Egy kisplatós teherautóra felfért minden, edény, ruhanemű, bútor, hátul még maradt is jó méternyi hely. Miközben az asszony ide-oda rohangált, mit tudnának még magukkal vinni, a férfi csak állt a kocsi mögött és nem hitt a szemének: ez lenne az összes ingóságuk? Ez a kis limlom, amit valamikor ők maguk is használtan szereztek? Ennyire futotta egész életükben?
Nem is maga előtt szégyellte, hanem a többiek előtt, akik segítettek a pakolásban. A sofőr meg a szomszédok előtt.
– A fiam a nagy részét már elvitte – mondta, de majdnem úgy, hogy senki ne hallja.
Úgy is tettek, mint akik nem hallották.
– Ami maradt, azért meg visszajön.
A sofőr már a volán mögött ült, a szomszédok elmentek. A férfi nem tudta, mit tegyen.
– Na, velem jönnek, vagy mi lesz? – kiáltott ki a sofőr az ablakon.
– Nem, majd értünk jön a fiam. Vigye csak.
– A fuvart ki fizeti ki?
– Ja, mennyi lesz?
– Tizenkettő.
A férfi leszámolta a sofőr kinyújtott tenyerébe a pénzt. Közben arra gondolt, az egész rakomány nem ér tizenkétezer forintot.
Magukra maradtak a lecsupaszított házban. Az asszony még mindig úgy vizslatta a sötét, penészes sarkokat, mint drogkereső kutya a kamion belsejét. Mosdatlan, ősz hajára pókháló tapadt. A férfi nem seperte le róla, ahogy elment mellette.
– Nem volt rossz helyünk itt – mondta a férfi.
– A fiunknál jobb lesz. Be van vezetve a központi fűtés.
– Én nem vagyok benne olyan biztos.
– Mondta. Mondta vagy nem mondta?
A férfi megrántotta a vállát. Éppenséggel nem a központi fűtésen járt az esze. Az ember, aki megvette a házukat, csak papíron fizetett neki nyolcszázezret, valójában egy fityinget sem. És a felesége ezt még nem tudja. De ami a nagyobbik baj, hogy a fia sem.
– Maradhatnánk még egy darabig – szólalt meg ismét a férfi. Alkonyodott, s ahogy kinézett a konyhaablakon, látta, hogy a baromfi az ólajtó előtt gyülekezik. – Mi lesz a tyúkokkal?
– Mi lenne? Összefogdosom őket, aztán kést a nyakukra.
– Hát ezért is kéne maradnunk még.
– Holnap reggel meglesz. Estére meg is kopasztom őket. Mire az Erik jön értünk.
– Erik. Honnan vettük annak idején ezt a hülye nevet?
– Mit tudom én. Biztosan a te ötleted volt.
– Az enyém aztán nem.
Kétszázezerrel tartozott neki, amit a tetőre vett fel tőle, s amikor nem tudta időre fizetni, négyszázezer lett belőle. Aztán meg hatszáz, végül nyolcszáz. Itt tartottak, amikor azt mondta, vagy fizet, vagy megvereti, vagy a háza. Fizetni nem tudott, a veréstől félt, maradt a ház.
– Mikor hozza az az ember a pénzt? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom. Azt mondta, el kell mennie a bankba.
– Már egy hete is ezt mondtad.
– Hát azóta megy a bankba. Nem sürgethetem.
– Mit mondunk, ha a fiunk tartja a tenyerét?
– Hát azt, hogy… nem kaptuk még meg. Ezért is akarok maradni.
– És ha nem hiszi el?
Ettől is félt. Hogy a fia átlát rajta, és kidobja mindkettejüket. De még ha csak annyi. Ő is követeli majd tőlük a pénzt, amiért azt az oldalszárnyat megépítette. Szoba, konyha nélkül. Központi fűtéssel.
Az ágy, amit ha elkezdtek volna szétszedni, menten a darabjaira hullott volna, ott állt a helyén, az utcára néző ablak alatt. Oldalán, kézírásos betűkkel, még most is látszott a felirat: Éden. Úgy feküdtek bele, ahogy voltak, takaró, éjszakai ruha mind felment a kocsira. Hűvös volt, de nem fáztak, mintha még fektükben is cipekedtek volna, mozgott kezük, lábuk. Éjfél körül aludtak csak el.
Reggel hangokra ébredtek, emberek jártak odakint. A férfi úgy tett, mintha aludna, de az asszony oldalba öklözte.
– Kik azok? Hallod?
– Honnan tudjam?
– Menj ki, nézd meg.
Tudta, kik azok, kihallatszott annak az embernek a hangja.
Reszketett, ahogy kibotladozott, a cipőjét is elfelejtette felvenni.
– Te még mindig itt vagy? Kis híja, hogy a fejedre nem dózeroltattam a viskót – fogadta az ember.
– Le akarod dózerolni?
– Szerinted mi máshoz kezdhetnék vele? Teleknek még talán megveszik.
– Vadonatúj rajta a tető.
– A tető, az lehet. De a többi!
Az asszony megállt az ajtóban. Kócos haját megpróbálta a kendője alá gyűrni, ruhája meg volt tekeredve a derekán.
– Meghozta a pénzt? – kérdezte, nem az embertől, a férjétől.
– Miféle pénzt? – kérdezte az ember.
– Hát a… ház árát.
– Régen meghoztam én azt nektek. Már el is költöttétek – bökött röhögve az ég felé.
– Elköltöttük?
– Nem beszéltél az asszonynak róla? – fordult az ember a férfi felé. – Hogy hogy volt, mint volt?
– Nem – mondta a férfi. – Nem tudja.
– Mit nem tudok? – kérdezte az asszony.
– Akkor majd én elmondom. Az én hitelemből építettétek a tetőt, amit a férjed nem tudott visszafizetni. Így volt.
Nem kellett tovább magyarázni, az asszony mindent értett. Ismerte ő is az embert, ismerte mindenki a környéken. Meg azokat is, akik ott álltak mögötte.
– Elviszlek egy darabig benneteket, ha gondoljátok – mondta az ember.
– Nem kell – válaszolta az asszony.
Elindultak gyalog.
– A tyúkokkal mi lesz? – kérdezte a férfi.
– Ott dögöljön meg mind.
Az asszony ment elöl, sokkal gyorsabb menésre volt képes, mint a férje. A férfi botladozott, lemaradt.
– Te! – kiáltotta utána. – Jó irányba megyünk? Nem erre lakik a fiunk.
– Tudom, hogy nem erre lakik.
– Akkor… akkor… – lihegte a férfi, de nem tudott többet mondani. Csak szedte a lábát, ahogy bírta, az asszony után, és amennyire arcizmai engedték, kiszáradt bőre mosolyra rándult a szája szegletében.
