Börtönhakni

Most fejeztem be Tódor János újságíró Börtönhakni című könyvét, s meglehetősen sokat tanultam belőle. Egy vidéki börtönben vagyunk, ahol a szerző nevelőtisztként dolgozott a nyolcvanas években. Késő Kádár-korszak, a levegőt átjárja a Munkás cigaretta és a Pitralon szaga, de olvasás közben azt vettem észre, hogy az országot újra ez a szag lengi körbe – pedig hol vannak az egykori csibészek!

Ez a szag persze csak képletes – mert abban a vidéki börtönben, ahol Tódor János dolgozott, mezőgazdasági és állattartási tevékenység is folyt, aminek ugyancsak megvan a maga falusi bukéja. De mondom, ebből a Kádár-kori ájerből, amit Tódor János könyve oly érzékletesen visszahozott a múltból a mába, eléggé sokat lehet tanulni. Mondd meg, hogy kit vertél át, és én megmondom, ki vagy. Betyárbecsület kizárólag a romantikus filmekben és a hatalom legfelső köreiben létezik, a valóságban ez csak afféle mítosz, amivel nem lehet sem plusz cigit, sem eltávot kapni.

A kötetből az a besúgó lepett meg igazán, aki a nevelőtiszt-szerzőnek hiába igyekszik információt eladni, s mivel a besúgás nem jár haszonnal, ezért a lyukra futott vamzer bosszút esküszik. Azt hiszem, olykor a túlzásig naiv vagyok, mert ilyen figurával még nem találkoztam, de Tódor könyvéből megtudtam, hogy ilyen is létezik. Az örök túlélő archetípusa ő, a csak a saját magával etikus vamzer, aki a fogat-fogért, szemet-szemért elvet nyíltan vallja, és a hatalommal szemben egy másik, remélt hatalom támogatásával ezt az elvet nem habozik érvényesíteni. Eltűnődtem ezen az alakon, s arra jutottam, hogy egyetlen pozitív tulajdonsága van: nem fél. Nem tart a következményektől, mert biztos benne, hogy akad majd valaki, aki az általa kínált információkért cserébe megvédi. Igen, túl naiv vagyok. Ha nyájasan a szemembe mosolyog valaki, tudat alatt szándékosan nem akarom észrevenni a harapásra nyíló fogakat, és ha ez a valaki a jobbját nyújtja, nem akarom tudomásul venni, hogy ökölbe van szorítva a másik keze.

De vajon miért a magyar pártpolitika legbelső bugyrainak fortyogó, bűzös levegője jutott eszembe erről a besúgóról? Vajh? A Börtönhakni cinikussá züllött figuráiról miért jutottak eszembe azok az alakok, akik kizárólag önös érdekből házalnak az úgynevezett mandátumukkal? Miért jutottak eszembe az árulók, a senkik, a helyezkedők, a haszonlesők, a romlottak és a törtetők? Az eszmékkel és ideológiákkal ajtóról ajtóra házalók? A lefizetett gerébek és az elárult nemecsekek?

Tán azért, mert ezt az országot az urai rászoktatták a kaszárnyamenzára: ha szereti, ha nem, nem kap mást. A nép meg úgy döntött: akkor inkább megszereti a kaszárnyamentalitást. Tódor János könyvének, akarom mondani, a Kádár-korszaknak ez a legnagyobb tanulsága. Nem gondolnám, hogy Kádár halála óta a pitiáner és kisszerű körlet élete nagyban megváltozott volna, legfeljebb annyi történt, hogy a pitiáner és kisszerű csibészek nagyobb összeggel játszanak – de előtte megnézik, hogy kit szoktál elárulni, és megmondják, hogy ki vagy.