Előfizetés

Értékelhetetlen?

Elmarad Orbán Viktor szokásos évértékelője az idén. A kormányfő stábja egy ideje már hezitált, hogy a koronavírus miatt csak online „megrendezhető” eseményt egyáltalán megtartsák-e, hiszen így korántsem szól akkorát, mint amikor a gondosan elkordonozott Várkert Bazárban összegyűlik több száz kiválasztott, akik előtt a miniszterelnök megünnepeltetheti magát. (Hogy esetleg később, április végén valamilyen formában lesz-e „pótértékelés”, még nem tudni, de az már úgysem lesz ugyanolyan.) Pedig talán érdemes lett volna meghallgatni, mit szól a miniszterelnök a magunk mögött hagyott időszakhoz. Igaz, olyan bombasztikusakat most biztosan nem lehetett volna mondani, mint tavaly, miszerint „az elmúlt tíz év volt a legsikeresebb az elmúlt száz évben”. Persze a járvány akkor épp csak kopogtatott az ajtónkon, hogy pár héttel később egy felkészítetlen egészségügyi rendszert találjon itt, és köszönje szépen, végigsöpörjön az országon. (Tavaly ilyenkor a kormány egyik legnagyobb gondja éppen az volt, hogy egyszerűen megzsarolja az egészségügyi beszállítókat és kampányt folytasson a „korrupt” kórházigazgatók ellen.) Talán érdemes lett volna mondani valamit arról a lassan tizenötezer honfitársunkról, akik belehaltak a járványba. Vagy azokról a százezrekről, milliókról, akiknek az egzisztenciáját rendítette meg. Esetleg arról – hiszen most vált a dolog igazán égetővé –, hogy ebben a „polgári” társadalomban a magyar polgárok kétharmadának nincs elég tartaléka valamilyen váratlan kiadás fedezésére. És persze ismét meg lehetett volna köszönni mindenkinek, aki a járvány elleni védekezésben egészségét, egzisztenciáját nem kímélve részt vesz. Lett volna mit értékelni. Kár, hogy a jelek szerint a miniszterelnöki évértékelő is csak egy „politikai termék”, amit akkor húznak elő, amikor a kedvük tartja. Most éppen nem tartotta.

Magyar csoda

Az eljövendő korok gazdaságtörténet-íróinak jócskán feladhatja majd a leckét, hogy valós képet nyerjenek  a 2020-as esztendőről. A magyarországi sajtóarchívumok cikkeit végigböngészve járvány okozta válságról, egész szolgáltatási ágak térdre kényszerüléséről, az állásukat vesztők iránti szociális érzékenységet csipetnyit sem mutató kormányról, egyúttal a megváltozott körülményekhez gyorsan alkalmazkodni  képes egyes vállalkozásokról olvashatnak majd. Idáig tiszta a kép. Csekély eltérésekkel hasonló helyzettel lehet szembesülni - a pandémia sajátosságaiból eredően - a világ szinte minden országában. Ebből könnyűszerrel levonhatják azt a következtetést, hogy rosszabbul éltek a magyarok, mint példának okáért egy esztendővel korábban. Ám akkor a szorgos kutatónak a keze ügyébe kerül a Magyar Nemzeti Bank (MNB) jelentése a járvány első évéről, és amit ott olvas, attól alig tud felocsúdni. Ebben a - gazdaságot romboló hatásait tekintve a 2008-2009-es krízist is felülmúló - 2020-as évben 1300 milliárd forintnyi friss megtakarítás vándorolt az értékpapírokba, további 1600 milliárddal gyarapodtak a háztartások bankszámlái, és még legalább 500 milliárd forinttal több készpénzt tartottak otthon a családok, mint a kiugróan sikeresnek számító 2019-ben. Vagyis egy átlagos háztartás több mint 800 ezer forintot tudott félretenni. Ráadásul a vagyonosodásnak ez a mértéke minden vonatkozásban rekordnak számít! A későbbi korokból napjainkra visszatekintő krónikás ezek után megállapíthatja, hogy ami a 2020-as évek első esztendejében mifelénk történt, az maga volt az általános meggazdagodás csodája. Igaz, a jócskán téves megállapításból először is az "általános" névmást kell törölni, mert elfedi azt a sajnálatos tényt, hogy a családok jelentékeny részének nemhogy megtakarítható vagy átmenetileg feleslegessé vált jövedelme nem volt, hanem a tán még meglévő tartalékaikhoz is hozzányúltak, már ha valamennyi még maradt belőle. A magyar lakosság pillanatnyi jövedelmi viszonyai nem hogy csodaszámba nem mennek, hanem éppen azt a közhellyé silányult igazságot tükrözik, hogy a gazdagok a válságos időkben tovább vagyonosodtak, a többiek pedig leszakadtak tőlük. A NAV a legfrissebbnek számító, 2019-ről készült jövedelembevallásoknál 13-szoros jövedelemkülönbséget észlelt a legmódosabb (Telki) és a legszegényebb (Csenyéte) település között. És az olló tavaly ennél még tovább is nyílhatott. A jegybanknak minderre a szeme sem rebbent. A mindig kéznél lévő uniós statisztikákkal a maguk érvének megágyazva rögzítik: "Az átlagbér a harmadik legnagyobb mértékben emelkedett (Magyarországon) az elmúlt évben. Bár lassult a keresetek növekedése az elmúlt évekhez képest, de nemzetközi összehasonlításra alkalmas statisztikák szerint a 6,6 százalékos béremelkedés dobogós helyet jelent az Európai Unióban. (A KSH adatai még magasabb béremelkedést tükröznek.) Ma a magyar munkajövedelmek voltak a leginkább válságállóak." Nem ártana talán a "munkajövedelem" kategóriát az oligarchák vagyonosodására felcseréni.

Kegyetlenségből öldökölnek

Kant vallásfilozófiája A tiszta ész kritikájától A vallás a puszta ész határain belülig a címe Albert Schweitzer (1875-1965) filozófiai doktori disszertációjának. Az 1899-ben Strasbourgban megvédett munka még ugyanabban az évben megjelent, s mivel az egyetemen teológiát is hallgató Schweitzer nem akart lemondani a prédikációról, amely számára belső szükséglet volt, úgy döntött, megszerzi a magántanári képesítést a teológiai fakultáson. Tudomására adták ugyanis, hogy nem néznék jó szemmel, ha a filozófia magántanára prédikációkat is tartana. Így aztán 1902-ben teológiai magántanár lett. Egyetemi évei alatt Berlinben és Párizsban is hosszabb időt töltött, a francia fővárosban orgonatanulmányokat is végzett – kilenc éves kora óta játszott orgonán –, Johann Sebastian Bachról szóló munkája 1905-ben jelent meg franciául. Ebben az évben kezdte meg külön engedéllyel – az egyetem magántanára nem iratkozhatott be diáknak – orvosi tanulmányait; régi vágya volt, hogy olyan feladatot vállaljon, amellyel „közvetlenül az embert szolgálhatja”, s a Párizsi Evangélikus Missziós Társaság lapjában talált felhívás nyomán megtalálta élete célját: orvos lesz Egyenlítői Afrikában. De nem szeretnék Schweitzer életrajzot írni, sokan megtették ezt az utolsó polihisztorok 1952-ben Nobel-békedíjjal is jutalmazott egyikével, ahogyan ő maga is. A róla szóló ismereteim is Életem és gondolataim címmel (Gondolat kiadó, 1981) megjelent önéletrajzi írásait (is) tartalmazó kötetből származnak. E könyv legérdekesebb részei az egykori francia gyarmaton, a mai Gabonban található Lambaréné településen orvosi munkával eltöltött időszakról szólnak. „Elsősorban maláriás, leprás, álomkóros, dizentériás (…) és fekélyes eseteket kellett kezelnem. Meglepően nagy volt a tüdőgyulladások és szívbetegségek száma. Urológiai téren is akadt tennivaló. Sebészetben sérv és elefantiázisos tumor fordult elő leggyakrabban” – olvasható az első, 1913–17 közötti afrikai útjáról szóló beszámolójában. Az Egyenlítőtől délre, az Ogooué folyó medencéjében található misszió területén feleségével – aki ápolónőként és mindenesként segítette – együtt egy valódi kórházat hoztak létre, ahová akár több száz kilométerről is elzarándokoltak a betegek. 1914. augusztus 5-én tudták meg, hogy Európában kitört a háború. Az elzászi német Schweitzert és feleségét a francia gyarmati hatóságok internálták, de orvosi munkáját folytathatta. A helyiek egészen sajátságosan viszonyultak a háborúhoz: „Amikor megtudtuk, hogy az Ogooué partján élő fehérek közül már tízen elestek, egy öreg néger így szólt hozzám: – Milyen sok embert megöltek már ebben a háborúban! Miért nem ülnek össze a törzsek egy paláverre? Hogyan tudják majd megfizetni ezt a sok halottat? – A természeti népeknél ugyanis az a szokás, hogy a halottakért – a győztes halottaiért éppúgy, mint a veszteséiért – az ellenfélnek fizetnie kell. Az említett néger úgy vélte, hogy az európaiak csak kegyetlenségből öldökölnek, nem pedig szükségből, mivel nem eszik meg a halottakat.”