A kínai oltóanyaggal kapcsolatban Nyugaton nagyok az ellenérzések. Pedig a vakcina alapvetően nyugati eljáráson alapszik, más kérdés, hogy technológiáját tekintve fényévekre van lemaradva az mRNS alapú, a BioNTech/Pfizer és a Moderna által gyártott rendkívül modern oltóanyagtól. A Sinovac, illetve a Sinopharm vakcinájával szembeni ellenérzéseket azonban egyéb történelmi okok is magyarázzák.
A Hagyományos Kínai Orvoslással (TCM) kapcsolatban ugyanis hagyományosan komoly fenntartások merülnek fel a nyugati kultúrában, mert perdöntő bizonyítékokkal nem tudták alátámasztani az egyes gyógymódok hatékonyságát. A TCM körébe különféle gyógynövénykúrák, akupunktúra, étrend terápiák, a Tui na nevű manuálterápia, valamint a japán Shiatsu masszázs tartozik.
A Hagyományos Kínai Orvoslás hívei azzal érvelnek, hogy több ezeréves hagyományokon alapuló gyógymódról van szó, így az csak jó lehet, illetve „természetes” módszere is sikerességének záloga. Ez azonban hamis érvelés, vélik kritikusok. A kínai orvoslás ősisége nem egyértelmű, mert a rendszerbe foglalásukra tett kísérletek a XX. század második felére tehetőek.
A XIX. században még Kínában sem volt népszerű az akupunktúra, 1822-ben Tao-kuang császár például elrendelte száműzését a Császári Orvosakadémiáról. Egy évszázaddal később, 1929-ben pedig törvényjavaslatot nyújtottak be a tradicionális orvoslás gyakorlásának és oktatásának betiltására, mert egyes vélekedések szerint az egy korábbi kor babonájához köthető. Még a kommunista hatalomátvétel után is megoszlottak a vélemények a TCM-ről, sőt az ötvenes években a rezsim az elmaradott feudális társadalom csökevényének minősítette. Megítélése csak 1954-től kezdett változni, amikor Mao Ce-tung az egészségügyi minisztériumon belül önálló szekciót hozott létre a kínai orvoslás vizsgálatára – írta Frédéric Obringer a China Perspectives című folyóiratban 2011-ben megjelent tanulmányában (Chinese Medicine and the Enticement of Heritage Status). 1956-tól a pekingi, sanghaji, csengdui és kantoni egyetemen már a tradicionális orvoslást is oktatták. 1958-tól pedig azt hirdették „a kínai orvoslás és gyógyszerészet nagy kincs”. A helyi orvoslás megítélésének változásában nagy szerepe volt annak, hogy Mao a Nyugat-ellenességre, a tradíciókra, illetve a nacionalizmusra építette terroruralmát. Más kérdés, hogy magát Maót is a nyugati orvoslás módszereivel gyógykezelték. Személyes orvosa egy ízben így fogalmazott: „Bár meggyőződésem, hogy népszerűsítenünk kell a kínai gyógymódot, én nem hiszek benne. Nem veszek be kínai gyógyszert”.
Már az enyhülés éveiben, az 1982-es alkotmányba is belefoglalták a kínai orvoslás fontosságát. De hiába a kormányzat törekvései, a társasalom egy részében továbbra komoly fenntartások voltak és ez idővel csak fokozódott. Európában ugyan manapság sokakban az a tévképzet élhet, hogy Kínában a tradicionális orvoslásé a főszerep, erről szó sincs. A China Daily 2009 áprilisában arról számolt be, hogy miközben országszerte 5,5 millióan gyakorolják a nyugati jellegű orvoslást, a tradicionálist mintegy 400 ezren, húsz százalékkal kevesebben, mint ötven évvel korábban.
A nyugati kultúrkörben már az ötvenes évektől kezdtek érdeklődni a kínai orvoslás iránt, Németországban, Franciaországban és a térség más államaiban egyre több természetgyógyász kapott működési engedélyt. Az akupunktúra a Mao fémjelezte éra után, a hetvenes években vált Nyugat-Európában is elterjedtté. S ebben óriási szerepe volt a Nixon és Kína közötti közeledésnek, továbbá egy amerikai orvoskutatónak és egy újságírónak.
A kutató Ted J. Kaptchuk 1983-ban jelentette meg „Évezredek hagyománya: a kínai orvostudomány: filozófiai, elméleti és gyakorlati alapok” című munkáját, amelyben érthetően írta le a kínai orvoslás lényegét. Műve hatalmas sikernek örvendett. Az igazi áttörést azonban James Reston New York Timesban megjelent cikke jelentette („Now about my operation in Peking”). Az újságírót váratlanul vakbéllel kellett megműteni 1971-es kínai látogatása során és arról számolt be, a fájdalmait csillapítani hivatott akupunktúrás kezelés valósággal csodákat tett vele. Reston persze nem volt orvos, így cikke még nem jelentett bizonyítékot arra, hogy fájdalmai valóban az akupunktúra révén múltak el, de az biztos, hogy hatalmas szívességet tett a tradicionális kínai orvoslásnak.
Nyugaton ezután egészen elképesztő álhírek terjedtek el az akupunktúra remek hatásairól, például azt lehetett olvasni, hogy az akupunktúrás kezelést kötötték össze szívműtéttel.
Bár az akupunktúra az európai kultúrkörben is általánosan elfogadottá vált, a TCM alapjául szolgáló csi, valamint az akupunktúra által használt meridiánok és a testen található, kitüntetett szereppel bíró pontok létezésére vonatkozóan nincs egyértelmű tudományos bizonyíték. Steven P. Novella amerikai neurológus, és David Colquhoun brit farmakológus 2013-ban, az Anesthesia @ Analgesia honlapján megjelent tanulmányukban azt állapították meg, hiába született mintegy háromezer elemzés az akupunktúra hatásairól, a gyógymód valójában semmivel sem mutat jobb eredményeket a placebónál. Már az értekezés címe is sokatmondó: „Az akupunktúra teátrális placebo”. A tanulmány régóta tartó vitát akart lezárni, hiszen még röviddel azelőtt is megjelentek olyan elemzések nyugati szaklapokban, amelyek szerint bizonyos fájdalmak csillapítására az akupunktúra hatásos lehet.
Ezért is keltett nagy feltűnést, hogy 2019 májusában az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felvette a lehetséges gyógyítási formák közé a tradicionális kínai orvoslás bizonyos formáit. A Scientific American szaklap felháborodva fogadta a lépést, mondván, a kínai orvoslás hatékonysága nem bizonyított, ezért ez a bizonyítékokon alapuló orvoslás megszégyenítésével ér fel. Az állatvédők is tiltakoztak, mert egyes a természetgyógyászathoz köthető kínai orvosságokhoz állatok testrészeit használták fel, húsz év alatt például több mint ötezer leopárdot öltek le azért, hogy testrészeiket egyes részeiből tablettákat készítsenek.
A WHO azzal indokolta a döntést, hogy így jobban ellenőrizheti a kínai eljárásokat. Mivel ugyanis a kínai gyógymód nem tartozik a tradicionális gyógyászat alá, nem is kell nemzetközi normáknak alávetni. Vagyis ezzel nem hatékonyságát ismerik el – hangzott az érvelés. Egyes feltételezések szerint azonban a lépés mögött az áll, hogy Peking a WHO legfőbb támogatói közé tartozik.
A koronavírus-járvány kapcsán is láthatjuk, hogy a gyógyszerek kifejlesztése nem csak üzlet, hanem politika is. Az egyes országok a saját termékeiket népszerűsítik, ami önmagában érthető, de az kevésbé, hogy sokszor megfelelő dokumentáció, vagy az adott vakcina bizonyított hatékonysága nélkül oltják be tömegesen az embereket, amint ez Kínában is történt. Vlagyimir Putyin pedig hatalmas károkat okozott a Szputnyik V vakcinának azzal, hogy már a harmadik, végső kísérleti stádium előtt engedélyeztette. Így hiába bizonyult hatékonynak az oltóanyag, már tömeges alkalmazása előtt hiteltelenítette. A keleti gyógymódot pedig azért fogadják nagy ellenérzésekkel Nyugaton, mert úgy propagálták annak hatékonyságát, hogy azt tudományos eszközökkel valójában sosem bizonyították.
A kínai orvoslás elfogadottsága a világban
Ausztrália
Ha valaki a kínai gyógymód szerint kíván gyógyítani, szigorú regisztrációkon és akkreditációkon kell keresztülmennie.
Kanada
A gyógymód alkalmazását öt államban, Albertában, British Columbiában, Ontarióban, Quebecben és Új-Fundlandon szabályozzák.
Kína
A 2017-es szabályozás szerint a tradicionális orvoslás gyakorlóinak a helyi hatásógoknák kell vizsgát tenniük. A homeopátiás szereket csak hatósági ellenőrzés után engedélyezik.
Indonézia
A legnépesebb muzulmán államban egy 2013-as rendelet alapján szabályozzák a tradicionális kínai gyógymódot. Klinikákat is létre lehet hozni, ahol ezt alkalmazzák, ezekre nincs külön szabályozás.
Hollandia
Nincsenek különösebb szabályok a kínai gyógymódra, a kormány nem tiltja, de nem is ismeri el hivatalosan. A gyógyteákat korlátozások nélkül vihetik az országba.
Új-Zéland
Egy 1990-es rendelkezés szerint léteznek szakképzett orvosok, akik akupunktúrát alkalmazhatnak.
Egyesült Államok
Hat államban szabályozzák a hagyományos kínai gyógymód alkalmazását, amelyek a következőek: Alabama, Kansas, Észak-Dakota, Dél-Dakota, Oklahoma és Wyoming.
