Előfizetés

Más - az valaki más lett

Balogh Ernő írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2021.02.11. 11:30

Presser Gábor ironikus-önironikus, sodró ritmusú emlékezése különös metszetű korrajz.
A szerző „tiszteletben tartja, hogy eseményekre, időpontokra, adatokra, karakterekre mások nem pont úgy emlékeznek, ahogy ő, de nem tekinti magára nézve kötelezőnek, hogy úgy emlékezzen, ahogy mások, akik lehet, hogy nem jól emlékeznek, nem pontosan, sőt nem is egyformán…” – olvashatjuk a vaskos kötet előszavában. A könyv tehát – műfaját tekintve – memoár, melyben a múltidézést dokumentumközlések, esszéisztikus meditációk tarkítják. A lényeg azonban az „eltűnt idő” evokációja, minden egyéb ennek van alárendelve, s így itt is messzemenően érvényesül az emlékirat egyik eredendő sajátossága: a memória működésének szuverenitása, vagyis szubjektivitása. A mű, miként a lakonikus (és archaikus asszociációkat ébresztő) cím oly találóan jelzi, éppen ettől az övé, ha netán rosszul emlékezne valamire, a tévedés mikéntje is mindenekelőtt őt magát minősíti: a hajdani esemény így él Presser tudatában, s itt ez a végső érv. Heller Ágnes szavaival: „Ha memoárt írok, belső történést rögzítek, ha történetet írok, külsőt.” Persze, e „belső történést” itt szükségképp át- meg áthatja, jórészt meg is határozza a külső: Presser emlékezés-folyama ennyiben az elmúlt több mint fél évszázad különös metszetű korrajzát nyújtja. S amint ez közismert, a szerző az Omega, majd kiváltképp az LGT tagjaként a fellépések során nemcsak a korabeli Magyarországot járta be, hanem gyakran megfordult a szocialista országokban, és a „vasfüggönyön” túl is, a kibontakozó kép tehát elég komplex és kellően árnyalt. A hazai viszonyok fölelevenítésében a nyomasztó szűkösség, a mindent beborító szürkeség, a bornírt hivatalosság élménye váltakozik groteszk vagy egyenesen abszurd példákkal. De amikor egy NDK-béli fellépés után valamelyik helyi funkcionárius azzal tetézi szidalmait, hogy „das ist nicht Ungarn!”, a „legvidámabb barakk” közhelye szinte érdemi tartalommal telítődik, még ha némiképp ironikus felhanggal is. Az emlékezés középpontjába törvényszerűen az alkotói pálya kereteit meghatározó LGT, a zenekar belső viszonyainak, „létmódjának” ábrázolása kerül. Az örökkön úton lévő, valamelyest a vágánskultúra nagy hagyományait folytató zenészek élete – legalábbis ezen a szinten – kettősséget mutat: laza, vidám, bohém és kreatív egyfelől, de másfelől ott vannak a véget nem érő, éjszakába nyúló próbák, a küzdelem a megálmodott hangzásért, a szövegbe tökéletesen illő szavakért. Végső soron: munka ez is, kemény határidőkkel, nemszeretem kötelezettségekkel. Sokrétű mondandóját Presser invenciózusan szerkeszti fejezetekbe, érdekes, a lényeget megvilágító epizódokkal tarkítja az alapsztorit, a jól ismert sárga színnel emeli ki a történet intézményi, személyi hátterét fölvillantó szövegrészeket. Élményvilágának megjelenítéséhez tehát neki megfelelő, saját formát teremtett. A szerző sodró ritmusú elmesélő, színesen ábrázol érzékeny (konfliktus)helyzeteket, alakjai elevenek, karakteresek. Az előadásmód szellemes, ironikus-önironikus, a poénok pedig hatásosak. Presser emlékirata magától értetődően a tragikus veszteségek mementója is. Az LGT első, nagy-nagy csapatából – Barta Tamás, Laux József, Presser Gábor, Somló Tamás – már csak a szerző él. S a madarak egyre csak jönnek, jönnek… Nem sokkal e könyv megjelenése után távozott el a fölelevenített történetekben jó néhányszor szereplő Mihály Tamás, a legendás zenésztárs, az Omega basszusgitárosa. – Az egykori feledhetetlen közös élmények felelevenítésében tehát immár mindig ott bujkál a mulandóság fájdalma is. Egy prágai koncert hol félelmetes, hol mennyekbe röpítő viharos fordulatait elmesélve nemigen lehet más a konklúzió: „Borzalmas érzés, hogy már nincs kivel együtt örülni az emlékének”. (Ugye, emlékszünk még Salinger szállóigévé híresült intésére: „Ne beszélj soha senkinek semmiről. Mert attól fogva mindenki hiányozni fog” – Barna Imre fordítása). „Párszor leírták, jó párszor hallgattam, hogy ha nem ide születsz, s nem magyarul szólnak a dalaid, lehettél volna világhírű. Nettó marhaság. Így is lehettem volna. Meg lehettem volna valaki más, de más – az valaki más lett. Én hálás vagyok azért, hogy ide születtem – jó az azért fontos, hogy nem tíz évvel korábban… –, s hogy ezt a nyelvet értem, beszélem, olvasom és írom valamennyire.” – Persze, a világhír e meglehetősen illékony-csalóka ígéretén aligha érdemes hosszasabban meditálni. Amúgy is millió változata, fokozata van, s Presser művészi teljesítményét vitathatatlan nemzetközi (el)ismertség övezi. Világhír, ha úgy tetszik. De talán fontosabb ennél, hogy immár több nemzedék az ő dalai révén, az általuk teremtett zenei nyelv segítségével élheti át – katartikusan – örömeit vagy fájdalmait.

Nem szívesen látott vendégek a Freeszfe Egyesület tagjai a Damjanich utcai régi házban

Torma Tamás írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2021.02.11. 10:45

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Dicső és drámai epizódokkal teli, regényes múltra tekint vissza az az épület, amelyet megkapott bérbe a minap a Freeszfe Egyesület.
Miután a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) egykori és jelenlegi tanulói, tanárai átvették a Freeszfe Egyesület új otthonának szánt, Damjanich utca 4. szám alatti felújított épületet, másnap már meg is jött a fideszes országgyűlési képviselő, Bajkai István tiltakozása: "brutális balliberális erőszaknak” nevezte, hogy az egyesület azt a Damjanich utca épületet kapta meg, amit az előző (fideszes) városvezetés a kerületi Molnár Antal Zeneiskolának újíttatott fel. A tiltakozás persze egy ordas nagy politikusi csúsztatással folytatódik, („Ebben az iskolában tanult korábban Kocsis Zoltán zongoraművész, és Presser Gábor is”), hiszen a Damjanich utcai épületben soha nem volt zeneiskola, Kocsis Zoltán és Presser Gábor pedig valószínűleg a nyolc különböző helyen is működő zeneiskola egyik részlegébe járhatott – ha nem éppen az Erzsébet körúti székhelyére. (Lehetséges opció még: eddig nem tudtunk róla, de ők valójában kirakatrendezőnek tanultak: mert a kirakatrendező suli – hivatalosan Dekoratőr Iskola - 1955 óta működött a Damjanich utcában.) Az viszont sajnos igaznak tűnik, hogy az előző önkormányzat az épületet 2019-ben kimondottan a zeneiskola számára újíttatta fel az akkori önkormányzat, a mostaniak pedig talán egy pályázati célirányt is kissé rugalmasan kezelhettek. Jelenleg tehát úgy áll a helyzet, egyik oldalon a frissen helyhez jutott színművészetisek öröme, másikon a zeneiskolaiak csalódottsága. Az egyszintes épület viszont így is, úgy is meglepő múltat tudhat maga mögött a – a jó 40 éves kirakatrendezői múlt előttről is. Magát az épületet 1894-ben tervezte és építette meg magának és testvérének Jamniczky Lajos. Egyemeletes, születési idejének megfelelően eklektikus stílusú, csinos, kis szimmetrikus ház, a középen lévő kapu fölött az akkoriban szokásos háziúri erkéllyel. Száz évvel korábban, amikor még csak telkek voltak itt, messze az akkori város határától, - egy neve alapján valószínűleg spanyol –selyemgyártó, Thomas Valero volt a tulajdonosa. (A selyemgyáros família nevét valaha utca is viselte a régi Pesten – a mai Kürt utca.) Ahogy aztán az egyre gyorsabban terjeszkedő város közelebb ért, az óriástelket 3225 négyszögöl volt) három részre osztották az aktuális tulajdonosok - három Sebastiani testvér között. Ekkor épült meg a saroktelken álló ház, amit ugyanaz tervezett, mint a Lövölde térnek nevet adó Pest városi lövöldét: új épülete Zitterbarth Mátyás. Mielőtt mai házunk megépült, élt ott egy nyergesmester is, a későbbi Damjanich utca 4. leghíresebb korszaka azonban akkor jött el, amikor 1920-tól 1944-ig ebben a házban működött a Budapesten dolgozó német, osztrák és cseh diplomaták és kereskedők gyerekei számára alapított Német Birodalmi Iskola. "Kisebbik fiam a Damjanich utcai Reichsdeutsche Schuléba jár. Most fejezték be az évet (…).a pedagógiában száz gáncsnál, kifogásnál és szidásnál hasznosabb és termékenyebb egy kedvező pillanatban alkalmazott dicséret és elismerés, még ha tudatosan túlzott is. A pesti német iskolában ebben nincs hiány. Valahogy azt érzi az ember, hogy ez az iskola örül a növendékeinek, szereti őket." - maga Karinthy Frigyes írta ezt a német birodalmi iskoláról, ahová Ferenc (Cini) fia járt. És rögtön azt is le kell szögeznünk, hogy ez a birodalmi név nem a hitleri Harmadik, hanem a Vilmos császári Második Birodalomra vonatkozott, ahol legjobb németországi tanárok tanítottak és rengeteg híresség – többek mellett Darvas Iván, Gimes Miklós, Kende Péter, Kornai János, Székely Éva is járt ide. Papp Gábor Zsigmond az iskoláról forgatott filmje (A birodalom iskolája. A budapesti német birodalmi iskola 1908-44) a 2004-es Filmszemle dokumentumfilm-nagydíjának is elnyerte. Ebben vall például Székely Éva arról, hogy ebben a kiváló iskolában, az utolsó években ugyan már horogkeresztes zászló volt az iskola homlokzatán, de a diákság fele-harmada jómódú pesti zsidó családokból származott, akiket később a pincékben is bújtattak. (Értsd: a nyilasok a zászló miatt nem mertek bemenni a házba.) Ebbe a 1894-ben épült és nemrégiben felújított egyemeletesbe költözik tehát majd be a Freeszfe Egyesület, ami ha zeneiskola éppen nem volt, de 1945-ben itt szervezte meg Both Béla a Szabad Színház társulatát.     

A Freeszfe Egyesület szolidáris a zeneiskolával

Felvette a kapcsolatot a Freeszfe Egyesület a Molnár Antal Zeneiskola vezetőivel, miután tudomásukra jutott a tankerület által fenntartott zeneiskola hátrányos helyzete és korábbi kötődése az egyesület nyílt kiírás útján megpályázott és friss önkormányzati döntés értelmében bérbe vett épületéhez. "Jelen pillanatban nem látunk lehetőséget a konkrét ügy megoldásában való szerepvállalásra, ugyanakkor igyekszünk tovább tájékozódni a körülményekről, és saját történetünk fényében morális kötelességünknek tartjuk az előző évtizedek Színház- és Filmművészeti Egyeteméhez hasonlóan kizsigerelt és magára maradt állami fenntartású intézményekkel való párbeszéd kezdeményezését." - írják az egyesület honlapján.   Az önkormányzat szerint a Damjanich utca 4. szám alatti épület felújítási dokumentációja utal arra, hogy az épület egyik felét alkalmassá tették egy zeneiskola működésére, azonban sem a korábbi, sem a mostani kerületvezetés nem hozott olyan határozatot, amely az épületet a zeneiskolának ítélte volna. Hozzátették, hogy a zeneiskola működése jelenleg is megoldott, 2022-ig nincs költözési kényszer - olvasható a hvg.hu-n. 

Dupla átok a brit zenészeken

R. Hahn Veronika (London)
Publikálás dátuma
2021.02.11. 10:30

Fotó: WIktor Szymanowicz / AFP - NurPhoto
Szinte meg sem száradt még a tinta a közvetlenül a karácsony beköszönte előtt elért EU-UK szabadkereskedelmi megállapodáson, de máris világos, hogy a brit zenészek megélhetéséhez elengeddhetetlen hazai és európai fellépéseket a Covid-19 és a Brexit dupla átka sújtja.
Az Egyesült Királyság és az Európai Unió ujjal mutogatnak egymásra, miközben a muzsikusok jövője egyre bizonytalanabbá válik. Szinte meg sem száradt még a tinta a közvetlenül a karácsony beköszönte előtt elért EU-UK szabadkereskedelmi megállapodáson, de máris világos, hogy a brit zenészek megélhetéséhez elengedhetetlen hazai és európai fellépéseket a Covid-19 és a Brexit dupla átka sújtja. Világszerte sorban törlik a koncert-időpontokat és nem más a helyzet a szigetországon belül sem, ahol többek között néhány napja fájó szívvel mondták le a szervezők a jubileumi, ötvenedik fesztivált Glastonbury-ben. Nem véletlen, hogy az ikonikus esemény társ-házigazdája, Emily Eaves azon száz művész és kreatív közreműködő közé tartozott, akik még januárban tiltakozó levelet intéztek a kormányhoz, amiért a Brexit-egyezmény keretein belül nem gondoskodott a brit zenészek szabad munkavégzéséről és utazásáról az Európai Unión belül. Ahogy ezt legvilágosabban az NME, a legendás New Musical Express csak online formátumban megjelenő utódja magyarázza el az olvasóknak, a legnagyobb probléma, hogy az előadóművészek bizonyos EU-országokban munkavállalási engedély, megfelelő megtakarítások igazolása és egy rendezvényszervezőtől származó szponzori nyilatkozat híján nem léphetnek fel díjazás ellenében. Miután a 30 napon túli fizetett fellépést lehetővé tevő vízum megszerzésének követelményei országonként mások, a művészeknek, vagy a turnét szervező menedzsereknek előzetesen nagyon alaposan fel kell mérniük a helyzetet, egy csomó portált kell tanulmányozniuk, melyek egy része nem egyértelmű, mások nincsenek lefordítva angolra. Különösen a fiatal zenészek nem tudnak megélni a lemezkiadásból, a világjárásra mint a falat kenyérre van szükségük. Hétfő délután a westminsteri parlament elé került az ügy, miután a művészek és a velük rokonszenvezők petícióját 280 ezren írták alá, jóval meghaladva a minimálisan szükséges százezer szignót. A művészek számára "egész Európára érvényes vízummentes munkavállalási engedélyt" kérő beadvány értékét nagyban növelte, hogy Sir Elton John is hozzáadta a nevét. A The Guardian napilapban megjelent írásában felidézte ifjúsága külföldi útjait, fellépéseit a hamburgi Reeperbahn vigalmi negyedben, majd Párizsban, ahol hot dogot vágtak hozzá. Úgy érzi, ma nem tartana ott, amit elért, ha nem lettek volna lehetőségei nemzetközi porondokon megmutatni magát. A veterán rocker szerint a "Brexit-tárgyalók vagy nem törődtek a zenészekkel, nem gondoltak rájuk, vagy nem készültek fel a témáról. Alaposan elszúrták, és végeredményben a brit kormány dolga most, hogy helyretegye a dolgot, vissza kell térni a brüsszeliekhez és újratárgyalni a kérdést". A hosszú távú megoldáson kívül a jótékonyságáról híres sztár egy "támogató szervezet felállítását" is sürgette, amely lehetővé tenne, hogy a rászorultak hozzáférjenek jogászok és könyvelők tanácsaihoz. London és Brüsszel háttér-magyarázata gyökeresen eltér egymástól. Az említett parlamenti meghallgatáson Caroline Dineage kulturális államtitkár azt állította, hogy a kormány "nagyon egyszerű" tervet terjesztett elő a zenészek munkavállalási engedély nélküli utazására, de ezt az EU "egyszerűen elutasította". Az Unió korábban azt állította, hogy "a harmadik országokkal kötött megállapodásai nem tartalmazzák a munkavállalási vízum kényszerét zenészek számára. Ez lett volna a kimenetele a brit egyezménynek is, ám a szigetország a Brexit szellemére hivatkozva el akarja kerülni az EU-ből érkező előadóművészek szabad beáramlását. Dineage maga is elismerte, hogy a brüsszeli csomag "nem felelt meg a Konzervatív Párt választási programjába foglalt követelménynek, a határok feletti ellenőrzés visszavételének". A Népszava tudósítója a vitáról kikérte a zenészek szakszervezete, a Musicians' Union véleményét. Az érdekvédelmi testület szóvívőjétől érkezett válasz nagyra értékelte, hogy a parlamenti meghallgatás élénk (virtuális) részvétel mellett zajlott le és valamennyi párt képviselője a muzsikusok mellett állt ki. A szervezet úgy látja, hogy a UK és az EU közötti alapvető véleményeltérés a javaslat mértékére vonatkozik. A brit kormány kizárólag az előadóművészek és a velük utazó technikai személyzet vízummentességét akarta elérni, míg az EU több szektor utazási könnyítését szerette volna kiharcolni, ezt pedig különösen a belügyminisztérium "elfogadhatatlannak" tartotta. Az MU főtitkárától, Horace Trubridge-től kapott nyilatkozatból pedig az derül ki, hogy a "leghelyesebb lenne a megbeszélések újrakezdése és a kölcsönös politikai vádaskodás befejezése. Amíg ez nem valósul meg, folytatni kell az egyes EU-tagországokkal folytatott egyeztetéseket és a lehető legkevésbé megterhelő szabályok megvalósítását".