Kenyér és parizer hitelre: azok jutnak a legdrágábban élelemhez vidéken, akik a legkevésbé tudják megfizetni az árakat

Ott, ahol a legális kisbolt piaci alapon életképtelen és virágzik az élelmiszer-uzsora, a 45 milliárdos állami program sem fog segíteni. Tarnabod esete mutathatna utat.

A Heves megyei Tarnabodon a viszonylag alacsony forgalom miatt be akarta zárni a helyi kisboltot annak korábbi üzemeltetője, egy kiskereskedelmi áruházlánc. Négy ember került volna emiatt utcára, a helybélieknek pedig órákat kellett volna utazni oda-vissza a ritka autóbuszjáratok egyikén, hogy Kálban vagy Hevesen bevásároljanak. A falubeliek szegények, jórészt közmunkából élnek, nekik nagyon nem mindegy, ha több száz forintos útiköltség terheli még pluszban a tejet, kenyeret ahelyett, hogy helyben hozzájuthatnak az alapvető élelemhez. A bolt felszámolása ráadásul azzal is fenyegetett, hogy – miként ez más hasonló észak-magyarországi vagy dél-dunántúli hátrányos helyzetű településen előfordul – a piaci rést kitöltik az úgynevezett élelmiszer-uzsorások, akik vagy autók csomagtartójából, vagy egy-egy eldugott garázsban, félreeső udvari helyiségben kínálják az alapvető cikket, nem ritkán a bolti ár háromszorosáért. Aki nem tud azonnal fizetni, annak hitelbe is adnak, ez azonban plusz kamattal jár, ami még inkább megdrágítja az amúgy sem olcsó termékeket.

A sors – vagy inkább a piaci törvényszerűség – kegyetlen igazsága, hogy épp azok jutnak a legdrágábban élelemhez vidéken, akik a legkevésbé tudják megfizetni az árakat. Miközben egy nagyobb városban akár néhány száz méteres körön belül is akad több, alacsony árat kínáló szupermarket, addig például a Cserehát vagy a Rétköz falvaiban akár kilométereket is utazni kell, amíg egy normális, és viszonylag szolid árréssel dolgozó ábécét találni.

A 2000-es évek elején a Máltai Szeretetszolgálat szárnyai alá került Tarnabodnak szerencséje van, mert a faluban akadt egy vállalkozó szellemű férfi, aki részben üzleti, részben szociális szempontoktól vezérelve átvette a kisboltot. Bencsik Attiláról már korábban írtunk: ő internetes szakemberként, egy biotechnológia cég vezetőjeként került ide először, aztán megörökölte az ittenieknek munkát adó bontóüzemet, egy ideje óraadó informatikatanárként besegít az iskolába, s végül a bezárástól is megmentette a falu kisboltját.

– Bele kellett ebbe is tanulni, értek meglepetések – mondja. Például, amikor több száz kilogramm cukrot sikerült jutányos áron beszerezniük, s az átlagos bolti ár alatt adták kilóját, egyszer csak pár faluval távolabbról megjelent néhány felvásárló, s elvitték az egész készletet. Azóta limitálják az elvihető mennyiséget, ez jó tanulópénz volt.

A „Tarnaboltban” – s ez szintén a szeretetszolgálattal való együttműködésnek köszönhető – vannak úgynevezett „piros betűs termékek”, amelyeket garantáltan alacsony áron adnak. Ezeket a termékeket szembetűnő, piros betűkkel reklámozzák a polcokon. Az ár nagyjából a nagyvárosi hipermarketek akciós ajánlatával egyezik meg, s a cukortól a liszten, rizsen, tésztán és néhány konzerven át az egészségügyi betétek is ebbe a kategóriába tartoznak. Az elmúlt években közismert fogalom lett a „menstruációs szegénység”: a havi 22 ezer 500 forintos álláskeresési támogatásból, vagy az ötvenezer forintos közmunkás bérből élő családokban nemigen jut pénz a kamaszlányoknak, asszonyoknak a drága egészségügyi és higiénés termékekre, s emiatt akad, aki inkább otthon marad ezeken a napokon, nem megy iskolába vagy épp dolgozni. Nekik segít, hogy ezeket helyben, olcsón megkapják.

A cukros üdítők, chipsek és energiaitalok viszont elég fejtörést okoznak az üzemeltetőnek. – Mivel én is tanítok időnként a helyi iskolában, látom, némelyik gyerek milyen felpörgetve érkezik ezek fogyasztása miatt reggel. Megtehetnénk, hogy egyáltalán nem árulunk ilyesmit, de akkor magunkkal mennénk szembe, hiszen a dolgozók bérét ki kell termelni, és azt biozöldség-, vagy gyümölcslevek haszonkulcsából nemigen tudnánk itt előteremteni – mondja Bencsik Attila. Így most inkább azon töprengenek, hogy a reggeli órákban korlátoznák majd valamelyest ezek megvásárlását, de hogy ezt miként tudják majd a mindennapokban jogszerűen megtenni, egyelőre számukra is fogas kérdés.

A közösséget viszont a bolton keresztül is építik. Két padot tettek ki az üzlet elé, odabent kávégép, nyaranta pedig fagylaltautomata is működik. Bencsik Attila azt reméli, afféle „helyi agora” alakul majd itt ki, s nemcsak rizsért vagy tésztáért jönnek ide az emberek, hanem hogy beszélgessenek is egymással.

– Nagyon jó, hogy nem zárt be a bolt – mondja egy idős cigány asszony, aki gyufáért szaladt csak be, mikor ottjártunk. Ő arról mesélt, hogy korábban Hevesre jártak át, ha nagyobb bevásárlásra volt szükség, de mivel neki nincs kocsija, így az egyik helyi sofőr segítségét kellett igénybe vennie. Ez viszont nem volt ingyen, minden utasnak fejenként 1500 forintot kellett fizetni a kényelemért, hogy busz helyett kocsival közlekedhetnek, noha Kál alig nyolc kilométerre van csak Tarnabodtól: vagyis az egyszeri fuvardíj meglehetősen vaskos volt.

Savanyú cukor szemenként, parizer tripla áron

Az elszegényedett falvak egy részéből már évekkel ezelőtt kivonultak a hivatalos kiskereskedelmi láncok, az Áfészok, a Coop-ok, a CBA-k, jellemzően akkor, amikor megszűntek a kis posták, helyi takarékszövetkezetek, s megszűnt előbb a felső tagozat, majd később az egész iskola is bezárt. Maradtak a helyi magánszemélyek által működtetett úgynevezett garázsboltok, amelyeket egy idő utána a helyi uzsorások – volt, ahol a polgármester rokonai – vettek át. Az észak-borsodi térségben jártunk olyan üzletben, ahol a savanyú cukrot szemenként árulták, a közeli városban ötszáz forintért megvehető csirkecomb kilója pedig 1500 forintba, s az olcsó párizsi is a szokásos ár háromszorosába került. Korábban ezekben a falvakban a „klasszikus kamatoltás” dívott: a bajba jutott családoknak kamatos kamatra adtak kölcsön pénzt a tehetősebbek, s aztán, ha nem tudták visszaadni, csicskáztatták, vagyis éhbérért dolgoztatták őket, olykor a házukat is elvéve. Ma azonban már sokkal jellemzőbb az úgynevezett élelmiszer-uzsora. Ezen nagyobb haszon van, mintha pénzt adnának kölcsön, s a lebukás veszélye is kisebb. A kiszolgáltatott helyzetben lévő, rendes munkához nem jutó családok pontosan tudják, szükséghelyzetben melyik házhoz kell bekopogtatni, hogy extra pénzért ugyan, de élelemhez jussanak. A rendes boltban hitelre nem adnak semmit, de az uzsorás boltjában két-, háromszoros áron akkor is lehet kenyeret, lisztet, olajat venni, ha valakinek momentán nincs rá pénze, s ezekben a térségekben olykor ez marad az azonnali segítségnyújtás egyetlen formája.

Béres Tibor az Esély társadalom-, és szociálpolitikai folyóiratban néhány évvel ezelőtt a csereháti viszonyokról megjelent tanulmánya szerint az első élelmiszer-uzsorások a helyi társadalomban viszonylagos stabil egzisztenciával bíró emberek – köztük olykor nyugdíjasok, rokkantnyugdíjasok – voltak, akiknek rendelkezésére állt valamennyi jövedelem, s nem utolsósorban olyan autó, amivel meg lehetett tenni az eleinte miskolci, aztán szlovákiai, majd a lengyel élelmiszer-beszerző utakat. –Az uzsora még a Csereháton is negatív megítélés alá esik, még ha a mindennapi élet részét képezi is. Ebbe a stigmatizált tevékenységbe nem szívesen vág bele olyan személy, aki ad valamit a saját morális megítélésére – jegyezte meg.