jobb lesz, gazdagabbak leszünk, mert a piac igazi, sőt igazságos gazda, majd elintézi minden bajunkat és elvezet minket a paradicsom felé. Már az előző válságban, 2008-ban világossá vált, hogy nem így van, hogy a piac láthatatlan keze nem annyira tiszta és igazságos, ahogy hittünk. A nagy baj megjelent a látóhatáron, a neve: jövedelmi különbségek. Kiderült, hogy a gazdagok még gazdagabbak lettek, a szegények sorsa pedig továbbra is keserű maradt. Igaza van a Nobel-díjas Joseph Stiglitznek, aki Abraham Lincolnt idézve írta: megjelent nálunk a „democracy of one percent, by one percent for one percent”. A másik, még fontosabb tényező, hogy a liberális demokrácia és az erősebb Unió nem volt hibátlan. Egy elit-gépezetet indítottak el, amit elitek vezettek, akik saját magukkal voltak elfoglalva, a középosztályt és a népet lenézték. Sőt, összemosták a hatalmat és a pénzt, ahogy láttuk a szocialista Gyurcsány korszakában. Így, sajnos, mi engedtük, hogy Orbán vagy Kaczyński a színpadra lépjenek, és – igaz – tönkretegyék a liberális demokráciát. Panaszkodunk, de sajnos, mint liberálisok nem nagyon tudunk a saját hibáinkról beszélni, ahogy a lengyel származású politológus (előbb Oxfordban, most Firenzében), Jan Zielonka tette. Ő már 2018-ben megírta ezt egy terjedelmes kötetben: Counter-Revolution: Liberal Europe in Retreat. Most is csak reagálunk, nem indítottunk semmi újat. Zielonka liberális kutató, ahogy Ivan Krasztev és Stephen Holmes is, akik tavaly kiadtak egy másik tartalmas és fontos kötetet, The Light that Failed: Why the West is Losing Fight for Democracy címen. Ők és mások is azt állítják, hogy mi is ott voltunk a háttérben, mi is felelősek vagyunk a populizmus mostani aranykorszakáért. Mi is felelősek vagyunk azért, ami most van. Orbán vagy Kaczyński (aki először 2005-ben próbálkozott, de akkor még megbukott) csak – jobban vagy rosszabbul – kihasználták a lehetőségeket.  Igen, igazad van, Laci, hogy valamikor mi lengyelek és magyarok az első sorban álltunk a szépségversenyben, hogy ki lesz közülünk a jobb européer. Most pedig a másik irányba vezetünk – kifelé Európából, ami fáj. Csak arról nem írsz, hogy egyáltalán nem mi vagyunk az egyetlenek. Ezek a globális kihívások és ellentmondások fontosabbak és mélyebbek a nálunk történteknél. Itt az a kérdés, miért volt Trump tényező (már vége ennek?), miért jött a Brexit, vagy mi lesz Franciaországban, ha Emmanuel Macron nem nyer újra, vajon Marine Le Pen? Egy hatalmas küszöb előtt állunk, amely még nagyobb a mostani járvány miatt. Az igazi kanyar előttünk van. Mert a kapitalizmus válságban van, a liberális demokrácia vagy megbukott (ahogy ez nálatok történt a Duna partján, nálunk kevésbé, mert Lengyelországban még létezik egy erős civil társadalom és a független média), vagy tele van ellentmondásokkal (ahogy láttuk Amerikában vagy Nyugat-Európában). Sok dolgot kell javítani, de biztosan másképp kell csinálni, mint ahogyan a rendszerváltás után próbáltuk. Úgy néz ki, hogy nemcsak piaccal vagy szabadsággal kell rendelkezni, hanem mással is – mert ott van Kína és a távol-keleti illiberális kapitalizmus (Branko Milanović), amerre Orbán Viktor néz, a lengyelek pedig hezitálnak. Mint igazi demokraták, nem akarunk tekintélyelvű, autoriter rendszerben élni. Tehát a lenini kérdés áll előttünk: mi a teendő? Szerény véleményem szerint a következő rendszerváltás előtt állunk, amelyet egy új generáció fog vezetni (nálunk már a nők erősen tüntetnek), nem mi, mert a mi időnk, sajnos már lejárt. Nekik tanácsot lehet adni, nem mást. A legfontosabb tanács pedig a mostani helyzetben: nem szabad naivnak lenni, nem szabad a lopást engedni, nem szabad csak a saját szűk érdekekre nézni. Ha így folytatódik tovább, akkor nem leszünk igazi, egységes társadalom, nem leszünk nyertesek. Ki visz át minket a túlsó partra most? Bogdan Góralczyk

Bogdan Góralczyk

Bogdan Góralczyk politológus, Kína-szakértő, a Varsói Egyetem tanára. Több országban volt nagykövet, néhány évig Magyarországon dolgozott diplomataként. Utolsó kötete tavaly lengyelül Trianonról szólt. Ezt a szöveget magyarul írta.

Folyóiratkultúránkról

Ferdinandy György
Publikálás dátuma
2021.01.31. 18:55

Fotó: Népszava
A mi folyóirataink nemcsak helyi lehetőségek a megjelenésre.
Azonnal észreveszi, aki más irodalmi közegben élt: irodalmi életünk egyik jellemzője a több-központúság. Ami engem illet, francia működésem menthetetlenül Párizs-központú volt. Vigyázó szemünket Párizsra vetettük, nemcsak mi, magyarok. Fontos folyóirat csakis Párizsban működhetett. És így volt ez a többi nyelvterületen is, ahol kiadták első könyveimet. A mi központjaink azonban mások. Ha Tamási Áront olvasom, menthetetlenül egy távoli, Kárpáton-túli gondolatvilágba csöppenek. Kolozsvár fóruma a Helikon, és így van ez Pozsonyban is, ott az Opus-szal. Soroljam-e tovább? Nálunk még a Csonkaországban is más és más hangon szólalnak meg az írók. Értő olvasó nem keveri össze az Alföld irodalmát a Dunántúléval. A mi folyóirataink másrészt nemcsak helyi lehetőségek a megjelenésre. Sokszínű, más és más mondanivaló fóruma valamennyi. Ezért fontos Debrecenben az Alföld, Kecskeméten a Forrás, Szegeden a Tiszatáj. És így tovább. Az Eső például színvonalas összegezés kísérlet Szolnokon, az Új Forrás Tatabányán. Budapest nehezen tud kiharcolni magának valamiféle központi helyet. Pedig hát itt van a Kortárs, a Kalligram, a Magyar Napló és a Mozgó Világ. Hozzájuk újabban az Országút csatlakozik. De hát ki tudná elfelejteni a Nyugat félévszázados irodalomformáló szerepét! És ott a december végén nyomtatott formában utoljára megjelent Előretolt Helyőrség kulturális lap, a külföldön születő fiatal magyar irodalom bázisa, de említhető a Premier, hazánk egyik utolsó művészeti magazinja. Hogy mit szeretnék mindezzel mondani? Azt, hogy gondozzuk, támogassuk, védjük a magyar irodalmi-kulturális folyóiratokat! Ha két tucat folyóirat a 2021-es évtől jelentős állami többlettámogatást is kap, a hosszú távú sikeres működésre mindig veszélyt jelenthet számtalan tényező. És van számtalan olyan irodalmi műhely és nyomtatott művészeti lap, aminek a fennmaradása kérdésessé válik a koronavírus-járvány idején. (Online sajtóterméket mondhatni soha, kizárólag csak a feleségem révén – apropó miatt – olvasok, azokról nem tudok érdemben szólni.) Ezek a mi irodalmunk fórumai. Bennük él, lélegzik a magyar irodalom.