Krasznahorkai László;regény;

2021-02-18 10:00:00

„Bachban lesz az orvosság”

Ma mutatják be Krasznahorkai László: Herscht 07769 című új kötetét, amely könnyednek nem nevezhető, mégis nagyon izgalmas olvasmányt kínál.

A regény címadó figuráját a többi szereplő többféleképpen jellemzi: Florian Herscht „meglepően okos és fogékony”, „csodálatos ember, csak nagyon érzékeny. Van azonban, aki úgy véli: „egyik oldalról egy zseni, de a másikról egyszerűen tökhülye”. Variáció ez utóbbira, szintén minden kertelés nélkül: „a falu bolondja”. Vagy lényegében ugyanez, ám mértéktartóbban: „ez egy rendes gyerek, ez a Florian, de azt hiszem, itten, és a halántékára mutatott, valami nem stimmel”. De végül is „az egész város szerette, elnézték neki a különcségeit, ahogy nevezték, de nem tartották bolondnak”. Az összes ismerős jellemzése durvábban vagy eufemisztikusan arra utal, hogy a főhős mentalitása, viselkedése végül is a normalitás határmezsgyéjén mozog. Tényleg van benne valami „félkegyelmű”, de épp abban az értelemben, ahogy ezt például Dosztojevszkij Miskin herceg esetében alkalmazza.

Kétségtelen, hogy nem mindennapi, sőt kínos-mulatságos, ha egy türingiai fiatalember leveleket ír a világegyetem vélt kvantumfizikai anomáliáinak ügyében Angela Merkelnek (feladóként csak vezetéknevét és irányítószámát adva meg: Herscht 07769), majd hívatlanul Berlinbe utazik, hogy találkozhasson a kancellár asszonnyal, végül abban reménykedik, hogy hamarosan meglátogatja őt. Ki-kijár az állomásra, hátha épp a következő vonattal érkezik a magas vendég. A normalitás képviselői az ilyen embert nem alaptalanul tartják „félnótásnak”, pedig – roppant ironikusan – az efféle cselekedet alapja a megválasztott politikusokba, a demokratikus intézményrendszerbe vetett teljes és feltétlen bizalom, ami lám, groteszk, abszurd tettnek számít a köznapi logika tükrében.

Florian egyébként is sokáig hisz abban, hogy az emberek alapvetően jók: szerinte még a borzalmas helyi neonácik is alapvetően rendesek, ártalmatlanok. De e lépten-nyomon hangoztatott vélekedésében rettenetesen csalódnia kell, s amikor rádöbben súlyos tévedésére, meggyőződése, tetteinek eddigi motívuma átcsap az ellenkező végletbe: nem bízva senkiben sem maga szolgáltat igazságot – rettentő módon.

Herscht, az elvont jóság megtestesítője, nem igazán evilági figura: életidegensége a mindennapi ügyefogyottságán túl a folytonos aszexualitásában is kifejeződik, miközben az idősebb nők nem lankadó, anyáskodó szeretettel övezik (ebben is Miskin herceg távoli rokonának bizonyul). Alakja a regényben sajátos tükörként működik: reakcióiban pontosan megmutatkozik a jó és a rossz, lelepleződik a mindennapok képmutatása, közönye, cinizmusa, ügyeskedése.

A regény a maga belső univerzumának összetett viszonyaival korunk megannyi súlyos kihívására reflektál. A klímaválság, a járványkrízis, a nacionalista, neonáci szélsőségek mind-mind kulcsszerepet kapnak e részletgazdagon ábrázolt világban. A cselekmény Németország egyik keleti tartományába, a volt NDK egykoron jól ismert társadalmi közegébe vezeti az olvasót. Ebben az országrészben – az utakat leszámítva – továbbra is minden lepusztult, s az itt élőkben változatlanul elevenek a múlt magatartásmintái. (A mű ennyiben az Ossik emancipációjának történelmi kudarcait is jelzik.)

A türingiai hegyekben váratlanul felbukkanó farkasok többféle jelentésréteget sűrítenek magukba, mindenekelőtt azonban a megsértett természet kiszámíthatatlanná válását jelzik.

A világ kaotikusságával, a végítélet vízióival a regény főhőse Johann Sebastian Bach művészetét állítja szembe, ami itt méltán válik a megkomponált rend metaforájává. „Bach STABIL SZERKEZET, és örökké az marad, olyan, mint az ideális, mint egy mesebeli kristály, mint a vízcsepp felszíne, megfejthetetlen a stabilitása, megfejthetetlen a tökélye”. A zene, mintegy teremtett természetként, afféle menedékké válhat. Persze, az is beszédes, hogy Bach muzsikájával a hírhedetten közönséges náci mentora ismerteti meg Floriant, a mű e vonulata hitelesen példázza: a zeneművek értelmezése – a lukácsi „meghatározatlan tárgyiasság” jegyében – eredendően sokfelé nyitott, így a gazfickókat sem készteti feltétlen önvizsgálatra.

A négyszázhuszonhárom oldalas mű egyetlen összetett mondatból áll, bekezdések nincsenek, dialógusok csak függő beszédben fordulnak elő – könnyednek tehát aligha nevezhető olvasmányt kínálva nekünk. De ez a széles folyamként hömpölygő szöveg korunk tág panorámáját tárja elénk, gyötrő dilemmáival, konfliktusaival, tragédiáival. S noha a mű hosszasan sorjázza a komor fejleményeket, a dacos mottó szerint pedig „a remény hiba”, a kép mégsem teljesen sötét. Florian levelére, igaz elkésetten, válasz érkezik Angela Merkeltől. Ennyiben tehát a bizalomteli hit, a végtelen jóhiszeműség és önzetlenség – némi iróniával ugyan – mégiscsak igazolódik.