Előfizetés

Belégzés… kilégzés…! - Podmaniczky Szilárddal az akadálymentesítésről

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2021.02.20. 14:14

Hét év írói hallgatás után egy kisregénnyel jelentkezett újra Podmaniczky Szilárd, melyről a fülszöveg kvázi instrukcióját követve nem árulhatunk el semmit előre: „Ha csak részben is elmesélnénk, miről olvashatsz ebben a könyvben, megfosztanánk a felfedezés örömétől, a váratlan fordulatok izgalmától.” Egy dolog biztos, valamiképpen, ahogy a cím is sugallja, szó esik A másik ember megértésének diadaláról. A szerzővel a forró kását egészen közelről kerülgetve beszélgettünk lélegzetvételről, plankingről és halálról.
Mi történt az elmúlt hét évben? Akiben annyi közlésvágy van, mint látszólag önben, miért hallgat ennyi ideig?  2013 környékén valahogy minden megváltozott körülöttem. Az újságok nem közöltek már tárcákat, a könyves világban elkezdtek más szelek fújni, a forgatókönyvírásban, a filmes és a színházi világban is más idők jöttek. Minél több energiát beletettem, hogy menjenek tovább a munkáim, annál kevesebb jött vissza. Energetikailag nem lehetett tartani az életemet úgy tovább, ahogy addig ment. Akkoriban már, viszonylag kis alapjáraton ugyan, de működött a librarius.hu, amire 2013 végén nyertünk egy uniós pályázatot. Ez többek között azt is jelentette, hogy lehetett hirtelen öt munkatársam. Mivel az írásügyek amúgy is döcögtek, azt mondtam magamnak, próbáljuk ki, mit lehet kihozni ebből a portálból. Elkezdtünk dolgozni rajta, és egymás után jöttek a jobbnál jobb eredmények. Mire a pályázat lezárult, 2015 tavaszán már egész magas látogatottságot, napi 10 ezer olvasót értünk el, úgyhogy folytattuk. Fejlesztettem, terveztem, gondolkodtam, analizáltam, és közben persze ott motoszkált bennem, hogy nem írok, nem írok, de hát miért is írnék, mikor a világ épp nem arra fordul velem, hogy mindenképpen írnom kellene. Így telt el hét év. Aztán egyszer csak fölfedeztem, hogy az asztali naptáram lapjainak hátsó oldala üres. Szép lassan elkezdtem lejegyezgetni rájuk ezt-azt, ami bennem volt. Tudtam, hogy előbb-utóbb így lesz, de észleltem is, hogy ennyi év kihagyás után máshol tértem vissza az írásba, mint mikor kiszálltam belőle. Elmúlt a megfelelési kényszer. Újra épp olyan szabadon tudtam írni, mint húszéves koromban, csak a készség párosult hosszú évek gyakorlatával. Egyszer rábukkantam a nagymamám padlásán egy diákkori füzetemre – döbbenetes volt, hogy ugyanolyan stiláris közegben találtam mondatokat, mint amiket most papírra vetek. A kettő között nem írtam volna le például egy olyan mondatot, hogy „Pillanatra figyelj csak rám, megnyitom a homlokcsakrám”, most viszont simán leírom. Így állt össze A másik ember megértésének diadala?  Nem, az már azelőtt elkészült, hogy egy időre felhagytam volna az írással. Egyszerűen csak tudtam, hogy ha nem adom ki, nem igazán fogok tudni továbblépni. Az elmúlt hét évben elővettem egy párszor, szerkesztgettem, feszítettem a szöveget, de csak most, hogy újra kezdtem írni, érte el a végleges formáját. Említettük a legelején, hogy a fülszövegben szándékosan nem árul el semmit a kisregényről, és a bevezetője is elég fura: van ugyan, de ki van húzva. Egyedül annyi maradt áthúzatlanul, hogy nem vagy egyedül…  Úgy éreztem, ez a néhány sor nem oda rakja a történet, ahol számomra valójában van. Ahogy sokadszorra átolvastam, rájöttem, az egészből annyi a lényeg, hogy nem vagy egyedül. Van ugyan valami előtte, azért is nem húztam ki, de valójában mindegy, hogy mi. Annyit talán elárulhatunk, hogy az áthúzott bevezetést egy meditáció követi – mielőtt az olvasó nekilátna a regénynek, képletesen lefekszik a csillagos ég alá, és ha benne van a játékban, az író diktálására elkezd mélyeket be- és kilélegezni. Nem túl sok szerzői instrukció ez egy kisregény elé?  Nyilván rengeteg, de úgy éreztem, hogy szükség van rá. Az egész onnan indult, hogy a feleségem elkezdett rendszeresen úgynevezett Wim Hof légzőgyakorlatokat csinálni. Annyira szép volt, ahogy esténként csak annyit hallottam a sötét szobából, ahová bement gyakorlatozni, hogy egy géphang vezényli: in/out, in/out. A légzés az ember legegyszerűbb vegetatív életfunkciója, erre a keretre volt szükségem ennél a könyvnél. Ezért lett végül lélegzetvételekre, nem pedig fejezetekre tagolva, ahogy egyébként eredetileg volt. És ezért kezdődik a regény egy lélegzős, csillagnézős valamivel, ahonnan nézve az olvasó meditatíve fogadhatja be az utána következőket. Kifejezetten azt szerettem volna, hogy ne csak úgy nekiessen a történetnek. Lassítsuk le a légzésünket, lassítsuk le magunkat, s ebből a lassulásból, ebből a meditatív állapotból induljunk neki. Meditál?  Régebben – olykor még most is – rengeteget úsztam. Alkalmanként egy óra hosszát. Az úszás légzéstempójánál éreztem sokszor valami olyasmit, amit talán meditációnak lehet nevezni. Illetve van egy másik szép emlékem is: Margitai Ági színésznő tanított arra, hogy a fellépések előtt, mielőtt színpadra állok, hogyan lélegezzek, milyen légzőgyakorlatokat csináljak, hogy teljesen ott legyek. Ez a lélegzetvétel dolog korábban sem volt idegen öntől: a Szép magyar szótár szócikkei is lélegzetvételnyi szövegek. Mi minden fér bele egy lélegzetvételbe?  Praktikumokból, az életből nem sok minden. Talán egy hosszú fényképezésnyi idő. Amíg meglátunk valamit. Én tudok úgy a világra nézni, hogy meglássam benne annak a művészetét, ahogy fölépülnek a dolgok. Ez a ráismerés nagyjából egy lélegzetvételnyi idő. Az élet-halál ritmusa is lélegzetvételben mérhető. Azt mondja valahol a regényben, hogy a halállal nem az ember múlik el a világból, hanem a világ megy ki az emberből. Mire érdemes nézni ma a világban, hogy ne akarjunk kimenekülni belőle?  A teremtés és az elmúlás, az időben való létezés számomra is örök dilemma, gyerekkorom óta jelen van az életemben. A születéssel mint élménnyel nem tudunk mit kezdeni, mert azt nem éljük át. Viszont a másik végpontot, nem tudom, hogyan, de valahogy átéli az ember. Néhány hónappal ezelőtt ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy ha valami nagyon furcsa történik veled, ami addig soha életedben nem, valószínűleg közelít a halál hozzád. Nem tudunk olyan fogalmakkal sem mit kezdeni, mint a semmi vagy a végtelen. Ugyanakkor az ember életének a végpontjához érve a halálban mégiscsak tárgyiasulnak ezek a szavak. Utána az idők végezetéig a semmi van, ebben az örökkében pedig megjelenik a végtelen is, akár egy fizikai jelenség. Nem egyszerű erről beszélni. Amikor például a Kisgyerekek emlékiratait írtam (a halálukat mesélik el – a szerk.), úgy éreztem, belepusztulok minden egyes novella megírásába. Velük együtt kellett meghalnom, különben nem lettem volna hiteles. Ráadásul volt köztük egy történet, amit én magam éltem át gyerekkoromban. Kirándulóbusszal mentünk valahová, és egy vasúti átkelőnél a sofőr a vonatsínen állt meg. Az ablaknál ültem, néztem, ahogy jön felém a három lámpa. Az utolsó pillanatban aztán a buszvezető észrevette, hogy a sorompó rossz oldalán áll, és elindult. Másodperceken múlt az életem. Akinek érzékenyebb az antennája, az napi szinten átélhet hasonlókat. Akár hírekben, akár tapasztalatokban. Nem nagyon tudunk ezekkel az élményekkel mit kezdeni, mert nincs hozzá eszközünk. Próbál erős maradni az ember, de a hosszú évek tapasztalatából azt tanultam meg, hogy csak akkor maradhat erős, ha néha beszakad. Amikor összetörnek körülöttünk a dolgok, hagyni kell. És akkor dolgozik az emberen az idő. Ez is egyfajta diadal? A másik ember megértéséé?  A másik ember megértése olyan ritka pillanat, amikor az ember végre le tudja vetni az egóját, és nem minden az énen, a saját érzékelésen keresztül szűrődik át. Gyakorlatilag ez is hasonlít a meditációhoz, a meditációban lévő egóvesztéshez. Ehhez mindenképpen lassulni kell. Mostanában én is így teszek: nem járok Budapestre, itt vagyok a Balatonnál, figyelek rá, hogy megbízható támasza legyek a szeretteimnek. A közösségi médiában, melyből generációk tanulják az életet, ezek a dolgok nincsenek benne. Abból ez nem tanulható. Ez a könyv nemcsak arról szól, ami a szereplőkkel történik, illetve, hogy ők megértsék egymást, hanem hogy találjak olvasókat, akik megértik, amiről én itt beszélek. Szándékaim szerint mindig azért írok könyvet, hogy másképp jöjjön ki belőle az olvasó, mint ahogyan belement az elején. Szeretném, hogy közben történjen vele valami. Ez nagyon kevésszer adatik meg, még az irodalomban is. Önnek van ilyen élménye?  Igen, bár folyamatosan alakul, hogy kivel. Úgy hívom, hogy párbeszédben vagyok azzal az emberrel, akinek a művét olvasom, bár igaz, hogy egyoldalú ez a párbeszéd: én hallgatom őt. Beckett-tel, mostanában Carverrel és Bukowskival már „diskuráltunk” így, és volt egy vizuális párbeszédem Magritte-tal is. Az ő képei a legelső megrendítő képzőművészeti élményeim: azt éreztem, megtörténnek velem. De ilyen Szűcs Attila művészete is, akinek egy plankingelős képét választottam borítóképnek. Ahhoz hasonló élményt adnak, mintha a saját írói világomban bolyonganék. A képen egy labdán hasal (plankingel) egy ember – tudja, milyen nehéz ez? Szokott plankingelni?  Szoktam, mindennap, úgyhogy nagyon is ismerős ez az állapot. Ezt megcsinálni egy labdán iszonyú nagy erő- és egyensúlymutatvány: a pozíció stabil, miközben csak instabilitás veszi körül. A stabil és instabil állapotok közötti létezés rendkívüli módon jellemző erre a könyvre. A főszereplő életének a menete is folyamatosan bizonyosságok és bizonytalanságok ezernyi egymásra hatásából épül fel. Majdnem úgy, ahogy egy műalkotás, melynek létrejötte az alkotó ezernyi és ezernyi választásában nyilvánul meg. Mostanában fogalmaztam meg magamnak azt is, hogy művészet önmagában nem létezik. Van a mű, és van az, aki nézi, olvassa, hallgatja. A művészet csupán az, ami létrejön a nézőben, olvasóban, hallgatóban. Ahhoz, hogy létrejöjjön, én mint szerző annyit tehetek, hogy megpróbálom akadálymentesíteni a folyamatot.

Murányi Zita versei

Murányi Zita
Publikálás dátuma
2021.02.20. 12:42

Fotó: Mike Pellinni
"egyetlen pehelyben / kifényesedne a lélek derengése"
csak hallanánk... csillagárban ragyog a világegyetem a hold fényükhöz hajolt mindennek magától értem kimondatlan rendjét bent a sejtek is ilyen apró csillaghálók majd ha az a benti éjszaka is fölbomlott ahol milliószor ragyogott föl a mennybolt egyszerre ég majd nap hold egyetlen sötétségre szorított kolduló égi marok vagy ha két kezed kopasz ág mélyebb sötétségbe kaszálsz nem hó szitál ezzel a szép fehér törékeny áramlással telik meg az isteni száj csak hallanánk amikor a világossághoz koccan a föltámadás. ha ránézek... ha ránézek a hóra maroknyit föl szeretnék dobni az égő napkorongra ha az égbe nyúlik a fák hegye a világegyetemre gondolok hogy isten kegyelme a szakadatlan pelyhezés azért nem koromszínűek télen szinte világítanak az esték mintha nem olvadna el egyre égve egyetlen pehelyben kifényesedne a lélek derengése.

Szávai Attila: Farsangi videó

Szávai Attila
Publikálás dátuma
2021.02.20. 11:33

Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
A VHS lejátszó véletlenül került elő a garázsban lévő szerszámosszekrény alól. Volt benne egy kazetta, „farsang”, így kisbetűvel, ákombákom, férfias betűkkel írva a kazetta papírjára. Bevitte a szerzeményt, bekapcsolta az öreg lejátszót, majd leült a fotelbe és kíváncsian várta, mi történik a play gomb megnyomása után. Egy kamasz gyerek kezében van a kamera, látni félig az arcot egy pillanatra, amikor maga felé fordítja a kamerát, hogy valami gombot megnyomjon a készüléken. Van az egészben egy kis ügyetlenkedés. Kissé kásás a kép. Aztán egy félig feldíszített falusi rendezvénytermet látunk, talán egy művelődési ház. Parkettás padlózat, néhány dohányzó ember csoportokba verődve, a terem túlsó felén színpad. A távolban egy magas létra, a lábai között férfiak beszélgetnek, a létra tetején egy középkorú nő tevékenykedik, színes szalagokat ragaszt a magasban futó radiátorcsövekre. Halkan hallani, ahogy a videózó gyerek a háttérben magyarázza valakinek, hogy a helyi videóklubnak készít anyagot. Krákogós, dohányos hang mondja neki, hogy jól van, öcsém, még a végén híres rendező leszel. A színpad fáradtan, öblösen recseg, ahogy a zenészek felhordják a dobokat, a gitárerősítőt és a szintetizátorokat. A takarítónő a terem távolabbi sarkából figyeli a dülöngélve cipekedő alakokat. Egy munkás áll mellette, bal fülében gyufaszállal matat elmélyülten, majd amikor végez, hosszan nézi a gyufaszál végét, megszagolja azt, krákog, visszateszi a skatulyába a szálat. A takarítónő háromszor mondatja el vele az elektromos billentyűshangszer nevét, a szeme kidülled a hat dioptria mögött, elmondása szerint sose hallott még ilyen csúnya szót, hogy szintetizátor. Azt mondja ujjait tördelve, hogy ez majdnem olyan csúnya, mint a tértivevény. Azt se érti, hogyan lehetett kitalálni. Jobban szeretni az olyan egyszerű és beszédes szavakat, mint: madárijesztő. Dél van, odakint a faluhatárban az egyik madár­ijesztő maga alá húzza árnyékát, mint aki szégyelli látni saját szakadt ruhalobogását, új tavasz jön, új ruhákat remél. Hunyorogva-nyikorogva fordul pár fokot szélirányba, hátát mutatja a februári szélnek, sértődötten. Odabent a falusi rendezvényteremben meleg van. A falakból több évtizednyi bál, lakodalom, ballagás és esős falunapok étel-ital és emberszaga párolog, csendes, ólmeleg dohosságban. A színpad sarkában, mint pállott szájban egy hátsó szuvas fog – gubbaszt egy öreg, lehangolt pianínó. Ráközelít a videós. A billentyűk felőli burkolat hiányzik, fedele felnyitva. Nyolc billentyű hiányzik nagyon régtől, évtizedek óta. Újra a teljes színpadot látjuk. A pakolászó alakok egy pillanatra megállnak, nézik az ócska hangszert, morognak valamit, majd torokból, ordenárén röhögnek. A színpad felett a falon valamikor méretes vörös csillag volt, régebben évekig látni lehetett a nyomát, ott kevésbé szürkült meg a meszelés, aztán narancssárga napocskát festettek szorgos kezek a helyére, belekomponálták a régi csillag ágait is. Lent, a nézőtér bal oldalára asztalokat hordanak munkaruhás férfiak, az asztalsor lesz a büfépult. Amint két asztal egymás mögé kerül, szorgos asszonykezek már teszik is fel a terítőket. A ráncokat hosszan, lendületesen simítják. Percekig ezeket a szélesen kaszáló, mélyre hajolt simító mozdulatokat mutatja a kamera, talán az ilyenkor csüngő, ide-oda himbálódzó asszonykeblek érdekelték a videózó kamaszt. Vagy a ráncsimítás autentikus modora: ezek a sokat látott, húslevesek hektoliterjein, rántott húsok több ezer négyzetméterjein edzett vaskos, kapanyélhez szokott asszonykezek sok tonna ráncot simítottak el, lepedőn, abroszon, asszony- és férfilelkeken. Hogy talán ezt látta fontosnak a videós. Nem tudni. Egyszer csak felélénkülnek a teremben dolgozó falusiak: a pocakos polgármester lép be, hogy ellenőrizze a farsangi bál előkészületeit. Az egyik munkás viccesen elkiáltja magát, itt a lord major, vigyázzba vágja magát, bokáit összeveri, úgy mondja kissé fröccsös hangon: tiszteletem, polgikám! A faluvezetőt látni a képernyőn, vált pár szót az asszonyokkal, dicséri az abroszokat, simít párat ő is a felé legközelebbin, aztán a zenészekhez intéz pár biztató szót, még éppen kivehető: uraim, ma éjjel nem fogyhat ki a talpunk alól a csárdás és a báli zene. Hátratett kézzel sétál körbe a termen, ellenőriz minden lufit és szalagot, függönyt, közben hosszan cseng a polgármesteri telefon, a Carpe Diem formáció Álomhajó című slágere szól. Felveszi, aztán összehúzott szemöldökkel, hivatalos hangon ad utasításokat. Ezen a ponton megáll a felvétel, és a képernyőn látható dátum és idő szerint három és fél óra múlva indul csak újra. A teremben ötven-hatvan ember, fiatalok, öregek, néhányan beöltöztek jelmezekbe. Boszorkány, kéményseprő, katonatiszt. A katonatisztről hamar kiderült, hogy igazi katonatiszt, csak nem volt otthon a tiszta szépruhája, felvette hát az ünnepi egyenruháját. De látni még bohócot, tündért, vámpírt is, a felvételen. Az iskola gondnoka nem annyira tisztázott okokból litván börtönparancsnoknak öltözött, sokan nem értették, úgy kellett magyarázkodnia. A vendégek zöme egyszerűen csak felvette az ünnepi ruháját, a harmincéves almazöld ballagási öltönyöket, vagy épp a legutóbbi divat szerinti méregdrága kosztümöket. A képeket nézve elképzelhetjük, hogy a rendezvényterem dohosságába és ételszagába mélyen beleivódik többtucatnyi parfümkarakter. Ügyes érzékkel veszi fel a kamerát kezelő fiú, ahogyan megérkeznek a falu prominens alakjai. A valamikori tanácselnök, a jelenlegi jegyző, néhány helyi kisiparos és vállalkozó, tanárok és az egyszerű falusiak. A kocsmáros is besandít az ajtón, hogy mennyien vannak a bálon, milyen forgalomra számíthat a néhány utcányira lévő kocsmájában. A kamera a kabátjukat levevőket mutatja, a valamikori tanácselnök nem segíti le felesége kabátját, a fiatal asztalosmester viszont készséggel emeli le a barátnője vállaira dobott kabátot. Nem vette fel rendesen a karcsú nő, hiszen néhány méterre parkoltak le a bejárattól. Minden valamirevaló farsangi bálon vannak furcsa esetek, amikről aztán hetekig el lehet pletykálni, a közlékenyebb természetű kisnyugdíjasok egy-két hónapig simán megélnek az ilyen történésekből. A képernyőn most egy különös figura látszik. Zavartan toporog, nem veszi le a kabátját, fejtetője bőségesen izzad, vidáman csúszik meg rajta a feszes neonfény. Egy apuka az, aki hónapok óta bizonytalan abban, hogy a fiú, akit eddig sajátjaként szeretett, talán nem is az övé. Kémcsövet markolászik izgatottan. Gyakran megjelent apasági DNS-vizsgálathoz begyűjtendő nyálmintára ácsingózva a falusi és városi rendezvényeken, ahol úgy sejtette, felbukkanhat a fia. Hamar kiderül, hogy a farsangi bál idején is hiába vitte a feliratozott kémcsövet, amit erre a célra szerzett be. A videófelvétel szerint a farsangi bál öltözőjében is ezért remélte szóra, illetve nyálmintára bírni a fiút. Nincs a bálban a fiú. Jól látható a videófelvételen, hogy a már enyhén spicces rendezvényszervező minden teketória nélkül pálinkát önt az apuka zavartan maga előtt tartott üvegcséjébe. A szervező valószínűleg azt hiszi, apuka azért áll sorban a dugipálinkás asztal előtt, ami kabáthalommal van álcázva. Nézik is a falubeliek, hogy ki ez a kákabélű, aki kémcsőből issza a kemény, karcos szilvapálinkát. Kiröhögik, aztán legyintenek, otthagyják. Fél óra szünet a felvételen, talán vacsorázott addig a videós fiú. A folytatásban a zenészek javában húzzák a mulatós slágereket. Áll a bál, zeng a rendezvényterem. Pörögnek a szoknyák, mint megannyi galaxis. A kimelegedett férfiak, nem törődve a másnappal, egymás után dobálják be a sörborpálinkákat. Termetes izzadságfolt-kontinensek hullámoznak az ingek hátán. Este tízkor jelmezverseny kezdődik. Nem hirdetnek konkrét győztest, mindenki a megosztott első helyezést kapja, kivéve a litván börtönparancsnokot, ő közönségdíjat nyer, hogy mégse menjen haza üres kézzel. Éjfélkor tombolahúzás, majd a zenészek elkezdik a lassú számokból álló zenei blokkot, finom jelzésként, hogy lassan vége a bulinak. A második számnál lemerül a kamera akkumulátora, pont, amikor a már fátyolos tekintetű polgármester kéri a fiút, hogy hadd nyilatkozhasson valamit. Üres lesz a képernyő, mint odakint az udvaron eldobott kémcső.