Vannak dolgok, amelyekről nem lehet beszélni. A Soros-tervről például lehet – ha van, ha nincs –, ahogy a máshitűek világösszeesküvéseiről vagy akár arról is, hogyan akarja a tíz év alatt minden magyarnak 12 millió forintot ideküldő „Brüsszel” elveszejteni a magyarságot.
Más dolgokról viszont inkább hallgatni kell. Ilyen például, hogy Kína hónapokig titkolta előbb a koronavírust, majd azt, hogy a betegség emberről emberre is terjed, végül pedig a kórokozó (Kínában már megfejtett) genetikai kódját, tevőlegesen hozzájárulva ahhoz, hogy a Covid-19 az egész világon elterjedjen, százmilliók megbetegedését, milliók halálát és felmérhetetlen anyagi kárt okozva. Erről nem szólunk, nehogy a kínai államvezetés megharagudjon. Pedig hát, ha rettenetesen megharagudna, valószínűleg akkor sem tudna sokkal nagyobb bajt csinálni annál, amit már harag nélkül is csinált.
Nem beszélünk továbbá arról sem, hogy az orosz vakcina hatásosságát olyan klinikai vizsgálati adatokra alapozva állapították meg, amelyeknek a megbízhatóságában még az orosz sajtó is kételkedik. Nem firtatjuk, azonos-e a mintául küldött oltóanyag minősége azzal, amit nagy tételben kapunk (holott a magyar vizsgálók már kimondták, hogy nem azonos), mert hátha Oroszország megorrol.
Arról pedig végképp nem esik szó, hogy Kínában minden évre jut egy oltóanyagbotrány – tömeges tragédiákkal –, amelyeket még a az ellenőrzött állampárti média körülményei között sem lehet teljesen eltitkolni; hogy a vakcinagyártás színvonala egyenetlen, a gyártási gyakorlatba pedig simán belefér, hogy az ampullában nincs hatóanyag, nem az a hatóanyag van benne, vagy nem annyi, amennyit a felirat feltüntet. Nálunk ez mind nem beszédtéma – van helyette miniszterelnöki mondás, miszerint minden oltóanyag jó, amivel már milliókat beoltottak, és ő amúgy is jobban bízik Müller Cecíliában, mint az uniós gyógyszerhatóság embereiben. Ami nagyon szép – csak nehogy akkor is ez a szemérmes hallgatás legyen a reakció, ha az oltások nyomán valami baj történik.