A nép nem tűri tovább a sanyargatást, a kizsákmányolást, a sok keserűség összegyűlik, és átszakad a gát. Az emberek nekiindulnak, nyomulnak és nyomulnak előre. A Párizs lángjai online formában közvetített premierjét látjuk az Erkel Színházból. A forradalom elsöprő erejét ábrázolják Borisz Aszafjev csaknem kilencven éves, klasszikussá nemesedett balettjében. Amikor a düh elementárissá válik, cselekvésbe fordul, s a harag már olyan féktelen, hogy a tömeg szinte önkéntelenül is nekilódul, legyűri a félelmeit. Előtörnek a gyilkos ösztönei is, és vérgőzös fejjel elűzi a basáskodókat, diadalittasan győzedelmeskedik. A táncosok velünk szembe fordulva trappolnak egészen a rivaldáig. De azért nem kell nagyon aggódni amiatt, hogy bárkit is legázolnak fölhevültségükben.
Amikor a színháztörténeti jelentőségű kaposvári Marat halála előadásában, szintén a francia forradalmat megjelenítve, a színészek ugyanígy összetorlódva, vészjósló tekintettel, eltorzult arccal, hátborzongatóan fenyegetően, pokoli elszántsággal jöttek és jöttek felénk, az hideglelős volt. Úgy érezhettük, hogy esetleg a színház falai is ledőlnek tőlük, hogy új világot akarnak mindenáron, és aki megpróbál ellenállni, annak pillanatokon belül annyi, ahogy ez a francia forradalom esetében így is volt. Ezzel, ahogy ennek minden igazán érvényes, ütős előadás esetében lennie kell, nagyon is a jelenünkhöz akartak forradalmi módon hozzászólni.
A Magyar Nemzeti Balettnek ez az előadása nem különösebben akar a mához szólni, inkább a múltat igyekszik rekonstruálni, piedesztálra emelni, azt iparkodik megmutatni, hogy Michael Messerer irányításával, az eredeti Vaszilij Vajnonen koreográfiát némiképp leporolva, ez a társulat is képes eltáncolni azt, ami a „nagykönyvben” meg van írva. És alapvetően tényleg képes. Láthatóan kemény, nagy munka, odaadás van az előadásban, gondosan kivitelezettek a forgások, ugrások, rendszerint pontosak a földet érések, szemgyönyörködtetőek a táncok, hatásosak az egyszerre mozgások. Ez a karra ugyanúgy érvényes, mint a karba olykor beolvadó, és abból kiváló szólistákra. Rományi Nóra díszleteinek, jelmezeinek jóvoltából pazar a kivitelezés. Az arisztokrácia bálterme nem csupán jelzés, tényleg pompás palotabelsőt építettek fel. Az uralkodó osztály hölgyeinek toalettjei, a férfiak precíz szabású ruhái kielégítik a legkényesebb ízlést. A szereplők tudják is ezeket kellemmel viselni, nem gond számukra elegáns, kifinomult táncokat lejteni. Szép ez, esztétikus. Jó nézni. Nekem fölöttébb tetszik. De még jelzésszerűen sincs benne, hogy azért ez mégiscsak olyan vircsaft, amit forradalommal kell szétverni.
A forradalmárok ruhái ugyanúgy öltöztetők által alaposan kivasaltak, „frissek, ropogósak”, mint az arisztokratákéi. A hatalmas felfordulásban még véletlenül sem gyűrődik össze, ne adj Isten, rongyolódik, koszolódik bármelyikük öltözete. Amit látunk, az ugyanis leginkább nem hatalmas, világot megrengető égszakadás-földindulás, hanem inkább egy kedves, bájos, mondhatni bukolikus forradalom. Hasonlít a népünnepélyhez, akkor is, ha éppen nem ilyen jelenet játszódik. Legeltethetjük a szemünket a színes forgatagon, mintha nívós revüt néznénk, megrendülnünk, fájdalmat éreznünk nemigen kell. Amikor például égő piros ruhájában berohan a felkelők közé, Ivanova-Skoblikova Sofia megszemélyesítésében, mámorosan a hős baszk lány, akit hirtelen golyó talál el, és meghal, a többiek mintegy apoteózisként magasba emelik. Már majdnem megrendülök. De a kimerevedő jelenet alá művi tapsot kevernek. Vagyis ekkor is fontosabb a tetszetősség, annak aláhúzása, hogy na kérem, milyen mutatós színpadi élőképet sikerült komponálni, annál, minthogy megérintsen bennünket valaki halála. A mély csend ebben az esetben sokkal erőteljesebb lenne. Máskor is zavar ez a magnóról adagolt, elég gyér, tulajdonképpen jelzésszerű taps, a hosszas meghajlás az üres nézőtér előtt. El kellene ezt hagyni, jobb lenne, ha csak simán legördülne a függöny.
A felvételt különben fölöttébb színvonalasnak tartom, jókor fókuszál a különböző szereplőkre, és látványos totálokat ad. Nincs olyan érzésem, mint a színházi közvetítések zöménél, hogy vagy egyfolytában lemaradok valamiről, mert a színpad más-más szegleteiben is történnek dolgok, amiket az operatőr nem mutat, vagy a totál esetében szinte „bolhákat” látok a messzeségben. Az viszont baki, hogy amikor a retrográd gonoszság megtestesülése, a márki, Radziush Mikalai megszemélyesítésében, megöli az arisztokraták előtt még nemrég fellépő színészt - Balázsi Gergő Ármin alakítása -, a földön már halottként fekvő táncosra, aki persze mohón veszi a levegőt, hiszen sokat mozgott, igencsak ráközelít a kamera. Ez illúzióromboló, ilyenkor kellene használni a jótékony totált. Krupp Anna adja a színész mellett zokogó színésznőt, róla sem süt a megrendülés, a színpadról oldalazva való kitáncolásra, úgy tűnik, jobban koncentrál, mint a mély gyász érzékeltetésére.
Miközben imponál a technikai profizmus, kimunkáltság, a gusztusos kivitelezés, az esetek jelentős részében hiányolom a táncosok színészi felkészültségét, kifejező erejét. Még általános iskolás voltam, amikor elbűvölt, ezért többször is megnéztem a Spartacust. Később is újra és újra megtettem ezt. Láttam például Fülöp Viktorral, Róna Viktorral, Szakály Györggyel, ifj. Nagy Zoltánnal a címszerepben. A kartáncosok is lázban égtek, az arcukon, a testük nekilódulásán is érződött az elszántság, az a felhergelt állapot, amiben lázadó rabszolgákként mindent és mindenkit elsodornak az útjukból. Ez nem kedves és bájos, hanem veszélyes, kiszámíthatatlan, megállíthatatlan, féktelen energiáktól fűtött forradalmiság volt, a még fiatal, de már akkor is az oroszlánkörmeit mutató Seregi László koreográfiájában, aki valósággal felpaprikázta a szereplőket. Abban, hogy a mostani előadás táncosai nem kerülnek ilyen feltüzelt állapotba, valószínűleg közrejátszik az is, hogy magnóról szól a Kocsár Balázs vezényelte zenekar, így a muzsikusok és a táncosok nem tudják inspirálni egymást. Ezt klasszikus balett esetében elfogadhatatlannak tartom. Nem szeretném megérni, hogy legközelebb operához is konzerv zenét használjanak.
Így aztán bár méltányolom a profizmust, a látványosságot, a nagy munkát, a Párizs lángjai előadása nem éget meg, mert a forradalom lángjai helyett csak parazsakat látok, fontos közlendő helyett pedig csupán tetszetősséget.
