Előfizetés

„Bachban lesz az orvosság”

Balogh Ernő írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2021.02.18. 10:00

Fotó: DyD Fotografos/Geisler-Fotopress / AFP / Picture-Alliance
Ma mutatják be Krasznahorkai László: Herscht 07769 című új kötetét, amely könnyednek nem nevezhető, mégis nagyon izgalmas olvasmányt kínál.
A regény címadó figuráját a többi szereplő többféleképpen jellemzi: Florian Herscht „meglepően okos és fogékony”, „csodálatos ember, csak nagyon érzékeny. Van azonban, aki úgy véli: „egyik oldalról egy zseni, de a másikról egyszerűen tökhülye”. Variáció ez utóbbira, szintén minden kertelés nélkül: „a falu bolondja”. Vagy lényegében ugyanez, ám mértéktartóbban: „ez egy rendes gyerek, ez a Florian, de azt hiszem, itten, és a halántékára mutatott, valami nem stimmel”. De végül is „az egész város szerette, elnézték neki a különcségeit, ahogy nevezték, de nem tartották bolondnak”. Az összes ismerős jellemzése durvábban vagy eufemisztikusan arra utal, hogy a főhős mentalitása, viselkedése végül is a normalitás határmezsgyéjén mozog. Tényleg van benne valami „félkegyelmű”, de épp abban az értelemben, ahogy ezt például Dosztojevszkij Miskin herceg esetében alkalmazza. Kétségtelen, hogy nem mindennapi, sőt kínos-mulatságos, ha egy türingiai fiatalember leveleket ír a világegyetem vélt kvantumfizikai anomáliáinak ügyében Angela Merkelnek (feladóként csak vezetéknevét és irányítószámát adva meg: Herscht 07769), majd hívatlanul Berlinbe utazik, hogy találkozhasson a kancellár asszonnyal, végül abban reménykedik, hogy hamarosan meglátogatja őt. Ki-kijár az állomásra, hátha épp a következő vonattal érkezik a magas vendég. A normalitás képviselői az ilyen embert nem alaptalanul tartják „félnótásnak”, pedig – roppant ironikusan – az efféle cselekedet alapja a megválasztott politikusokba, a demokratikus intézményrendszerbe vetett teljes és feltétlen bizalom, ami lám, groteszk, abszurd tettnek számít a köznapi logika tükrében. Florian egyébként is sokáig hisz abban, hogy az emberek alapvetően jók: szerinte még a borzalmas helyi neonácik is alapvetően rendesek, ártalmatlanok. De e lépten-nyomon hangoztatott vélekedésében rettenetesen csalódnia kell, s amikor rádöbben súlyos tévedésére, meggyőződése, tetteinek eddigi motívuma átcsap az ellenkező végletbe: nem bízva senkiben sem maga szolgáltat igazságot – rettentő módon. Herscht, az elvont jóság megtestesítője, nem igazán evilági figura: életidegensége a mindennapi ügyefogyottságán túl a folytonos aszexualitásában is kifejeződik, miközben az idősebb nők nem lankadó, anyáskodó szeretettel övezik (ebben is Miskin herceg távoli rokonának bizonyul). Alakja a regényben sajátos tükörként működik: reakcióiban pontosan megmutatkozik a jó és a rossz, lelepleződik a mindennapok képmutatása, közönye, cinizmusa, ügyeskedése. A regény a maga belső univerzumának összetett viszonyaival korunk megannyi súlyos kihívására reflektál. A klímaválság, a járványkrízis, a nacionalista, neonáci szélsőségek mind-mind kulcsszerepet kapnak e részletgazdagon ábrázolt világban. A cselekmény Németország egyik keleti tartományába, a volt NDK egykoron jól ismert társadalmi közegébe vezeti az olvasót. Ebben az országrészben – az utakat leszámítva – továbbra is minden lepusztult, s az itt élőkben változatlanul elevenek a múlt magatartásmintái. (A mű ennyiben az Ossik emancipációjának történelmi kudarcait is jelzik.) A türingiai hegyekben váratlanul felbukkanó farkasok többféle jelentésréteget sűrítenek magukba, mindenekelőtt azonban a megsértett természet kiszámíthatatlanná válását jelzik. A világ kaotikusságával, a végítélet vízióival a regény főhőse Johann Sebastian Bach művészetét állítja szembe, ami itt méltán válik a megkomponált rend metaforájává. „Bach STABIL SZERKEZET, és örökké az marad, olyan, mint az ideális, mint egy mesebeli kristály, mint a vízcsepp felszíne, megfejthetetlen a stabilitása, megfejthetetlen a tökélye”. A zene, mintegy teremtett természetként, afféle menedékké válhat. Persze, az is beszédes, hogy Bach muzsikájával a hírhedetten közönséges náci mentora ismerteti meg Floriant, a mű e vonulata hitelesen példázza: a zeneművek értelmezése – a lukácsi „meghatározatlan tárgyiasság” jegyében – eredendően sokfelé nyitott, így a gazfickókat sem készteti feltétlen önvizsgálatra. A négyszázhuszonhárom oldalas mű egyetlen összetett mondatból áll, bekezdések nincsenek, dialógusok csak függő beszédben fordulnak elő – könnyednek tehát aligha nevezhető olvasmányt kínálva nekünk. De ez a széles folyamként hömpölygő szöveg korunk tág panorámáját tárja elénk, gyötrő dilemmáival, konfliktusaival, tragédiáival. S noha a mű hosszasan sorjázza a komor fejleményeket, a dacos mottó szerint pedig „a remény hiba”, a kép mégsem teljesen sötét. Florian levelére, igaz elkésetten, válasz érkezik Angela Merkeltől. Ennyiben tehát a bizalomteli hit, a végtelen jóhiszeműség és önzetlenség – némi iróniával ugyan – mégiscsak igazolódik.

Infó:

Krasznahorkai László: Herscht 07769 Magvető, 2021. A kötetnek ma rendezik az online bemutatóját a Líra Könyv Facebook oldalán Krasznahorkai Lászlóval Szegő János, a könyv szerkesztője beszélget

Botticelli darabokban – új trend a kirakós játékokban

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2021.02.18. 09:30
Tarr Hajnalka képzőművész
Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
A képzőművészeti témájú kirakós játékok egyre népszerűbbek a felnőttek körében, kérdéses azonban, hogy egy-egy puzzle összerakása segít-e a képek megértésében.
Különös élmény egy több száz darabos puzzle-t összerakni, pláne, ha egy híres festményt ábrázol, úgymint Leonardo Da Vinci Mona Lisáját vagy Gustav Klimt Csók című képét. Ilyenkor ugyanis nemcsak „újraalkotjuk” az adott művet, de kénytelenek vagyunk annak legapróbb részleteiben is elmélyedni, így olyan apróságokat is észreveszünk, amelyeket egy múzeumi túrán figyelmen kívül hagynánk. Kérdéses azonban, hogy egy-egy kirakóssal közelebb jutunk-e az adott műhöz, avagy finomodik-e az esztétikai érzékünk. – A puzzle akár a megismerés metaforájaként is leírható – mondja Fehér Dávid, a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet (KEMKI) igazgatója, aki szerint több száz darabból kirakni egy képet olyan érzést kelt, mintha kutatást végeznénk, elvégre a szó szoros értelmében rekonstruáljuk a képet. A játék befejeztével azonban kérdéses, hogy megismertük és megértettük-e a művet. Fehér szerint egy-egy alkotás értelmezése végtelen folyamat, így hiába állítottuk össze a kis darabokat, a teljes képet sosem kapjuk meg. Máshogy vélekedik a kérdésről Hemrik László, a Ludwig Múzeum múzeumpedagógiai osztályvezetője, aki szerint egy puzzle-játék során az emberi psziché inkább meditatív állapotba kerül, és sem a kirakásra kerülő látványt, sem annak mélyebb rétegeit nem célozza meg. – Ugyanakkor egy képzőművészeti puzzle az értékes művészethez kapcsolódik, így mégiscsak a művészet hasznára van – mondja Hemrik, hiszen az a játékos, aki órákat töltött együtt egy kirakóssal, később talán kíváncsi lehet az eredeti képre, hogy valódi esztétikai élményhez jusson.
Tarr Hajnalka 2011-es képsorozatában részeire bontotta, majd újra összerakta Botticelli Vénusz születése című művét
Fotó: UFFIZI
Fehér szerint egy puzzle összerakásánál másfelől önkéntelenül is belemélyedünk a kép részleteibe, ahogy egy múzeumban is többször visszatérünk a kedvenc alkotásunkhoz. A művészettörténész például 2006-ban a müncheni Alte Pinakothekban hosszasan nézte idősebb Jan Brueghel egyik kisméretű képét, amely egy halpiacot ábrázolt, mígnem azt vette észre, hogy részletről részletre haladva komplett történetek bontakoztak ki előtte. – Egy puzzle összerakása is hasonló élményt nyújt, ám jelentős probléma, hogy hiányzik a mű érzéki jelenvalósága. Ha a kérdést azonban múzeumpedagógiai szempontból nézzük, Hemrik szerint mégis van helye a kirakós játékoknak, és nem csak a legkisebb korosztály esetében. – Az ilyen típusú feladatokkal képesek vagyunk kiemelni egy művet a kiállításból és képesek vagyunk ráirányítani a tekintetet – mondja a szakember. Sőt, ha egy pedagógus izgalmas előadást tart, az is elérhető, hogy a puzzle kirakás tanulságait, például, hogy a képnek melyik részletét volt nehezebb megtalálni, beazonosítani, azzal már a mű lényegi ismérveit is megcélozza. – Arról nem beszélve, hogy a művészeti térben folytatott játék sikerélményt kelthet, ami a későbbiekben jó táptalajt biztosít a művészet befogadásához.
Tarr Hajnalka 2011-es képsorozatában részeire bontotta, majd újra összerakta Botticelli Vénusz születése című művét
Fotó: ROSTA JÓZSEF PÉTER / LUDWIG MÚZEUM
Van persze, aki a puzzle-t nem játékra, hanem alkotásra használja fel. Fehér Dávid példának hozza fel Tarr Hajnalka képzőművész 2011-es képsorozatát, mely tizenegy ikonikus festményeket ábrázoló, nagyméretű puzzle-k „rosszul” kirakott darabjaiból áll. A megidézett képek között megtalálhatjuk Botticelli Vénusz születése, Brueghel Bábel tornya, Leonardo da Vinci Hermelines hölgy és Mona Lisa vagy Van Gogh Napraforgók című műveit. – A szétszedett, majd újra összerakott képeken megőrződik az eredeti művek színkompozíciója, és talán egy-egy ponton felismerhetőek maradnak azok részletei, az egész mégis visszafordíthatatlanul széttörik, a puzzle-darabok szinte örvénylenek – mondja Fehér. Tarr elmondása szerint a 2011-es képsorozatban valójában azzal játszott, hogy ha apró darabjaira bontja a klasszikus képek repróit, majd összekavarja a részleteket – persze megőrizve a színvilágot és az eredeti mű méretét –, vajon a kapott eredmény is műalkotás lesz-e. A művész így például Botticelli Vénusz születése című képét, mely 172-szer 278 centiméteres, több doboz puzzle felhasználásával rakta újra össze. Tarr bevallása szerint ő maga is úgy látja a világot, mintha az egy nagy puzzle lenne, mely sok, apró részecskéből áll össze, melyek folyamatosan széthullanak, majd újra összeállnak. Egy alkalommal például direkt azért rendelt meg egy tizennyolcezer darabból álló, szárnyasoltárt ábrázoló kirakóst, hogy azt egy művészeti projekt keretében összerakja, majd lefesse fehérre, hogy az elkészült műre a saját képeit vetíthesse. – Egy prágai művésztelepen el is vonultam, és elkezdtem vele szöszölni, de egy nap alatt világossá vált, hogy nincs az az isten, hogy én ezt kirakjam.
A puzzle, melyet nem raktak ki
Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava

Kirakós üvegből

Mától látogatható az acb Galériában Tarr Hajnalka legújabb In Vitro című tárlata, amely szintén a kirakósokat idézi, a művész ezúttal viszont üvegre kasírozott fotókat magáról, melyeket aztán apró, háromszor három centiméteres elemekre vágott, majd mozaikszerűen rakott össze geometrikus kompozíciókká. A kiállított munkák közül a legnagyobb négyezer üvegkockából áll. Megtekinthető: március 26-ig acb Galéria – Budapest, VI. Király utca 76.  

Búcsú Hegedűs Mártától

Balogh Gyula
Publikálás dátuma
2021.02.17. 20:28

Nem hihető el, hogy már nem lehet köztünk. Biztos, hogy az égben exponál tovább.
Hosszú betegség után harminckilenc évesen elhunyt Hegedűs Márta fotóriporter. A középiskolát a Szent László Gimnázium tömegkommunikáció szakán végezte, majd a Práter utcai fényképész szakiskola befejezése után, a Mai Nap szerkesztőségében kezdte szakmai gyakorlatát. A lap megszűnése után a Magyar Hírlap fotóriportere lett.  2008 óta a Magyar Nemzet munkatársaként tevékenykedett. Többünknek megadatott, hogy dolgozhattunk vele. Én a régi Magyar Hírlapnál találkoztam vele először. Mosolygós, kedves, rendkívül kíváncsi személyisége azonnal megragadott. Nem lehetett őt nem kedvelni. Minden érdekelte, a kultúra is. Voltunk többször együtt riporton, ha kellett azonnal felmászott egy kastély tetejére, hogy a legkedvezőbb szögből készítse el a napilapba, vagy a mellékletbe szánt fényképet. Márti három gyerek édesanyjaként lett súlyos beteg. Segítséget kért, vért, támogatást. Sokan drukkoltunk érte. Vártuk, hogy meggyógyuljon. Halálhíre óta pedig itt állunk lesújtva, döbbenten. Nem hihető el, hogy már nem lehet köztünk. Biztos, hogy az égben exponál tovább.