Mi történt az elmúlt hét évben? Akiben annyi közlésvágy van, mint látszólag önben, miért hallgat ennyi ideig?
2013 környékén valahogy minden megváltozott körülöttem. Az újságok nem közöltek már tárcákat, a könyves világban elkezdtek más szelek fújni, a forgatókönyvírásban, a filmes és a színházi világban is más idők jöttek. Minél több energiát beletettem, hogy menjenek tovább a munkáim, annál kevesebb jött vissza. Energetikailag nem lehetett tartani az életemet úgy tovább, ahogy addig ment. Akkoriban már, viszonylag kis alapjáraton ugyan, de működött a librarius.hu, amire 2013 végén nyertünk egy uniós pályázatot. Ez többek között azt is jelentette, hogy lehetett hirtelen öt munkatársam. Mivel az írásügyek amúgy is döcögtek, azt mondtam magamnak, próbáljuk ki, mit lehet kihozni ebből a portálból. Elkezdtünk dolgozni rajta, és egymás után jöttek a jobbnál jobb eredmények. Mire a pályázat lezárult, 2015 tavaszán már egész magas látogatottságot, napi 10 ezer olvasót értünk el, úgyhogy folytattuk. Fejlesztettem, terveztem, gondolkodtam, analizáltam, és közben persze ott motoszkált bennem, hogy nem írok, nem írok, de hát miért is írnék, mikor a világ épp nem arra fordul velem, hogy mindenképpen írnom kellene. Így telt el hét év. Aztán egyszer csak fölfedeztem, hogy az asztali naptáram lapjainak hátsó oldala üres. Szép lassan elkezdtem lejegyezgetni rájuk ezt-azt, ami bennem volt. Tudtam, hogy előbb-utóbb így lesz, de észleltem is, hogy ennyi év kihagyás után máshol tértem vissza az írásba, mint mikor kiszálltam belőle. Elmúlt a megfelelési kényszer. Újra épp olyan szabadon tudtam írni, mint húszéves koromban, csak a készség párosult hosszú évek gyakorlatával. Egyszer rábukkantam a nagymamám padlásán egy diákkori füzetemre – döbbenetes volt, hogy ugyanolyan stiláris közegben találtam mondatokat, mint amiket most papírra vetek. A kettő között nem írtam volna le például egy olyan mondatot, hogy „Pillanatra figyelj csak rám, megnyitom a homlokcsakrám”, most viszont simán leírom.
Így állt össze A másik ember megértésének diadala?
Nem, az már azelőtt elkészült, hogy egy időre felhagytam volna az írással. Egyszerűen csak tudtam, hogy ha nem adom ki, nem igazán fogok tudni továbblépni. Az elmúlt hét évben elővettem egy párszor, szerkesztgettem, feszítettem a szöveget, de csak most, hogy újra kezdtem írni, érte el a végleges formáját.
Említettük a legelején, hogy a fülszövegben szándékosan nem árul el semmit a kisregényről, és a bevezetője is elég fura: van ugyan, de ki van húzva. Egyedül annyi maradt áthúzatlanul, hogy nem vagy egyedül…
Úgy éreztem, ez a néhány sor nem oda rakja a történet, ahol számomra valójában van. Ahogy sokadszorra átolvastam, rájöttem, az egészből annyi a lényeg, hogy nem vagy egyedül. Van ugyan valami előtte, azért is nem húztam ki, de valójában mindegy, hogy mi.
Annyit talán elárulhatunk, hogy az áthúzott bevezetést egy meditáció követi – mielőtt az olvasó nekilátna a regénynek, képletesen lefekszik a csillagos ég alá, és ha benne van a játékban, az író diktálására elkezd mélyeket be- és kilélegezni. Nem túl sok szerzői instrukció ez egy kisregény elé?
Nyilván rengeteg, de úgy éreztem, hogy szükség van rá. Az egész onnan indult, hogy a feleségem elkezdett rendszeresen úgynevezett Wim Hof légzőgyakorlatokat csinálni. Annyira szép volt, ahogy esténként csak annyit hallottam a sötét szobából, ahová bement gyakorlatozni, hogy egy géphang vezényli: in/out, in/out. A légzés az ember legegyszerűbb vegetatív életfunkciója, erre a keretre volt szükségem ennél a könyvnél. Ezért lett végül lélegzetvételekre, nem pedig fejezetekre tagolva, ahogy egyébként eredetileg volt. És ezért kezdődik a regény egy lélegzős, csillagnézős valamivel, ahonnan nézve az olvasó meditatíve fogadhatja be az utána következőket. Kifejezetten azt szerettem volna, hogy ne csak úgy nekiessen a történetnek. Lassítsuk le a légzésünket, lassítsuk le magunkat, s ebből a lassulásból, ebből a meditatív állapotból induljunk neki.
Meditál?
Régebben – olykor még most is – rengeteget úsztam. Alkalmanként egy óra hosszát. Az úszás légzéstempójánál éreztem sokszor valami olyasmit, amit talán meditációnak lehet nevezni. Illetve van egy másik szép emlékem is: Margitai Ági színésznő tanított arra, hogy a fellépések előtt, mielőtt színpadra állok, hogyan lélegezzek, milyen légzőgyakorlatokat csináljak, hogy teljesen ott legyek.
Ez a lélegzetvétel dolog korábban sem volt idegen öntől: a Szép magyar szótár szócikkei is lélegzetvételnyi szövegek. Mi minden fér bele egy lélegzetvételbe?
Praktikumokból, az életből nem sok minden. Talán egy hosszú fényképezésnyi idő. Amíg meglátunk valamit. Én tudok úgy a világra nézni, hogy meglássam benne annak a művészetét, ahogy fölépülnek a dolgok. Ez a ráismerés nagyjából egy lélegzetvételnyi idő.
Az élet-halál ritmusa is lélegzetvételben mérhető. Azt mondja valahol a regényben, hogy a halállal nem az ember múlik el a világból, hanem a világ megy ki az emberből. Mire érdemes nézni ma a világban, hogy ne akarjunk kimenekülni belőle?
A teremtés és az elmúlás, az időben való létezés számomra is örök dilemma, gyerekkorom óta jelen van az életemben. A születéssel mint élménnyel nem tudunk mit kezdeni, mert azt nem éljük át. Viszont a másik végpontot, nem tudom, hogyan, de valahogy átéli az ember. Néhány hónappal ezelőtt ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy ha valami nagyon furcsa történik veled, ami addig soha életedben nem, valószínűleg közelít a halál hozzád. Nem tudunk olyan fogalmakkal sem mit kezdeni, mint a semmi vagy a végtelen. Ugyanakkor az ember életének a végpontjához érve a halálban mégiscsak tárgyiasulnak ezek a szavak. Utána az idők végezetéig a semmi van, ebben az örökkében pedig megjelenik a végtelen is, akár egy fizikai jelenség. Nem egyszerű erről beszélni. Amikor például a Kisgyerekek emlékiratait írtam (a halálukat mesélik el – a szerk.), úgy éreztem, belepusztulok minden egyes novella megírásába. Velük együtt kellett meghalnom, különben nem lettem volna hiteles. Ráadásul volt köztük egy történet, amit én magam éltem át gyerekkoromban. Kirándulóbusszal mentünk valahová, és egy vasúti átkelőnél a sofőr a vonatsínen állt meg. Az ablaknál ültem, néztem, ahogy jön felém a három lámpa. Az utolsó pillanatban aztán a buszvezető észrevette, hogy a sorompó rossz oldalán áll, és elindult. Másodperceken múlt az életem. Akinek érzékenyebb az antennája, az napi szinten átélhet hasonlókat. Akár hírekben, akár tapasztalatokban. Nem nagyon tudunk ezekkel az élményekkel mit kezdeni, mert nincs hozzá eszközünk. Próbál erős maradni az ember, de a hosszú évek tapasztalatából azt tanultam meg, hogy csak akkor maradhat erős, ha néha beszakad. Amikor összetörnek körülöttünk a dolgok, hagyni kell. És akkor dolgozik az emberen az idő.
Ez is egyfajta diadal? A másik ember megértéséé?
A másik ember megértése olyan ritka pillanat, amikor az ember végre le tudja vetni az egóját, és nem minden az énen, a saját érzékelésen keresztül szűrődik át. Gyakorlatilag ez is hasonlít a meditációhoz, a meditációban lévő egóvesztéshez. Ehhez mindenképpen lassulni kell. Mostanában én is így teszek: nem járok Budapestre, itt vagyok a Balatonnál, figyelek rá, hogy megbízható támasza legyek a szeretteimnek.
A közösségi médiában, melyből generációk tanulják az életet, ezek a dolgok nincsenek benne. Abból ez nem tanulható. Ez a könyv nemcsak arról szól, ami a szereplőkkel történik, illetve, hogy ők megértsék egymást, hanem hogy találjak olvasókat, akik megértik, amiről én itt beszélek. Szándékaim szerint mindig azért írok könyvet, hogy másképp jöjjön ki belőle az olvasó, mint ahogyan belement az elején. Szeretném, hogy közben történjen vele valami. Ez nagyon kevésszer adatik meg, még az irodalomban is.
Önnek van ilyen élménye?
Igen, bár folyamatosan alakul, hogy kivel. Úgy hívom, hogy párbeszédben vagyok azzal az emberrel, akinek a művét olvasom, bár igaz, hogy egyoldalú ez a párbeszéd: én hallgatom őt. Beckett-tel, mostanában Carverrel és Bukowskival már „diskuráltunk” így, és volt egy vizuális párbeszédem Magritte-tal is. Az ő képei a legelső megrendítő képzőművészeti élményeim: azt éreztem, megtörténnek velem. De ilyen Szűcs Attila művészete is, akinek egy plankingelős képét választottam borítóképnek. Ahhoz hasonló élményt adnak, mintha a saját írói világomban bolyonganék.
A képen egy labdán hasal (plankingel) egy ember – tudja, milyen nehéz ez? Szokott plankingelni?
Szoktam, mindennap, úgyhogy nagyon is ismerős ez az állapot. Ezt megcsinálni egy labdán iszonyú nagy erő- és egyensúlymutatvány: a pozíció stabil, miközben csak instabilitás veszi körül. A stabil és instabil állapotok közötti létezés rendkívüli módon jellemző erre a könyvre. A főszereplő életének a menete is folyamatosan bizonyosságok és bizonytalanságok ezernyi egymásra hatásából épül fel. Majdnem úgy, ahogy egy műalkotás, melynek létrejötte az alkotó ezernyi és ezernyi választásában nyilvánul meg. Mostanában fogalmaztam meg magamnak azt is, hogy művészet önmagában nem létezik. Van a mű, és van az, aki nézi, olvassa, hallgatja.
A művészet csupán az, ami létrejön a nézőben, olvasóban, hallgatóban. Ahhoz, hogy létrejöjjön, én mint szerző annyit tehetek, hogy megpróbálom akadálymentesíteni a folyamatot.
