örökség;vidék;csalás;szegényésg;

2021-02-13 19:00:00

Ross Károly: Éden

Egy kisplatós teherautóra felfért minden, edény, ruhanemű, bútor, hátul még maradt is jó méternyi hely. Miközben az asszony ide-oda rohangált, mit tudnának még magukkal vinni, a férfi csak állt a kocsi mögött és nem hitt a szemének: ez lenne az összes ingóságuk? Ez a kis limlom, amit valamikor ők maguk is használtan szereztek? Ennyire futotta egész életükben?

Nem is maga előtt szégyellte, hanem a többiek előtt, akik segítettek a pakolásban. A sofőr meg a szomszédok előtt.

– A fiam a nagy részét már elvitte – mondta, de majdnem úgy, hogy senki ne hallja.

Úgy is tettek, mint akik nem hallották.

– Ami maradt, azért meg visszajön.

A sofőr már a volán mögött ült, a szomszédok elmentek. A férfi nem tudta, mit tegyen.

– Na, velem jönnek, vagy mi lesz? – kiáltott ki a sofőr az ablakon.

– Nem, majd értünk jön a fiam. Vigye csak.

– A fuvart ki fizeti ki?

– Ja, mennyi lesz?

– Tizenkettő.

A férfi leszámolta a sofőr kinyújtott tenyerébe a pénzt. Közben arra gondolt, az egész rakomány nem ér tizenkétezer forintot.

Magukra maradtak a lecsupaszított házban. Az asszony még mindig úgy vizslatta a sötét, penészes sarkokat, mint drogkereső kutya a kamion belsejét. Mosdatlan, ősz hajára pókháló tapadt. A férfi nem seperte le róla, ahogy elment mellette.

– Nem volt rossz helyünk itt – mondta a férfi.

– A fiunknál jobb lesz. Be van vezetve a központi fűtés.

– Én nem vagyok benne olyan biztos.

– Mondta. Mondta vagy nem mondta?

A férfi megrántotta a vállát. Éppenséggel nem a központi fűtésen járt az esze. Az ember, aki megvette a házukat, csak papíron fizetett neki nyolcszázezret, valójában egy fityinget sem. És a felesége ezt még nem tudja. De ami a nagyobbik baj, hogy a fia sem.

– Maradhatnánk még egy darabig – szólalt meg ismét a férfi. Alkonyodott, s ahogy kinézett a konyhaablakon, látta, hogy a baromfi az ólajtó előtt gyülekezik. – Mi lesz a tyúkokkal?

– Mi lenne? Összefogdosom őket, aztán kést a nyakukra.

– Hát ezért is kéne maradnunk még.

– Holnap reggel meglesz. Estére meg is kopasztom őket. Mire az Erik jön értünk.

– Erik. Honnan vettük annak idején ezt a hülye nevet?

– Mit tudom én. Biztosan a te ötleted volt.

– Az enyém aztán nem.

Kétszázezerrel tartozott neki, amit a tetőre vett fel tőle, s amikor nem tudta időre fizetni, négyszázezer lett belőle. Aztán meg hatszáz, végül nyolcszáz. Itt tartottak, amikor azt mondta, vagy fizet, vagy megvereti, vagy a háza. Fizetni nem tudott, a veréstől félt, maradt a ház.

– Mikor hozza az az ember a pénzt? – kérdezte az asszony.

– Nem tudom. Azt mondta, el kell mennie a bankba.

– Már egy hete is ezt mondtad.

– Hát azóta megy a bankba. Nem sürget­he­tem.

– Mit mondunk, ha a fiunk tartja a tenyerét?

– Hát azt, hogy… nem kaptuk még meg. Ezért is akarok maradni.

– És ha nem hiszi el?

Ettől is félt. Hogy a fia átlát rajta, és kidobja mindkettejüket. De még ha csak annyi. Ő is követeli majd tőlük a pénzt, amiért azt az oldalszárnyat megépítette. Szoba, konyha nélkül. Központi fűtéssel.

Az ágy, amit ha elkezdtek volna szétszedni, menten a darabjaira hullott volna, ott állt a helyén, az utcára néző ablak alatt. Oldalán, kéz­írásos betűkkel, még most is látszott a felirat: Éden. Úgy feküdtek bele, ahogy voltak, takaró, éjszakai ruha mind felment a kocsira. Hűvös volt, de nem fáztak, mintha még fektükben is cipekedtek volna, mozgott kezük, lábuk. Éjfél körül aludtak csak el.

Reggel hangokra ébredtek, emberek jártak odakint. A férfi úgy tett, mintha aludna, de az asszony oldalba öklözte.

– Kik azok? Hallod?

– Honnan tudjam?

– Menj ki, nézd meg.

Tudta, kik azok, kihallatszott annak az embernek a hangja.

Reszketett, ahogy kibotladozott, a cipőjét is elfelejtette felvenni.

– Te még mindig itt vagy? Kis híja, hogy a fejedre nem dózeroltattam a viskót – fogadta az ember.

– Le akarod dózerolni?

– Szerinted mi máshoz kezdhetnék vele? Teleknek még talán megveszik.

– Vadonatúj rajta a tető.

– A tető, az lehet. De a többi!

Az asszony megállt az ajtóban. Kócos haját megpróbálta a kendője alá gyűrni, ruhája meg volt tekeredve a derekán.

– Meghozta a pénzt? – kérdezte, nem az embertől, a férjétől.

– Miféle pénzt? – kérdezte az ember.

– Hát a… ház árát.

– Régen meghoztam én azt nektek. Már el is költöttétek – bökött röhögve az ég felé.

– Elköltöttük?

– Nem beszéltél az asszonynak róla? – fordult az ember a férfi felé. – Hogy hogy volt, mint volt?

– Nem – mondta a férfi. – Nem tudja.

– Mit nem tudok? – kérdezte az asszony.

– Akkor majd én elmondom. Az én hitelemből építettétek a tetőt, amit a férjed nem tudott visszafizetni. Így volt.

Nem kellett tovább magyarázni, az asszony mindent értett. Ismerte ő is az embert, ismerte mindenki a környéken. Meg azokat is, akik ott álltak mögötte.

– Elviszlek egy darabig benneteket, ha gondoljátok – mondta az ember.

– Nem kell – válaszolta az asszony.

Elindultak gyalog.

– A tyúkokkal mi lesz? – kérdezte a férfi.

– Ott dögöljön meg mind.

Az asszony ment elöl, sokkal gyorsabb menésre volt képes, mint a férje. A férfi botladozott, lemaradt.

– Te! – kiáltotta utána. – Jó irányba megyünk? Nem erre lakik a fiunk.

– Tudom, hogy nem erre lakik.

– Akkor… akkor… – lihegte a férfi, de nem tudott többet mondani. Csak szedte a lábát, ahogy bírta, az asszony után, és amennyire arcizmai engedték, kiszáradt bőre mosolyra rándult a szája szegletében.