Smén, römibuli, pinkapénz

Hamiskártyások a szocialista pesti Harlemben; részlet

„Térhez ragadt hazafiak voltunk” – jellemzi a szocializmus 1970–80-as éveinek nyolcadik kerületi alvilági szubkultúráját Pötyi, a 66 éves egykori betörő és hamiskártyás. Ny. Pétert becézték később Tűorrúnak is, de legjobban annak bírt örülni, ha Tökfejként emlegették a haverok. Pötyi a Józsefvárosban nőtt fel, aztán családi zűrök és galeriverekedések miatt előbb nevelőotthonba került a Budakeszi útra, később a tököli fiatalkorúak börtönébe, hogy aztán újra visszaereszkedjen a nyócker flaszterjére. A Dankó utcai Horváth fivérek mellett keveredett az első letartóztatást eredményező bunyóba. „Ők a Pál utcai fiúk után szabadon piros inget hordtak, de a vezérüket nem Áts Ferinek, hanem Köcsögnek hívták.” A Mátyás tér volt a grund, annak birtoklásáért ment a harc.

Pötyi fiatal cigányzenészekkel „mozgott” akkoriban, akik nem voltak bűnözők, de ha kellett, mindig alibit igazoltak a bebukottaknak. Alapítottak egy zenekart is. „Ritmusgitárt akartak rám adni, de végül egy másik srác került be helyettem.” A dobos Lakatos „Bögöly” Béla és a basszeros Orszáczky Jackie is ebben a józsefvárosi közegben hozták létre az Új Rákfogót, amiben Mogyorósi László volt a szólógitáros. Ebből nőtt aztán ki a legendás nagy Rákfogó, amikor az amerikai vendéglátózásból hazatért Szakcsi Lakatos Béla billentyűs és Jávori Vilmos dobos beszálltak. Na meg a fuvolistavirtuóz Ráduly Mihály, aki a Mátyás téren lakott. Pötyi is szóhoz jutott olykor, persze nem zenészként, hanem testőrként. Szakcsi nem is értette, hogy kollégái miért nevezték el bandájukat újnak, amikor az ős-Rákfogó még nem is létezett. A Petőfi Sándor utcai Építők Klubban volt néhány koncert, aztán Orszáczkyt és Rádulyt átcsábították a korszak legjobb magyar jazzrockbandájába, a Syriusba.

Pötyi szerint: „A Bögöly viszont eljátszotta a pénzét a lóversenyen, később rákosnak próbálta elhitetni magát, hogy pénzhez jusson. Végül kivetette magából a zenésztársadalom.”

Ny. Péter a Dugonics utcai általánosba járt, ahol akkor még nem voltak koedukált osztályok. A történelem és a rajz voltak a kedvenc tantárgyai. Először hat osztályt járt ki, majd a két év honvédség után a dolgozók iskolájában elvégezte a maradék kettőt is. A rendszerváltás után a Gyűjtőben (Budapesti Fegyház és Börtön) megszerezte az érettségit. Sándorházán pedig, ahol az acélműben dolgozott, géplakatosnak tanult. Az ország majd minden fegyintézetében megfordult hosszabb-rövidebb időre.

Tinédzserként nőtt, mint a gomba, tizennyolc éves korára már 180 cm magas és 80 kilós fiú lett. „Akkoriban 40-45 cm-es felkarom volt, én voltam a téren a szkanderkirály, bokszoltam a Honvédban, de alapvetően az utcai harcot tanultam ki.” Pénzben mentek persze a szkanderek is. A masszív Kádár-rendszerben a fiatal, deviáns fiúk a szó szoros értelmében beszorultak a saját tereikbe, nem könnyen léptek ki onnan. Más tereken való jelenlét konfliktusokat generált.

Pötyi és társai felségterülete a Kulich Gyula tér volt, ahol idővel ők lettek a vezető hamiskártyások. „Belenőttünk ebbe az életformába. A hamiskártyázás kitanulása már gyerekkorban indult. A fájerrel kezdtük, amivel megtanultunk csalni is.”

Az egyik leginkább kedvelt játék a smén volt. Ez egy speciális bakkara típusú zsuga, kilencezésnek is hívták. A pókert ugyanúgy ismerték, viszont a bakkara típusú kártyajátékok alapvetően gyorsabb játékmenetet garantáltak, „így bármilyen közbejövő probléma esetén gyorsan fel lehetett állni”. Később, ha elmúlt a veszély, könnyebben lehetett folytatni, mint a pókert, amihez türelem és elnyújtottabb működésmód kapcsolódott. A smén viszont a gazdag kereskedőktől a szegényebb kalandorokig mindenkit bevonzott. Punto bankó elnevezéssel a kilencezés működik a kaszinókban is, de Budapesten főként a tereken művelték. „Később az Európa Szálló melletti téren, illetve a belvárosban a Vörös Hadsereg térnél is játszottak a sménes csapatok. Többen irgalmatlan pénzekkel érkeztek, mondván, hogy a nagypénz le fogja a győzni a kispénzt” – emlékezik a régi szép időkre Pötyi.

A Práter utcai 75-ben lévő nyugdíjasklubban először a dzsesszdobos Bögöly Béla volt a kártyamester, később az önkormányzat eladta és zöldségest nyitottak a helyén. A kártyaterem annyiban különbözik a tértől, hogy oda nem esik be az eső” – vigyorog Pötyi. Bögölyékkel szemben, az 55-ben Hackstok János szakács gebinezte a Kerova büfét. A Magdolna és a Lujza utca sarkán létezett az Ede nevű étkezde, ami elsősorban ebédre volt kitalálva. Az önkiszolgáló éttermeket alapvetően lenézték a fiatal józsefvárosi suhancok, ahogy nem tekintették embereknek azokat sem, akik Trabanttal jártak. Ebben a Rákóczi tér központtal létező és lélegző közegben a kockalámpás Zsiguli jelképezte a gazdagságot. Ezt azért csúfolták Mercedesnek, mert a normál áras Zsigát 50-60 ezerért osztogatták, a kockalámpás meg 90 ezer forintba került. „A Nyugat-imádásnak ilyen aspektusai léteztek. Kicsit el voltunk tévedve, rossz volt az irány” – hümmög Pötyi.

A hetvenes években a Kálvária teret két nagyobb pénzes üzletember uralta a sménfronton.

„Az egyikük a Kamionos Feri, aki a Hungarocamionnál volt sofőr. A másik fószer, valami Endre az építőiparban mozgott. Mindig nagy koffer pénzzel jelentek meg.”

A Kulich Gyula téren Pötyi nem pusztán szerencsejátékra adta a fejét, de behajtotta az úgynevezett kártyázási adót, vagyis a pinkapénzt is. „A pinkapénz onnan jön, hogy sem a kártyatermekben, sem a nyilvános tereken nem játszhattak a palik az otthonról hozott kártyákkal. Az adott helyszínen működő úgynevezett kártyamester szolgálta ki a játékosokat A Kulich Gyula téren a kártyamestert Baloghnak hívták.”

A használt paklit 9 forintért, az újat 14 forintért lehetett megvenni. (Egy adag fatányéros 12 forintba került akkoriban. A barna kenyér kilója 3 forint volt, míg a fehér 3,40-et kóstált.) A kerületi tanácsoknál be voltak jelentve az úgynevezett sakkmesterek, akik a tereken kiosztották a sakk-készleteket, a francia kártyát a römihez, a magyar kártyát pedig a fájerhez. A Lujza utcában használt bútorokkal foglalkozó kereskedők és kárpitosok elsősorban römibulit játszottak. Ebben az utcában végig kisiparosok üzletei voltak, ahol használt bútorokat lehetett vásárolni. Elsősorban pincehelyiségekkel rendelkeztek ezek az árusok. „A conticaros Radnai Lászlónak, aki vádalkut kötött a Portik ellen, a Ferenc téren volt egy üzletlakása az 1980-as évek végén, ahol uzsorakamatra hitelezett. Főleg a helyi sménező henteseknek helyezett ki pénzeket, ezáltal hatalma is volt fölöttük. Egy Jumbo nevű ferencvárosi vagány járt aztán ezekhez a Laci bácsi pénzéért.”

Pötyi szerint az egyik legnagyobb hamiskáryás-tehetség egy Tarzan becenevű, hat ujjal született figura volt. „Az ujjai szinte egyforma hosszúságúak voltak, ezért könnyen tudott zsebelni. Striciskedett is, de ezek csak aprópénznek számítottak nála a sménpénzekhez képest. Tarzan láncdohányos és lánckávés volt. A kártyázás közben, amíg hamuzott az asztal mellé, a játékosok által előre kitett pénzkötegekből úgy tudott leemelni, hogy a másik nem vette észre.”

A drótozás viszont kifejezetten csalásnak számított. Ilyenkor az álkibic a többiek lapjait leste, és jelzéseket adott a partnerének. A römibulit főként a bútorrakodók játszották. Az Omnia presszónál ment a polisi römi, amit nagyon szeretett Pötyi. A rablórömit, a zsidó römit azért kultiválták, mert kombinált játék volt. A polisi römit viszont gyorsabban játszották, abban akár fél-egy millió forintot lehetett nyerni vagy éppen veszíteni órák alatt. A jugoszláv röminél felveheted, amit az ellenség leadott. A 10 lapos után a görög römi a legkombináltabb. A lengyel römi már 16 lapos, ezekben a sajátos tudást könnyen lehet alkalmazni egy-egy helyzetben.

A römi esetében az nem tudott nyerni, aki nem figyelte, hogy mi ment el. A kombinatív képesség abban mutatkozott meg, hogy a játékos tisztában volt-e az eldobott kártyákkal. Az 1970-es években még népszerű volt a cenzár nevű kártyajáték is, ami egy kombinált értékű snapszer.

A kanasztát is játszották, de főként otthon. Pötyi kialakította ennek az eredetileg kétszemélyes változatával szemben a három- vagy négyszemélyes verzióját. A Köztársaság (ma II. János pápa) téren a mai napig így játsszák. „A fővárosban az 1970-es évek derekán legalább 50 römista (életvitelszerűen kártyázó) működött megközelítőleg 200 verébbel. Ezek a frájerek (balekok) alapvetően bűnözők voltak.” Gyakran jártak az Európa, a Balaton és a Királyhágó éttermekbe meg a kőbányai EVIG-be is kártyázni. A Golgota tér végén létezett egy táncos hely, ahol a görög kolónia tagjai előszeretettel verték meg a magyarokat. „A görög bűnözőket használták a Demjén- és a Bergendy-bandák mint testőröket.”

Viszont az 1980-as évek elején tényleg vállalkozó lett Pötyiből, a Taxis presszót csinálta a Práter utca és a Szigony utca sarkán, „de ez sajnos nem sokáig tartott”. Részese lesz a korszak legnagyobb betöréssorozatának, a Presztízs-ügynek, amit a magyar alvilág eredeti tőkefelhalmozásaként tartanak számon a szakemberek. Két nagyobb srenkelésben (betörésben) tippadóként szerepelt. „Nem volt értelme jelen lenni. Az ajtónyitásban nem voltam technikás, az elrejtett értékek megtalálásához sem volt érzékem.

A kártyázásból egyébként is nagyobbat szakítottam.” Büszke rá, hogy a mai belügyminiszter volt a kihallgatója.

A Kádár-korszak szervezett bűnözése azzal teremtett versenyelőnyt a bűnügyi rendőrséggel szemben, hogy élesen elváltak az éjszakában az újítók (tolvajok), a kártyások, a srenkesek, na meg a kocsifeltörők. Bár a nagy betöréssorozatokhoz kapcsoljuk a magyar alvilág létrejöttét, mégis az eltitkolt pénzekből lehetett igazából aratni. Akiknek volt pénzük, különböző üzletekbe szálltak be. Pötyi szerint a védelmi pénzek, a pinkapénzek és a valutafelvásárlás, valamint az egyéb csempészárukkal való üzletelés olyan látenciába eső bűncselekmények voltak, amelyeket nem tudtak a hatóságok megfogni, így vált a betörés egy fontos vádemelésre alkalmas büntetőeljárási szegmenssé.

Hosszú és egyhangú börtönévek következtek Sopronkőhidától a szegedi Csillagig.

Odabent is ment a kártya, az előzetesben kevésbé, inkább a letöltőhelyeken kapott szerepet. A kártyát papírból gyártották, „azonban a lapok széleit egységesítették, így nem volt magától értetődő, hogy ki és mikor csal”. Sándorházán például a pesti csibészek előszeretettel levámolták a vidéki bűnözőket. Az angyalföldi Kuluval ott ismerkedett meg Pötyi, „vele később is együtt mozogtam az elkövetés vonalán”. Kulu újítós és zsebes volt a fővárosban. A közügyektől való eltiltás mellékbüntetést alapvetően viccesnek tartották, hiszen ők soha nem foglalkoztak a politikával, „ellenzéki magatartást sem tanúsítottunk”.

Pötyi a sitten előszeretettel mászott be az ágyak alá, hogy aludhasson napközben. A bagoly mentalitása miatt többször kényszerült nappal aludni. A fegyelmi elzárásban a legrosszabb a sötét fogda volt, a másik, enyhébb verzió, amikor „az egyik nap eszel, a másik nap nem…”. Az ételmegtagadást időszakosan Pötyi is „bejátszotta”, ilyenkor kényszertáplálást rendeltek el nála. Ijesztgették, hogy a csővel való táplálás, ha a tüdőre megy le, akkor abba meg tud fulladni. Az 1980-as évek második felében már ellenzéki értelmiségiek jártak be a börtönbe és előadásokat tartottak a fogvatartottaknak.

Amikor Pötyit a betörések miatt lecsukták hat évre, akkor egy Tüzecske nevű prostituált a Skoda nevű férjével szedte helyette a pinkapénzét a Kulichon. Ebből azonban alig kapott valamit, amikor szabadult.

Már a rendszerváltás előtti időszakban megjelentek a Józsefvárosban a félkarú rablók, a játékgépek, és ezek a szerkezetek teljesen kivéreztették a kártyás alvilágot. Ma már legfeljebb az öreg, egykori térlakók tudják a pesti Harlemben, hogy mit is jelentett valaha a pinkapénz.