Azt mondják, az adat az új arany (olaj, Bitcoin, kinek hogy). És tényleg: önmagában a létezése egyiknek sem ér semmit – különösen a Bitcoin esetében látványos ez: a kriptovaluta a lényegét tekintve egyesek és nullák sorozata –, csak a megfelelően feldolgozott és kiszerelt formájukat lehet vagyonokra váltani. A magyar állam, akár a múlt század elején egy-egy texasi legelőtulajdonos, felmérhetetlen értékű vagyonon ücsörög – ami amott olaj volt, emitt adat, de mindkettőből sok pénz csiholható.
A szóban forgó adatok de jure tulajdonosai az állampolgárok, de facto viszont a kormány akar rendelkezni velük: egy erre felhatalmazott kormányszerv fogja megmondani, ki, mihez és mennyiért férhet hozzá a közös adatkincsből. Nekünk pedig abban kellene bíznunk – hiszen kimondva vagy kimondatlanul a közvagyont érintő összes törvénykezési aktusnak ez az alapja –, hogy a hatalom a közjót (és nem magán- illetve politikai érdekeket) szolgálva alakítja majd ki az adatgazdálkodás szervezetét és részletszabályait.
A törvényszöveg a volt és a jelenlegi adatvédelmi főember szerint is alapvetően rendben van, azt pedig sem ők, sem a polgárok nem tudhatják, mi lesz majd a végrehajtási rendelet(ek)ben. Csakhogy láttuk már a gyakorlatban, milyen az, amikor egy közjószágot egy állami ügynökség/hatóság, illetve egy melléje rendelt, kizárólag a kormányfőhöz lojális grémium kezel. A tévé- és rádiófrekvenciák e tekintetben nem sokban különböznek a közadatoktól. Az pedig, hogy az NMHH és a Médiatanács mennyire pártatlan, közjó-fókuszú gazdája ezeknek a javaknak, pontosan nyomon követhető a Klubrádió, a Civil rádió és az összes többi, nem kormányhíreket sugárzó közéleti adó egyforma sorsán.
Ha kíváncsiak vagyunk, miért központosítja a kormányzat egy újabb közvagyon-elem elosztását törvényileg, kiindulhatunk a törvényszöveg indoklásából, de támaszkodhatunk az elmúlt tíz év tapasztalatára is. Az előbbi esetben nincs ok aggodalomra – az utóbbiban a nemzeti adatvagyonra már most keresztet vethetünk.