Előfizetés

Grisa

Hegyi Gyula
Publikálás dátuma
2021.02.13. 19:30

Fotó: Roman Zaiets / Shutterstock
Petrozavodszkban élte le első huszonnyolc évét. Aki bármilyen keveset ért oroszul, az tudja, hogy a "zavod" gyárat, üzemet jelent, s ezért úgy gondolhatja, hogy Petrozavodszk a szovjet időkben felhúzott, sivár gyárváros lehet. Valójában az első "zavodot" és magát a várost még Nagy Péter alapította. Az itteni vasöntödében készültek az ágyúk és a vasmacskák a cári flotta számára. A város központjában szép klasszicista paloták állnak, az Onyega-tó partján poétikus sétány húzódik. Grigorij, azaz Grisa a nyolcvanas évek elején, értelmiségi családba született egyetlen gyermekként. Korán elvált édesanyja orosz irodalmat tanított, lánykorában néhány verse is megjelent. Grisa hat éves korában kezdett el fényképezni, két évvel később a szomszéd fiú amatőr kamerájával már kisfilmeket készített, aztán a videókorszak beköszöntével iskola előtt, iskolában és iskola után csak a videózásnak élt. Gyermekkorától filmrendezőnek készült. De a mama, ahogy az egyedülálló értelmiségi édesanyák a világon mindenütt, valami "komoly és becsületes" szakmát kívánt adni a fiának. Az egyetemi felvételi előtti hónapokban éjszakába csúszó viták törtek be az addig csendes és szeretetteljes otthonban. "A művészet szép dolog, de bizonytalan kenyér. Fáradtan és öregen azért vállalok esti tanítást is, hogy valódi diplomát adjak a kezedbe. Ha becsületes szakmád lesz orvosként vagy ügyvédként, szabadidődben filmezhetsz kedvedre. Amióta apád elhagyott, csak érted élek, miattad áldoztam fel mindent..." Grisa csendes fiú volt, szerette az édesanyját és végül engedelmeskedett neki. Orvosi egyetemre nem jelentkezett, mert irtózott a vértől, és egyszer egy videófesztiválon rosszul is lett a felnyitott mellkasban dobogó emberi szív látványától. Elvégezte hát a jogot, és különösebb ambíció nélkül leszerződött egy helyi gyárhoz. Itt már nem ágyúkat és horgonyokat gyártottak. Azt, hogy pontosan mit, sohasem sikerült megtudnia. A vezetői iroda a jogi csoporttal együtt egy kis klasszicista palotában székelt, messze a gyárépülettől. Grisa néhány héttel a diplomája átvétele után meg is kapta az első saját ügyét. Ügyvédbojtárként, ingyenes jogi cselédként szolgáló volt évfolyamtársai irigykedve nézték, ahogy a komoly gyár képviseletében egyedül jelent meg a bíróságon, és szembenézett az ellenérdekelt feleket képviselő, idősebb ügyvédek kisebb hadával. De az első tárgyaláson meg sem tudott érdemben szólalni, mert kiderült, hogy a cég titkárnője rosszul töltötte ki a meghatalmazási papírját. Bár nem az ő hibája volt, szégyenkezve kullogott vissza az elegáns körtéren levő irodába. A tulajdonos évek óta Londonban élt, a céget vezető fia, Szergej megnyugtatta Grisát, hogy sebaj, egy hónap múlva legalább felkészültebben mehet a bíróságra. "Larissza jogi antitalentum, mindig elkeveri a bírósági papírokat", mondta nevetve, és belecsókolt a titkárnő selymesen sima nyakába. Grisa a következő tárgyalási napra annyira felkészült, hogy több tucat oldalt szó szerint fel tudott volna mondani a keresetükből. De hosszas jogi érvelés helyett Szergej utasítására az egyik szakértői jelentést kellett megtámadnia, mondvacsinált indokkal. A harmadik tárgyalást elhalasztották, mert a gyár Szentpétervárra küldte valami tanfolyamra, és más jogász nem dolgozott a cégnél. Aztán betört a nyár, a városi fiatalok a hűvös fehér éjszakákon kint ültek az Onyega partján. Szergej hatalmas partikat adott az egyik étterem teraszán, amelyre mindig meghívta Grisát is. Szeptemberben még volt egy tárgyalás. Grisa végre előterjeszthette, hogy a cég hamarosan nagyobb megrendelést kap Londonból. A bíró hat hetet adott ennek igazolására. Az október végi tárgyalás előtti este Larissza váratlanul megjelent Grisáék lakásában. "Ma este bejelentettük a csődöt, és reggel Londonba utazunk Szergejjel", mondta. És letett az asztalra egy borítékot. "Szergej nem nagyon akarta, de én kisírtam, hogy legalább te kapjál valami fizetésfélét." A borítékban százhúszezer rubel volt, nem túl sok pénz, gyűrött bankjegyekben. Grisa ekkor értette meg, amit legbelül persze már régen megértett. Bírósági bohóckodása csak arra volt jó, hogy az időhúzó processzus alatt Szergej a dolgozók, a beszállítók és az állam elől mindent kilopjon a cégből. "Szép becsületes szakmát kívántál nekem", vágta oda a síró anyjának. Elutazott Szentpétervárra, beállt mindenesnek egy videós céghez, aztán elvégezte a filmrendezői szakot. Első komolyabb munkáját, egy másfél órás dokumentumfilmet az egyik neves tévétársaságnak készítette egy professzorról, akit a szívátültetések királyának tartottak Péterváron. Legyőzte irtózását a vértől, sok száz órát töltött a műtőben, kamerával loholt az asszisztensek mellett, akik hűtődobozukban egy frissen kioperált szívvel rohantak a hosszú kórházi folyosókon. Lefilmezte a halott donorokat és a lábadozó újszíveseket, a síró és a reménykedő hozzátartozókat. És persze a professzort, aki a műtőn kívül kopottas, szürke bácsinak látszott. De nem Grisa filmjében: ott talán még Larisszánál is szebb volt, mert öröm volt elnézni, amit csinál.

Miért nem érzékeljük, hogy osztálytársadalomban élünk?

Éber Márk Áron
Publikálás dátuma
2021.02.13. 18:30

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Miért egyéni tulajdonságokkal magyarázzuk tapasztalatainkat? Miért nem osztálytapasztalatként értelmezzük? Ha valóban osztálytársadalomban élünk, akkor ezt miért nem érzékeljük? Miért olyan nehéz felismerni a mindennapokban az osztályhelyzet életünkre gyakorolt hatását? Milyen történeti okai vannak ennek? Korábbi írásaimban arra a kérdésre kerestem a választ, hogy miért tekinthető osztálytársadalomnak a magyar társadalom. Társadalomkutatási eredmények egész sorát mutattam be, amelyek az osztályszerkezet életünkre gyakorolt hatását igazolják. Alább egy ebből következő kérdést teszek fel: miért nem érzékeljük mégsem, hogy osztálytársadalomban élünk? Mindennapi tapasztalatainkat jellemzően más emberek tetteinek, jellemvonásainak, helyes vagy helytelen, segítő vagy ártó cselekvéseinek tulajdonítjuk. Tudjuk ugyan, hogy életünket különböző intézmények keretei között éljük le – egy állam polgárai vagyunk, családokban élünk, iskolákban tanultunk, munkaadóinknak dolgozunk stb. –, mindennapi tapasztalataink okait jellemzően mégis inkább megszemélyesítjük. „Azért történt ez, és azért történt így, mert valaki vagy valakik így döntöttek.” Miért döntöttek így? Mások döntéseinek hátterében jellemzően különféle indítékokat, okokat, motivációkat, képességeket vagy ezek hiányát véljük megtalálni. Így működünk: mindennapi tapasztalatainkra magyarázatokat keresve különféle okokat tulajdonítunk mások döntéseinek. Mindennapi tapasztalatainkat jellemzően önmagunk vagy mások ilyen-olyan sajátos jellemvonásaival, tulajdonságaival (attribútumaival) magyarázzuk. Ezek az okok persze nagyon sokfélék lehetnek. Tulajdoníthatjuk ezeket önmagunk vagy mások kiemelkedő vagy gyenge teljesítményének, intelligenciájának vagy ostobaságának, értékrendjének vagy elvtelenségének, éleselméjűségének vagy butaságának, képzettségének vagy iskolázatlanságának, jó vagy borzalmas ízlésének, kifinomult modorának vagy faragatlanságának, műveltségének vagy tudatlanságának, eleganciájának vagy igénytelenségének és így tovább. Az ilyen tulajdonságokon (valójában tulajdonításokon) túl, hajlamosak vagyunk további okokat keresni: stílusokkal, identitásokkal, fogyasztói preferenciákkal, politikai nézetekkel, érték-elkötelezettségekkel, világnézeti meggyőződésekkel, vagy egyszerűen csak érdekekkel magyarázni. Máskor pedig egyszerűen csak a szerencsének tulajdonítjuk, ami történt: „jókor volt(am) jó helyen”.

Ma már nem számít?

Gyakran hallani a mindebből levont következtetést: „ma már csak ezek számítanak”, „ma már az osztály nem számít”, „ma már nincsenek osztályok” (olykor még azt is hozzátéve: „soha nem is voltak”). Az osztályokról szóló beszéd e felfogás szerint rettenetesen leegyszerűsítő, hiszen a mindennapi tapasztalatok és az emberi társadalmak sokszínűségét fekete-fehérre redukálja. És valóban: ki vitathatná, hogy sokfélék vagyunk, hogy vannak ilyen emberek is, meg egészen másmilyenek is? Ki vitathatná, hogy a mindennapokban érzékelt emberi sokszínűség, tapasztalataink sokfélesége leegyszerűsíthető lenne egy fekete-fehér világképre, osztályok szembenállására és konfliktusaira? Csakhogy e gondolatmenettel éppen belekormányozzuk magunkat egy gondolati zsákutcába, egy látszólagos ellentmondásba. A mindennapi tapasztalatok sokszínűsége és az osztálytagoltság valójában nem mond ellent egymásnak. Az életformák sokfélesége, a gondolkodásmódok és életvezetési stratégiák eltérései, az értékrendek különbségei nem jelentik azt, hogy az osztályhelyzetek eltűntek volna. A mindennapokban érzékelt sokszínűségből nem következtethetünk az osztályviszonyok felszámolódására. A bennünket körülvevő világ tarka forgatagából nem következik az osztályszerkezet feloldódása. Az osztályszerkezetben elfoglalt hely igenis számít. Az osztályszerkezet jelentős hatást gyakorol az életünkre. E hatás azonban áttételes, könnyen elrejtőzik szemünk elől; inkább egyéni, személyes, szubjektív, ízlésbéli vagy morális meghatározottságként érzékeljük. Az osztályszerkezet e jellemvonásokon, tulajdonságokon és oktulajdonításokon keresztül fejti ki hatását, miközben jellemzően mi csak e „jellemvonásokat” és „tulajdonságokat” látjuk. Az osztályszerkezetben elfoglalt helyünk tehát úgy formálja életünket – életesélyeinket, életkörülményeinket, életvezetésünket, életutunkat, életstílusunkat, de életkilátásainkat is –, hogy e hatást közben nem az osztályszerkezetnek tulajdonítjuk.
Miért nem látjuk? Ennek fő oka, hogy az osztályról szóló beszéd szétválaszthatatlanul összefonódott az államszocializmus ideológiájával, a rendszert igazoló marxizmus-leninizmussal és védelmezőinek nyelvével. Tapasztalataink osztályalapú értelmezésének nyelvét előbb a marxizmus-leninizmus rátelepedő rendszerigazoló ideológiája tette hiteltelenné, majd az államszocializmus összeomlása temette maga alá. Az eredmény: a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntöttük. Az állampárt ideológiájával együtt elvetettünk egy kifejezetten hasznos értelmező-elemző nyelvet is. A marxizmus-leninizmus rendszervédő ideológiájával együtt megszabadultunk a marxi hagyomány osztályszerkezet-elemzési eszköztárától is. Érthető, hogy így történt – a veszteség ennek ellenére meglehetősen súlyos. E veszteség történeti gyökerei Magyarországon legalább a 1960-70-es évekig nyúlnak vissza. Amint azt a szociológus Kuczi Tibor a rendszerváltás környékén kimutatta, a pártállam ideológiájával, modernizációs diskurzusával szemben ekkor alakult ki az a kritikai-szociológiai nyelv, amely a 70-es évek második felétől kezdve mindinkább elutasította az osztálynyelvet. E kritikai-szociológiai nyelv az államszocializmus reformja mellett elkötelezett értelmiség nyelvévé vált. Azon reformértelmiségé, amely az osztályszempontú értelmezés teljes nyelvezetét politikai ellenfeleivel azonosította – és következetesen elutasította. Az államszocializmus megreformálásának szükségességét hirdetők politikai ellenfeleiket dogmatikusoknak, ortodoxoknak, apologétáknak, vagy sztálinistáknak neveztek. Osztályokról, különösen pedig munkásosztályról beszélni ilyen körülmények között azt jelentette, hogy a beszélő az államszocializmust saját ódivatú, elavult és ideologikus nyelvén védelmezi, a reformokkal szemben a „munkásellenzék” pártját fogja, a „felvilágosul reformerekkel” (Kornai Jánossal, Nyers Rezsővel, Fock Jenővel) szemben az „ostoba dogmatikusok” (Biszku Béla, Komócsin Zoltán, Gáspár Sándor) oldalára áll. Eközben az önmagukat reformereknek nevezők saját pozíciójukat racionálisként, tudományosként, szakmaiként és felelősként állították be. Míg visszatérően szakértelmükre, a racionalitásra, a szakmaiságra, illetve a tudományosságra hivatkoztak, addig ellenfeleik a dolgozó népre, a munkásosztályra, illetve a szocialista értékekre hivatkozva formáltak jogot a politikai irányvonal meghatározására. Azon a megrögzött állásponton, hogy az osztályokról és a munkásosztályról szóló beszéd az államszocializmust védelmező beszédmód többletjelentésével rendelkezik, az 1989-es rendszerváltás sem változtatott érdemben. Sőt, inkább csak megerősítette ezt a felfogást. Osztályszerkezetről és osztályokról beszélni még ma is magában rejti annak esélyét, sőt veszélyét, hogy a mondandót – függetlenül annak tartalmától – állampárti nosztalgiával átszőtt, avítt és ideologikus nyelvhasználatnak fogják minősíteni. Akárcsak a mindennapi tapasztalatok osztályszempontú értelmezését, amely olykor kifejezetten a helyzethez nem illő, nem megfelelő vagy egyenesen udvariatlan viselkedésnek minősül. Osztálykonfliktusról beszélni e máig ható beszédrendben, könnyen maga után vonhatja a bárdolatlanság, az ökonomizmus, a redukcionizmus, a determinizmus minősítését. Ez pedig összességében megnehezíti, hogy az osztályszerkezet formálta jelenségeket a mindennapokban akként észleljük, amik, és hogy ezt megfelelő módon ki is tudjuk fejezni. Alighanem ez a fő oka annak, hogy kifejezetten ritkán találkozhatunk a közbeszédben az osztály és különösen a munkásosztály kifejezéseivel. Számít az osztály! A magyar társadalom egy kifejezetten zárt osztálytársadalom, amely ugyanakkor magába foglalja az életformák sokféleségét, a gondolkodásmódok és életvezetési stratégiák eltéréseit, az értékrendek különbségeit is. Ugyanúgy jellemzi az osztályszerveződés, az uralom és a kizsákmányolás, mint az életstílusok és mentalitásformák sokszínűsége, vagy a fogyasztói individualizáció. Egyaránt valóságosak, nincs köztük ellentmondás. Az osztályszerkezet mindennapi életünkre gyakorolt hatásai azonban sokkal nehezebben érzékelhetők. Különösen akkor, ha történeti okok miatt ennek nyelvi kifejezésmódja (az osztálynyelv) is korlátozás alá esik. Használata a marxista-leninista ortodoxia, a pártállami apológia, az ideologikusság, a dogmatizmus, a (vulgár)marxizmus, a redukcionizmus, a determinizmus, az ökonomizmus vagy egyszerűen az ostobaság biztos jelének tűnik. A megoldás nem az osztálynyelv további elfojtása, hanem éppen ellenkezőleg: újraértelmezése, újraértékelése és felszabadítása. A feladat ebből következően: megkönnyíteni a társadalom osztályalapú szerveződésének érzékelését és nyelvi kifejezését – mindennapi tapasztalataink osztályalapú értelmezését. Osztályhelyzetünk igen erőteljesen formálja életünket, mégis elrejtőzik szemünk elől. Itt az ideje újra meglátnunk és nyíltan beszélnünk róla: az osztály igenis számít!

A Szöul-Kinshasa-Göd háromszög

Droppa György
Publikálás dátuma
2021.02.13. 14:00

Fotó: Marabu
Óriási összegből – 680 milliárd forintból – óriási akkumulátorgyárat épít az SK Innovation nevű dél-koreai cég Iváncsán – jelentette be nemrég Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter. Ez már a sokadik dél-koreai cég sokadik akkumulátorgyára. Kevéssel ezt megelőzően Szijjártó Jászberényben is avatott hasonló üzemet, az a Sangsin Hungary Kft. beruházása volt, 3,15 milliárd forint kormánytámogatással, 10,5 milliárdból épült. A miniszter örömmel közölte: Magyarország a világ egyik legnagyobb akkumulátorgyártója lett. Mondhatni, akkumulátorgyártó nagyhatalom. Megjegyezzük: jó, ha tudják ezt a nagyhatalmak is, hiszen akkumulátorok nélkül nem mozdulnak sem autóik, sem tankjaik, sem repülőgépeik, sem anyahajóik, sem tengeralattjáróik, sem mobiltelefonjaik, sem, sem... Egyébként Szíjjártó 2014-ben már avatott Jászberényben: a magyar tulajdonú Jász-Plasztik Kft. akkumulátorgyártó üzemét, amelyben – sajnálatos módon – a közelmúltban tűz ütött ki, s ki tudja, milyen mértékű környezeti károkat okozva jórészt a lángok martaléka lett. Nagy kár, de – hála Dél-Koreának – van másik. Sok másik: akkumulátor-alapanyaggyárat épített Tatabányán a Soulbrain, ugyanitt a Lotte-csoport is, a térségben lépett porondra a Doosan… Gödöllőn a Shenzhen Kedali Industry gyárt majd akkualkatrészeket – igaz, utóbbi kínai cég. És itt van Göd, illetve az ott terjeszkedő Samsung, amelynek – a BBC és az AP közléseiből tudhatóan – töredelmes bocsánatkérései a halált, leukémiát és agytumort okozó termelési ártalmai miatt 2018 novemberében bejárták a világsajtót. A magyart nem. Pedig volna ok a félelemre a súlyosan környezetszennyező anyagok, veszélyes technológiák és némi nemzetközi bűnrészesség importja okán. Ez persze magyarázatra szorul. A gödi Samsung SDI Magyarország Zrt. 2019. évi környezeti jelentése tájékoztat arról, hogy a lítiumion-akkumulátor gyártása jelentős mennyiségű kobaltot igényel, és a kobalt nagy része a Kongói Demokratikus Köztársaság bányáiból érkezik. A cég közli, hogy a „vállalat évente tesz jelentést arról, hogyan kezeli a kobaltbányászathoz kötődő kihívásokat, és folyamatosan értékeli a kapcsolódó kockázatokat. Ennek érdekében a beszállítóktól évente kér beszámolót a bányászat környezeti és társadalmi körülményeiről, valamint független auditok segítségével ellenőrzi ezeket. A kobalt beszállítói és értéklánc tagjaival együttműködik abból a célból, hogy a kobaltbányászat során minimalizálják a kockázatokat. A Samsung SDI más, szintén kobaltot használó vállalatokkal együtt közös projektet indított, amelynek keretében 2019 elején egy bányában pilotjelleggel elinduló projekt során felmérte, hogy hogyan lehet javítani a bányászat körülményeit mind környezeti, mind társadalmi szempontból. További cél, hogy a kobaltbányák környezetében élők életkörülményeit, oktatáshoz jutását javítsák.” Szép. Idézek a méltán világhírű Tim Marshall A földrajz fogságában című, 2019-ben magyar nyelven is megjelent könyvéből. Arra kérem a kedves olvasót, hogy a citátum után újra olvassa el és értelmezze a Samsung SDI által a kobaltbányászatról írt sorokat. Majd gondolkodjon el azon, mibe keveredtünk. Mibe keveredett Magyarország és Göd – amely büszkén hívja magát kertvárosnak. „Az európaiak területfelosztó-határkijelölő hazugságainak legnagyobb kudarca a kontinens szívében fekszik: a gigantikus fekete lyuk, amit Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) néven ismerünk. Ez a vidék Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényének színtere; máig a háború sötétsége borul rá. Tökéletesen szemlélteti a folyamatot: mesterséges határok meghúzása nyomán hogyan születik meg egy gyenge és megosztott, belső konfliktusokkal gyötört állam, amelynek ásványkincseit külső hatalmak hordják el. (…) A KDK nem fejlődik (…), háborús zóna, amelyről a legkevesebb értesülés jut el a külvilágba annak ellenére, hogy az 1990-es évek óta folyó háborúkban már hat millióan vesztették életüket. A KDK sem nem demokratikus, sem nem köztársaság. Afrika második legnagyobb országa; lakosainak száma 75 millió… Területe nagyobb, mint Németországé, Franciaországé és Spanyolországé együttvéve.”
Összefoglalva a továbbiakat: a lakosság több mint kétszáz etnikai csoportra oszlik, több mint száz nyelvet beszélnek, köztük a valamelyest általánosan használt franciát – ez még a belga gyarmati időkben (1908–1960) terjedt el, illetve még korábban, amikor a belga uralkodó, II. Lipót király magánbirtokának tekintette a területet, és kedve szerint rabolta el az itteni természeti kincseket. A belgák 1960-ban történt távozása után szinte azonnal megkezdődtek a polgárháborúk, s idővel még véresebbé tette őket a hidegháborúban vállalt statisztaszerep. A fővárosban, Kinshasában székelő kormányzat a felkelők mellett foglalt állást az angolai polgárháborúban, így felfigyelt rá az Egyesült Államok, amely a szovjetbarát angolai kormánnyal szemben ugyancsak a felkelőmozgalmakat támogatta. Mindkét fél több százmillió dollár értékű fegyverszállítmányokat irányított a régióba. A hidegháború végeztével egyik nagyhatalomnak sem maradtak érdekei az ekkor már Zaire-nak nevezett országban. A KDK-t természeti kincseinek bősége tartotta életben úgy-ahogy: elsősorban Katanga tartományban jelentős mennyiségben található kobalt, réz, gyémánt, arany, ezüst, cink, szén, mangán és más ásványkincsek. Manapság Kína vásárolja fel a KDK kivitelének több mint 50 százalékát. A lakosság mélyszegénységben él. Az ENSZ az évente számított humán fejlettségi index (Human Development Index, HDI) alapján 2017-ben a 176. helyre sorolta a KDK-t a listába vett 188 ország közül. A KDK kilenc országgal határos, és mindegyikük szerepet játszott a KDK gyötrődésében (ez az egyik oka annak, hogy a kongói háborúkat olykor „Afrika világháborújának” is nevezik). A hosszú harcokban elesetteken túl hatmillióan haltak meg betegségek és alultápláltság következtében. Az ENSZ hozzávetőleges adatai szerint az áldozatok legalább 50 százaléka öt év alatti gyermek. Az utóbbi években a harcok alábbhagytak, de maradt háborús tűzfészek – máig itt állomásozik az ENSZ legnagyobb békefenntartó missziója.
Kongói meddőhányó
Fotó: JUNIOR KANNAH / AFP
Térjünk vissza Gödre és a Samsunghoz – pontosabban az akkumulátorgyártáshoz – kötődő nagyravágyó tervekre. Fentebb láttuk, az akkumulátor stratégiai termék (nélküle nem indul autó, bombázó, hadihajó stb.), ebből következik, hogy minden országnak, ahol a gazdaság- és a biztonságpolitika ezt megkívánja, saját akkumulátorgyártó-kapacitása van, s ha ez kevésnek bizonyul, akkor maguk fognak gondoskodni a bővítésről. Az akkumulátorgyártás nem függhet egy másik ország kereskedelmi, gyártási stratégiájától. Így, föltehetően, korlátozott mozgástérben fogja kiharcolni az akkumulátortermelés dominanciáját a büszke koreai és a magyar – de azért én ebben is kifizetőbbnek találom az óvatosságot. Miközben a gödi Samsung SDI építése gőzerővel zajlik, félve hívom fel a tulajdonosi kör figyelmét, hogy a dicsőség és a hatalom nem örök. És ha már eljutottunk a Kongó partjára, megjegyezném: manapság a belga Gent és Leuven tereiről eltávolították II. Lipót szobrait. II. Lipót hírhedt harácsoló, képmutató uralkodó volt, saját elnökletével létrehozta a Nemzetközi Afrika-szövetséget – amely persze nem volt nemzetközi –, és meghatározta a társaság célját: az „emberbaráti és tudományos tevékenységet". (Mihályi Balázs: Milliók élete árán harácsolt vagyon. A belga király kongói rémuralma. Történelemportál, 2014/2. szám.) 1885-ben a belga parlamentben elfogadták, hogy II. Lipót a „Kongói Szabadállam” királya, sőt három évvel később „a feketék különleges védelméről” is törvényt fogadtak el, és a belga kormány még a rabszolga-kereskedelem ellen is küzdelmet indított. Az írott szöveg és az alkalmazott gyakorlat persze elvált egymástól. Csak egy számított: a pénz, az amúgy is dúsgazdag király vagyonának növelése, bármi áron. Akkor nem a kobalt volt a sláger, hanem a beinduló gépkocsigyártásnál nélkülözhetetlen gumi. A gyarmat Lipót magántulajdonává vált, csakúgy, mint minden termény. Az ott dolgozóknak még az élelemért is fizetniük kellett, gumival és elefántcsonttal. A kvótát nem teljesítőket kézlevágással és/vagy halállal büntették. Az áldozatok számát – három és tizenötmillió közöttire becsülik. Nyugalom – ilyen a XXI. században nem történhet. Nyilván azok az önkormányzati képviselők, akik az előző ciklusban az akarnok kormány elvárásait feltételek nélkül kiszolgálták, csak abban reménykedtek, hogy nekik és környezetüknek kicsit jobb lesz. Ők valószínűleg nem ismerték a történelmi példákat. Gyárlátogatásra, ismeretszerzésre Szöulba, és nem az érchasadék völgyeinek bányáiba utaztak. A lakosság persze felismerte a helyzet lényegét, és leváltotta az őt hintába ültető csapatot. Jegyezzük meg: Gödön mindenkinek könnyű volt nyerni, ha nem volt fideszes. A lakosság előtt ismeretlen emberek is könnyen befutottak. Ez abból is adódhatott, hogy Göd tulajdonképpen alvó kertváros. Kiterjedése és lélekszáma megfelel a város kritériumának, de nincs gimnáziuma, színháza, üzleti és kulturális épületegyüttese. Gödön sokkal nehezebben alakul ki egy kör, amelynek tagjai az érettségi alatt még együtt voltak, identitásukat, lokálpatriotizmusukat és tudásukat Gödön szerezték. Az ott lakók többnyire a fővárosban elégítik ki egzisztenciális, társasági és kulturális igényüket. Ez azt is jelenti, hogy a gödiek értelmiségi kötődése is a főváros felé orientálódik. Az önkormányzati választások jó lehetőséget adtak volna a sokszínű városvezetői csapat egymásra találására, de sajnos ez nem következett be. Helyette ma is olcsó, céltalan torzsalkodás folyik. Ebben a sodródásban – és a Göd-Dél-Korea-Kongó összefüggésrendszerben – feltennék egy szerintem alapvetően fontos, bár szokatlan kérdést: gondolkodtak-e már azon az illetékesek, hogy mit tesznek majd akkor, ha leáll a gyár, és a Samsung SDI nem lesz más, mint egy rút rozsdaövezet? És nem kell félni majd tűztől, robbanástól, veszélyes hulladékoktól, zajtól és a mérgező anyagokat tartalmazó füsttől sem. De miért is állna le a gyár? Van értelme ilyen felvetésnek? Felteszem a következő kérdést: tudja valaki garantálni, hogy a KDK az eljövendő harminc évben olyan marad, mint amilyen most? Legalább olyan? Már látom magam előtt a szomszéd város neves lakóját, Szijjártó Péter külügyminisztert, a csodafutót, amint felteszi a kezét és nagy nyugalommal bemondja, hogy ő képes megoldani a problémát. Aztán hozzáteszi: már csak azért is meg tudja oldani, mert ilyen probléma nincs. Elmondja, hogy a háború eszkalációjával már nem kell számolni, mert ott vannak az ENSZ kéksisakosai, és már nem történhet meg az, ami II. Lipót idejében, hogy a munkafelügyelők harmadát fél éven belül az őslakosok megölik. A kínai üzletemberek akár saját kárukra is teret engednek a dél-koreaiaknak…, és különben is, rizikó nélkül nincs üzlet, de garantált haszon sincs. Szijjártó talán még egy kérdést feltenne: nem kellene legalább a gödieknek szót érteni egymással? Ezt én is megkérdezném. No meg azt: ismereteink alapján nem kellene elgondolkodnunk erkölcsi szempontokon is?
A Samsung gödi üzeme
Fotó: Béres Márton / Népszava
Durván egy éve, hogy a munkásként alkalmazott kobaltbányász kongói gyerekek halála miatt beperelték az Apple-t, a Google-t és a Teslát (Mérce, 2019. december 16.). Precedens értékű, a globális munkamegosztás igazságtalanságainak felszámolása szempontjából fontos ügyről van szó: döntő lépésre szánta el magát az a 14 kongói szülő, akik az USA-ban pert indítottak a legnagyobb techcégek ellen gyerekeik halála vagy maradandó sérülése miatt. Hivatkozik a Mérce a The Guardian-re. Az pedig az alapvető tudnivalókra: a világ egyik legszegényebb és leginstabilabb országának, a Kongói Demokratikus Köztársaságnak a világ legnagyobb kobaltkészletei vannak, itt bányásszák a világ szükségletének 60 százalékát. A kobalt az elmúlt években egyre inkább felértékelődött, mivel elengedhetetlen alkotóeleme – például – az alperesek által gyártott készülékek lítiumos akkumulátorainak. A kobalt iránti globális kereslet az elmúlt öt évben megháromszorozódott és – egyes becslések szerint – 2020 végére újfent megduplázódott. Miközben tehát az érc formájában kibányászott fém világpiaci értéke folyamatosan emelkedik, kitermelését elképesztően alulfizetett, brutálisan kizsákmányolt munkások, nemritkán kiskorúak végzik. A Washington D.C.-ben leadott bírósági kereset beszámol arról, hogy a gyerekmunkások veszélyes földalatti vájatokban, sötétben, kezdetleges eszközökkel termelik ki az ércet, a robotért pedig gyakran két dollárnál (hatszáz forint) kevesebb napi bért kapnak. Az egyik felperes a keresetben arról beszél, hogy unokaöccse még kisgyerekként kényszerült arra, hogy beálljon dolgozni az egyik kobaltbányába, de a bányaalagút ráomlott, családja azóta sem találta meg holttestét. Egy másik felperes kilencéves korában kezdett el a bányában dolgozni, tavaly egy vájatba esett, munkatársai kimentették, de a földre fektetve magára hagyták, addig maradt ott, míg szülei hírét nem vették a balesetnek és érte nem mentek. A fiú kobalthordárként dolgozott napi 0,75 dollárért. A baleset után mellkastól lefelé lebénult. A keresetben több eset leírása található eltört gerincről, összezúzott végtagokról – és elmaradó kártérítésekről. A Kongói Demokratikus Köztársaságban – az UNICEF szerint – körülbelül negyvenezer gyermek dolgozhat a kobaltbányákban: alagutakban, rendkívül veszélyes körülmények között, napi 12 órában, mindössze 1-2 dollárért. Arról is lehetett olvasni internetes hírportálokon, hogy az Amnesty International (AI) nemzetközi jogvédő szervezet több lítiumion-akkumulátort használó céget is felszólított arra, hogy ellenőrizzék kobaltbeszállítóikat Az AI jelentése szerint a gyerekek által bányászott kobaltot a kínai Huayou Cobalt cég adja el nagy mennyiségben az akkumulátorokat készítő kínai és koreai gyártóknak. Ők lesznek végül az elektronikai cégek beszállítói. A felszólított cégek közül egy beismerte a kapcsolatot, négy azt sem tudta, honnan származik a készülékeikben felhasznált kobalt. Öten tagadták, hogy közük lenne a Huayou Cobalthoz, hatan pedig vizsgálják az ügyet. Az AI szerint azonban egyikük sem tudja papírokkal egyértelműen igazolni, honnan származik a termékeikhez szükséges kobalt.  A „kék arany”, vagyis a kobalt a XX. század iparának egyik alapvető elemévé vált, mikor felfedezték, hogy más fémekkel kombinálva különösen erős, stabil és rozsdamentes ötvözet készíthető belőle. Használták és azóta is használják gázturbinás repülők hajtóműveinek részeként, rakétákban, nukleáris erőművekben, fémvágó eszközökben, de még csípőízületi protézisek előállításában is. A XXI. században aztán, mikor a mobiltelefonok minden elképzelést felülmúlóan elterjedtek, és elérkezett az elektromos járművek hajnala, s a minél gyorsabban tölthető akkumulátorok innovációja prioritást nyert – a kobalt az egyik legfontosabb alapanyag státuszába emelkedett. A kobalt piaci ára tonnánként mára meghaladja a százezer dollárt. A KDK-ban édeskeveset látnak a profitból. A nyersanyagért nem fizetnek sokat, a feldolgozást pedig külföldi cégek végzik, amihez többek között a kínai Huayou Cobalt szállítja az anyagot. Végül a feldolgozott fém 42 százaléka lítium-ionos akkumulátorrá alakul át. A történet a kizsákmányolt helyi munkásoktól a profitot lefölöző „middle man”-eken át a mit sem sejtő, vagy csak nemtörődöm vásárlókig foglalja egy ívbe korunkat. A Sky News 2017-ben készített riportot a KDK egyik kobaltbányájában: a sárban taposó gyerekek állandó fáradságról és fejfájásról panaszkodnak, az embertelen körülmények még a felnőtteket is megviselik; a több tíz vagy száz méter mély bányában rossz a levegő, a vizet megmérgezik a fémek, a földcsuszamlások halálos baleseteket okoznak. (Aki teheti, nézze meg. Hat perc. YouTube, Sky News Special Report: Inside the Congo cobalt mines that exploit children) Mielőtt valaki azzal vádolna meg, hogy mindenben csak a rosszat látom, ellene vagyok a progressziónak és csak a rossz tanulókon köszörülöm a nyelvemet, álljon itt néhány jó tanuló is. Minél több hír lát napvilágot a gyermekmunká(sok)ról, sok cégnek annál vállalhatatlanabb lesz az innen származó kobalt használata. Elon Musk már régen megígérte, hogy csökkentik, sőt a tervek szerint teljesen meg is szüntetik a fém használatát a Tesla NCA (nikkel, kobalt, alumínium) formulájú akkumulátoraiban, és megint nem csak a levegőbe beszélt: 2012 óta a 60 százalékos arányt 3 százalékra csökkentették, de a cél a zéró kobalt elérése. A BMW nemrég a London Metal Exchange-en jelentette be, hogy 2022-ig teljesen betiltja a nem etikus munkakörülményeket biztosító helyekről érkező nyersanyagot, és inkább az ausztrál Murrin Murrin bányából hozatják a fémet. A Ford Motor, a Volkswagen, az LG Chem, a Huayou Cobalt és a hozzájuk csatlakozó Volvo is ezt az utat választotta. Az ő összefogásukból született meg a Felelős Beszerzés Blokklánc Hálózata (Responsible Sourcing Blockchain Network – RSBN). A Samsung SDI tájékoztató füzetében effélékről nem esik szó, az viszont megtudható belőle, hogy gyárában 3594 fő dolgozik, ebből 94 gödi.
A kobalt az elmúlt években egyre inkább felértékelődött, mivel elengedhetetlen alkotóeleme az alperesek által gyártott készülékek lítiumos akkumulátorainak