Nem érdemes sokadjára elmesélni a Klubrádió ostromának, az ismétlődő támadásoknak, jogi csűrcsavaroknak egész történetét. Felesleges komolyan vitázni a nyakát behúzó kormány mentegetőzésével, miszerint nekik aztán semmi közük a rádió kálváriájához. Hiszen csak a törvényt alkották meg és tömték be gondos módosítgatásokkal a lukakat, amelyeken át a Klubrádió kimenekülhetne a karmaikból. Hiszen csak a döntést hozó Médiatanács összes tagját delegálták. Komolyabb rablóbandák esetén nem a rablóvezér tör be a házadba, hanem a beosztott banditák.
A részletek helyett elég egyetlen kérdés. Tegye fel a kezét, aki komolyan gondolja, hogy egy ilyen, tudhatóan nagy hazai és nemzetközi botrányt kiváltó ügyről Orbánnak senki nem szól előre. Ne alázzuk meg a Médiatanács tagjait azzal, hogy idiótának nézzük őket! Elképzelhető, hogy mindez Orbán tudomása, egyetértése, sőt szándéka nélkül történik? Hogy ő csak az újságban olvassa, és álmélkodik: nahát, mik vannak, és hogy kell vigyázni!
Jó, hárman letehetik a kezüket. Gulyás miniszter, aki a kormányszóvivőin a szokott ártatlan bociszemekkel jelenti ki, hogy nekik aztán semmi közük nincs semmihez. Kovács Zoltán államtitkár a sok külföldi berzenkedőt oktatja ki angolul a szerinte teljesen jogszerű döntésről: „ezt hívják jogállamiságnak”. (Hogyne. A cunamit meg normális időjárásnak, a mérgesgombát ízletes ebédnek.) És persze a királyi rádió pénteki műsorvezetője, akinek eszébe sem jut erről kérdezni a miniszterelnököt. Minek, ha egyszer nincs köze hozzá!
Az igazi kérdés nem az, hogy miért hazudoznak. Hanem az, miért csinálták. Mit várnak a minden politikai logikát nélkülöző lépéstől, amely csak botrányt vált ki, de nem remélhető tőle, hogy akár egyetlen Klubrádió hallgató most majd a kormányra szavaz?
Három ok feltételezhető, valószínűleg mindegyikből van benne egy kicsi. Az egyik a sima pánikreakció. A biztos választási győzelem megkérdőjeleződött, az ellenzék előzni látszik. Ilyenkor van hajlam a csapkodásra, a saját tábort nyugtató erőfitogtatásra. A másik rosszabb: egy újabb általános offenzíva első lépéséről, főpróbájáról van szó. Ha csak kiabálás van, de sikerül végigcsinálniuk, akkor jöhet a többi, még független orgánum ledózerolása. 2010 után is a Klubrádió volt az első, amelyen próbálgatták a körmeiket. Aztán jött a többi, az Origótól a Népszabadságon át a közmédia gyarmatosításáig, KESMA-ig, Indexig. A harmadik a gazdasági és egészségügyi válság kibontakozásától való félelem. Többet tudnak, mint mi. Tarthatnak olyan rossz adatoktól, amelyekről nem szabad túl sok hírnek kiszivárognia. Ehhez minden lyukat be kell tömni, még azt is, amit a Klubrádió jelent.
Úgy látszik, a mi történelmünkben időnként sor kerül egy-egy rádiós ostromra. Véresebb időkben fegyverrel, most, a már több támadást kivédő Klubrádióval szemben jogi trükkökkel. Az 1944. március 19-én a bevonuló németek első dolga volt, hogy még hajnalban megszállják a rádió épületét. Minden egyes mikrofon mellé egy fegyveres katonát állítottak. Elég kár, hogy ebben az elpuhult, mimózaérzékenységű világban az ilyen őszinte, férfias lépésektől már mindenki repülősóért kiáltana. Akkor bezzeg még működött – daliás idők -, így aztán a rádióból három napig meg sem lehetett tudni: itt vannak a németek.
Ezen csöppet sem csodálkozunk: ugyan melyik kormányzati malőrről értesülünk ma az állami rádióból, tévéből? Ha csak ők volnának, akár meg is esküdhetnénk, hogy pl. Rogán szerényen, de elégedetten éldegél spórolós asszonykája oldalán. Most mondják meg, hát nem lennénk boldogabbak?
Akkor rendelkeztek arról is, hogy a zsidó tulajdonosoknak be kell szolgáltatniuk a vevőkészülékeiket. Ez is haladó hagyomány: a hatalomnak gyanús csoportok rádiózásának megnehezítése.
A túlinformáltságtól óvták a rádióhallgatókat a nyilasok is. Hatalomátvételük után azonnal elfoglalták a rádiót, és letartóztatták néhány vezetőjét. Hátha a szóból nem értenének. Menekülnie kellett még a bemondónak is, aki beolvasta Horthy nyilatkozatát a háborúból való kiugrás kísérletéről. Majd lecsukták azokat, akik titokban egy alternatív kis stúdiót hoztak létre.
1956-ban fordult a szereposztás. Akkor a rádiót ostromlók akartak szabadabb és sokszínűbb híradást. Most a Klubrádiót politikai ostrom alatt alatt tartók éppen ezt akarják megakadályozni.
Nem lehet egy panaszszavunk sem. Hiszen már nem küldenek katonát a mikrofonok mellé, nem kobozzák el a készülékeket a másodrendű állampolgároktól (épp csak nem azon hallgathatjuk, amit szeretnénk). És lecsukta a Klubrádió vezetőit valaki, vagy kellett menekülniük a bemondóiknak? Ugye, hogy nem? Pedig igény volna rá. Az egyik kormányhívő online lapocska így ujjong: „Végre! Vége a Klubrádiónak! Elő a pezsgővel!”
És most, amikor a klubrádiósok alternatív megoldásként az interneten folytatják, tán elhurcolták őket, mint az egykori rádiós alternatívát keresőket? Akkor meg ne tessék sivalkodni! Vagy mégis, mert az említett portál erre biztat: „Lehet sivalkodni, tüntetgetni, kit érdekel?”
Nem könnyű kiigazodni: most akkor sivalkodjunk, vagy ne?
Talán ez lehet az ügyben az egyetlen kifogásunk.