A bevásárlóközpont pénztáránál kígyózó sorban állok, a kosárban a mindennapi kenyéren túl néhány „luxuscikk” is: állateledel, papírtörlő és egy-két játék az unokáimnak. Megszólal a szomszéd fizetőhely riasztó csengője. A biztonsági szolgálatos asszony diszkréten a hátsó irodába kísér egy idősebb férfit. A sor hosszú. Az őr visszaér, amikor rám kerül a fizetési kötelezettség. Az én pénztárosom kérdő tekintetére csendben odasúgja: „Egy darab szalonnát találtunk a pulóvere alatt”. A kasszírnő fáradt haraggal mondja: „Egyre több ilyen esetünk van”.
*
Pista bácsi és Zsuzsika néni vigyáz a kis Gabóra, hogy egyedülálló lányuk dolgozhasson, és iskolába kísérhesse a két nagyobbat. Pista bácsi bánatos, hogy sosem tudja valami ínyencséggel megkínálni a kis Gabót. Legutóbb azonban kitalált valamit. A konyhai stelázsi sarkán van egy fém doboz, amiben a szebb napokban őrölt kávé volt. Most ez a cukros doboz. Zsuzsika néni haragszik érte, de Pista bácsi néha csendben kicsit meghúzza a dobozt, és most megtanította kis szövetségesét, Gabót, hogy ezt az ínyencséget hogyan érheti el, töltheti meg vele a pofácskáját. A múltkor lebuktak, mert Gabó egy kicsit mohó volt, és az éles szemű nagymama rögtön észrevette, hogy túl merevek és feszesek a pofazacskói. Nem haragszik persze ő, vagy ha igen, akkor a gazembereket szeretné elátkozni, akik házhoz házat, telekhez telket ragasztanak, kereszténységükkel hivalkodnak, és fennen hirdetik, hogy huszonegy-két ezer forintból is meg lehet élni okos beosztással. Törvényeket gyártanak, hogy megakadályozzák a szegények lázadását, akik legfeljebb közmunkából tengődnek.
*
Jenő, a Hétes legszegényebb családjának eltartója volt. Mindenki úgy emlékszik rá, hogy talán egész életében, de az utóbbi évtizedekben biztosan, vasazásból tartotta el szeretteit. Most hatvanegy évesen meghalt. Az ötvenhat háztartásban élő mintegy négyezer telepi ember nagyon szerette Jenőt, és úgy gondolták, mindenki ad néhány száz forintot, hogy méltóképpen el lehessen temetni. Vannak, akik azt is vállalták volna, amit az önkormányzat javasolt, hogy kiássák a sírt, ha a hatóság is ad valamennyi támogatást. Előbb harmincezret ígértek, amit most lecsavarnának húszezerre. Az önkéntes szociális munkás veszekszik velük, hogy azt a tízezer forintot legalább hagyják már ott. Jenő felesége, a nyúzott kis özvegy kifejezéstelen arccal jön-megy családok, önkormányzat és segítők közt, remélve, hogy valahogy elhozhatja a párját. Hogy holnaptól mi lesz, ki gyűjtögeti innen-onnan össze a rozsdás csatornát, biciklivázat, törött baltafejet és egyebet, azt nem tudja. Csak a mai nap van, meg azok a jólelkű telepiek, akik közül hol egyiknél, hol másiknál kap némi kis ételt magának, gyerekei ottfelejtett családtöredékeinek, a megmaradt kis ötfős kompániának. De meddig tart ez ebben az irgalmatlan, szeszélyes télben, ahol tüzelő sincs? A Hétes lakásai amúgy önkormányzati tulajdonúak, de vagy harminc éve már semmit nem áldoztak rájuk. Ha az itt lakók csekély pénzért megkaphatnák tulajdonba a régi munkás ingatlanokat, szereznének ajtót, ablakot, lehetőséget a lehullott vakolat pótlására, de azon már nem tudnak gondolkozni, hogyha meg is van a ház, miből fognak itt a magára hagyott és pusztuló Ózd szélén megélni.
A hozzáértő közgazdászok elmagyarázzák nekünk, hogy „a háztartások egy főre jutó jövedelmi átlagait mutató deciliseket" összehasonlítva a Központi Statisztikai Hivatal módszertanával számolt létminimummal, azt tapasztaljuk, hogy a negyedik decilis átlaga egyezik meg a „két felnőtt, három gyerek” egy főre jutó létminimumával, vagyis az alsó három decilisben lévő emberek nem érik el a létminimum (társadalmilag elfogadott minimum) szintjét.
Ez 2017-ben 3 millió 876 ezer embert jelentett.
Ha a kormány munkanélküli statisztikáit megszorozzuk 3,1-gyel, ami a szegény családok átlagos létszáma, azt mondhatjuk, hogy kb. 1,2 millió ember él munkanélküli háztartásban.
A 2,6 millió különbözet a dolgozói szegénység! (A globalizáció indukálta jövedelem-egyenlőtlenség az egész világon elterjesztette azt a jelenséget, hogy azok is szegények, akik rendszeresen dolgoznak, és eltartottjaik vannak.)
Hogy megértsük a helyzetet, tisztán kell látnunk, hogy kik tartoznak ebbe a kategóriába. Azok, akik egyrészt olyan háztartásban élnek, ahol a nettó jövedelem nem éri el az országos medián jövedelem 60 százalékát, másrészt, akik nélkülözik az anyagi javak jelentős részét (pl. nincs kocsijuk, nem tudnak évente egyszer üdülni, nem kerül elegendő hús az asztalukra, nem kellően fűtött a lakásuk, kifizetetlen számláik vannak), illetve harmadrészt, akik nem tudnak eleget dolgozni, vagyis olyan háztartásban élnek, amelyekben - a nyugdíjasok kivételével – az emberek a lehetséges munkaidejüknek csak kevesebb mint az ötödét töltik munkavégzéssel. Ha már valamelyik kategóriának nem felelnek meg – akkor a KSH statisztikái szerint – őket nem érinti a szegénység mindhárom dimenziója, vagyis nem számítanak bele a leginkább veszélyeztetett és kirekesztett csoportba. Ki az persze (az érintetteket kivéve), aki tisztába lenne avval, hogy a munkanélküliséget mérő értékek azért olyan „jók”, mert ide számíttatnak a közmunkán élők is, akiknek a jövedelme enyhén szólva is hagy némi kívánnivaló maga után?
A szakembereket kivéve persze nem kell tudnunk, hogy mi is a decilis (némi ízetlen tréfát megengedve fontosabb kérdés, hogy mi lesz a féldecilissel) és a statisztikákon amúgy is előítéletes legyintéssel hamar túltennénk magunkat. De ha jól számolunk, azt kell mondanunk, hogy ahhoz képest, amit a hetvenes években a Kemény István által mért eredményekről tudtunk (az ország egyötöde szegény, egytizede pedig nagyon szegény), a helyzet csak annyiban változott, hogy ez az érték már-már a duplájára nőtt - sőt, az ötven százalékhoz közelít azok aránya, akik éppen még lakásban laknak, bár ez lehet, hogy Ózdon van, Méhteleken, vagy Baranyában, Nógrádban, Szabolcsban, Borsodban, ahol ötven kilométeres körben nincs munkahely és a közlekedés is teljesen elégtelen. Ma a gyerekek fele szegény családba születik. Az iskolarendszer egyre kevésbé alkalmas arra, hogy az ő igényeikhez, boldogabb álmaikhoz, reményeikhez közelítse a körülményeiket.
Írásom címének szavait Jézus mondta 2000 évvel ezelőtt. Ami őt illeti, minden cselekedetével a szegények, kitaszítottak, megvetettek rétegére figyelt leginkább. Talán nem véletlen, hogy „prédikációiból” csak foszlányok maradtak. Azok is inkább "másálok" (meseszerű példabeszédek) voltak, hogy a leggyengébbek is érthessék. A Márk evangéliumában található fenti mondat másik fele így szól: „és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük”. A szöveg elemzésénél ezért két dolog emelkedik ki a betűk rengetegéből. Az egyik a "mindenkor" szó, a másik pedig az "akarjátok". Vagyis a szegénység az emberi társadalmak életéből soha nem iktatható ki, legfeljebb mérsékelhető. Ugyanakkor sok múlik azon, hogy teljes szívből akarjuk-e a változást. Mert ebben az esetben az is lehetséges. Nem várunk tehát kedvezőbb politikai viszonyokra, a gazdagok gyors megtérésére, hanem csupán azt kérdezzük magunktól, én akarok-e bármit tenni azokért, akik mindenkor velünk voltak, és velünk lesznek.
Sokan mondják ma, hogy kiutat a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése jelentené. Nem vagyok közgazdász, így azt sem tudom, hogy egy ilyen politikai döntésre hogyan reagálna a társadalom viszonylagos jólétben élő másik fele. Képesek lennénk-e megértetni velük, hogy bár elvben nekik is „jár” a feltétel nélküli alapjövedelem, de ezt illene visszaadni adó vagy más közteherviselés formájában a szegények terheinek könnyítésére. Amin most, 2021 februárjában, a karácsonyi ünnepkör elmúlófélben lévő határán, itt a bevásárlóközpont pénztára előtti sorban kígyózva eltűnődhetek, az az, hogy láthatóan megcsappant a vásárlási kedv. Az emberek azért nagyobb részt mégis az üzletekben szerzik be a mindennapokhoz szükséges eleséget, de tudni kell, hogy sokaknak ez sem adatik. Az ügyesebbek vadnyúlra vadásznak a vidéki erdőkben, vagy amíg az időjárás engedte, gombát, erdei gyümölcsöt, virágot gyűjtöttek, és az orvhalászattal kísérleteztek. Ki tudja ma már azt, hogy Karl Marx az első figyelemre méltó dolgozatát a XIX. század közepe táján a szegények tűzifagyűjtési jogának az érdekében írta. Mert most és mindig ez is az aggodalmaskodás örök alapvető kérdése: Mit együnk, hogyan ruházkodjunk, és hogyan főzzünk, fűtsünk? Ha a törvényalkotást szigorúan a markukban tartó gazdagok teljesíthetetlen feltételeket szabnak az engedélyek beszerzése terén, akkor talán meg is áll az élet.
A legszegényebbeknél azonban csak a ma érdekes. A Szegényeket Támogató Alap (SZETA) gyökereiből a rendszerváltás előtt sarjadt civil szervezetünkkel, az Oltalom Karitatív Egyesülettel és a már megint üldözött egyházammal, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséggel karöltve azon küszködünk, hogy az olaszliszkai legszegényebbeknek hetvenöt élelmiszercsomagot pakoljunk össze (nem is tudom hirtelen hová, de ezreket is meghaladva állítottunk már össze ezen a télen), és százhetven mázsa fát szerezzünk a közeli Tüzépen, hogy ezeknek az embereknek legalább egy-két hétre adjunk valami kis reményt. Hogy mi lesz utána, nem tudom. De ugye abban maradtunk, hogy a legszegényebbek mindig a mában élnek, mint az égi madarak vagy a mezők virágai. Mindenkor itt vannak. Amikor akarjátok, jót tehettek velük. Tegyétek hát!
