Előfizetés

Heti abszurd: Mégis lehet szaga

N. B. Gy
Publikálás dátuma
2021.02.21. 08:11

Kósa Lajos a Fidesz valóságos belső titkos Hofija. És igazából Hofinál is hofibb, nem kell poéngyártással pepecselnie, saját maga egy vicc.
Kósa Lajos a Fidesz valóságos belső titkos Hofija. És igazából Hofinál is hofibb, nem kell poéngyártással pepecselnie, saját maga egy vicc. Egy ország kacag azon, miként gabalyodott bele a csengeri örökösnő meséibe a kormánypárti politikus naiv kapzsisága – sőt, egész Nyugat-­Európa rekeszizma a kósaizmus áldozata immár. Lehet, hogy ez némiképp túlzás, de az tény: a kifinomult francia bankártársadalom verítékezve, göcögve, asztalt verve nyerít, röhög, göcög, vérmérsékletétől függően. Másképp nehéz is lenne szembesülni azzal a ténnyel, hogy hite szerint – ha ez a hit illan is – Kósa volt az egyik legnagyobb francia bank, a Credit Industrial et Commercial Bank 24,09 százalékának boldog és büszke tulajdonosa. Ráadásul ezt a tulajdonosi pakettet egy Sz. Gáborné nevű nénitől kapta, akiről a népnyelv csak csengeri örökösnőként fabulál. (Azért az jogos kérdés, hogyha egy Szabolcs-Szatmár-Bereg ­megyei asszonyság ily vagyonnal önthette nyakon Kósát, akkor vajon mit kaphatott a nemrég a Rothschild családnál vizitáló Szijjártó Péter, hisz ennek a famíliának valóban van némi köze a bankszakmához.) Egyébiránt, ha én Kósa helyében vagyok, akkor az Industrial and Commercial Bank of China negyedét kérem Sz. Gábornétól, hiszen ez úgy viszonyul az említett gall pénzintézethez, mint impozáns trágyadomb a kis térfogatú szerény kutyaszarhoz: a kínai bank tőkeereje brutális, mintegy 4,4 ezermilliárd dollár (azaz 1 320 000 milliárd forint, azaz majdnem a hazai éves GDP harmincszorosa). Hiszen ha álmodunk, merjünk nagyot álmodni: legalábbis a miniszterelnök szíves közlése szerint. Csak hát a jelek szerint Kósa álomkészlete (ahogy butasága is) földhözragadt, s a honinál legfeljebb egy léptékkel mer nagyobbra törni – gondolatban is. Valószínűleg a képzelőerő hiánya ­miatt rabosították Szemző Áront is. A Pest megyei közgyűlés Momentum-frakciójának vezetője ugyanis egy régmúlt hajnalon 3D-s zebrát festett fel egy általános iskola előtt Budakeszin, ahol hiába van buszvégállomás és bölcsőde is, az illetékes szervek mellőzték a gyalogosátkelőt, noha a lakók szerint erős szükség volt rá. Nyilván már az megdolgoztatta a hatóságok szürkeállományát, hogy detektálják, mik is azok a fehér hasábok az aszfalton. Első nekifutásra a zebra kiesett, hiszen az szigorúan kétdimenziós, de miután a külföldi tanul­mányúton részt vevő kollégák jelezték, hogy ők már láttak ilyet, a hatóságok megnyugodtak a zebrarevolúcióban. Afölött valószínűleg nehezebben tértek napirendre, hogy milyen személyes rizikót vállalt be az ellenzéki politikus. Nem vitás, errefelé közéleti szereplő nem szokott pluszfelelősséget magára venni választói érdekében, úgy meg végképp nem, ha baja is lehet belőle. Szolidaritásról és társadalmi együttmozdulásról itt legfeljebb képzelegnek, nagyot álmodni ilyesmiről (és megvalósítani azt) leginkább a kormánymegnyilvánulásokban lekezelt Nyugaton szoktak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy – Karácsony Gergely szíves közlése szerint – a kormány sunnyogó üzemmódba kapcsolt. Nem csoda, a mintegy 5700 mil­liár­dos uniós helyreállítási támogatással és kedvezményes hitellel szeretne csendben elvonulni, hogy aztán feldarabolja és kiossza, mint a másodosztályú amerikai filmekben a hálaadásnapi pulykát. Csakhogy – figyelmeztetett a főpolgármester – az EU elvárja, hogy az említett summa felhasználásáról egyeztessen a kormány az önkormányzatokkal. Hogy a helyhatóságokkal – és pláne Budapesttel – ne kelljen disputálni, a kormány elképesztő levelezési mutatványokat adott elő: például rossz címzettnek (aki már nem is volt pozícióban) küldte a fővárosban az egyeztetési levelet. A jelek szerint, ha a hatalom prédára vetődik, akkor semmi másra nem tud koncentrálni, és pénzhevületében mindenről elfeledkezik, például egy tisztességes fedősztori kidolgozásáról. Lehet, Vespasianus császár tévedett, amikor kinyilatkoztatta a nyilvános latrinákra kivetett adók kapcsán, hogy a pénznek nincs szaga. Úgy tűnik, van, és aki beszippantja, lassuló agyműködésre készüljön. Feltéve, hogy kormánypárti politikus.

Észszerű korlátozások kellenek – „Minden szám mögött emberi sorsok rejlenek”

Bernau Péter
Publikálás dátuma
2021.02.14. 18:35

Fotó: ODD ANDERSEN / AFP
Amikor egy politikus a tévében még egy kis járványtürelmet kér, sok-sok gyerek arcán csattan egy elkeseredett felnőtt tenyere – avagy mi az ára a korlátozásoknak.
Több mint tizenegymillióan nézték meg Marlene Lufen német televíziós műsorvezető tizennégy perces videóját arról, hogy szerinte a lezárások, korlátozások immár több bajt okoznak, mint amennyit segítenek. A SAT1 reggeli műsorát vezető televíziós személyiség saját közösségi oldalán osztotta meg a felvételt, aminek nem várt visszhangja lett. „Úgy kell kezelni a koronavírus-helyzetet, hogy amikor két-három év múlva visszanézünk erre az időszakra, azt lehessen mondani: mindent jól csináltunk. A tavaly tavaszi lezárásokról már most tudjuk, hogy eltúlzottak voltak, a mostaniakról pedig egyre inkább azt érzem, hogy ezekkel sem leszünk elégedettek egy alapos elemzés után. A mérlegnek két serpenyője van, meg kell nézni, hány ember életét sikerül megmenteni, de van egy másik szempont is: hánynak megy tönkre az élete. Úgy érzem, már most több élet siklott ki a korlátozások következtében, mint ahányat sikerült megóvni.”

Gyerekek, nők a nagy vesztesek

A műsorvezető a németországi gyermekjóléti szolgálatoktól kapott adatok alapján arra figyelmeztet, hogy 2020-ban 23 százalékkal több 16 év alatti gyermek lett családon belüli erőszak áldozata, mint 2019-ben, a nők esetében 30 százalékkal nőtt ez az arány. „Ez sajnos magától értetődő jelenség, ha a pszichésen zavart bántalmazó egész nap össze van zárva a családjával egy kis lakásban, akkor hatványozottabban nehezen viseli ezt, mint az átlagember. Nem csoda, hogy az ingyenes lelki segélyhívó számokat 70 százalékkal többen csörgették tavaly, mint egy évvel korábban. Csakhogy ezek sokkoló adatok, kimaradnak a híradásokból. Fontos a vírus elleni küzdelem, de nem lehet minden mást a háttérbe szorítani. A rendőrségen még nem készült el az országos összesítés az öngyilkosságok alakulásáról, de valószínűleg itt is nő a szám. Tudom, nehéz megtalálni a korlátozás-engedélyezés egyensúlyt, de muszáj lazítani a hurkon, mert különben jóvátehetetlen károkat szenved el a társadalom.” „Ha egy politikus a televízióban azt mondja, már csak egy kicsit kell összeszorítani a fogunkat, és rövidesen lehet enyhíteni a szigoron, akkor – legyen vele mindenki tisztában – e mondat után gyerekek millióinak az arcán csattan egy elkeseredett felnőtt tenyere. A politika számokra, statisztikákra hivatkozva próbálja igazolni a döntéseit, de minden szám mögött emberi sorsok rejlenek. Muszáj átgondolni, hol lehet olyan engedményeket tenni, melyek nem veszélyeztetik a koronavírus elleni küzdelem eredményességét, de könnyebbé teszik az emberek életét.”

Nem rólam van szó

A műsorvezető hangsúlyozta, nem magáért emel szót. „Annak a szerencsés kisebbségnek vagyok a tagja, amelynek a mindennapjait az átlaghoz képest kevésbé befolyásolják a korlátozások: a munkám miatt nem ülök egész nap otthon, az állásom miatt sem kell aggódnom, a családom anyagi háttere is biztosított. De mivel naponta megjelenek a képernyőn, felelősséggel tartozom azokért is, akik engem néznek, hallgatnak. A segítségre szorulóknak nincsenek eszközeik, hogy a gondjaikat a nyilvánosság elé tárják. Rengeteg levelet, telefonhívást kaptam – és mindenki segítséget kért. Kis- és középvállalkozások vannak a csőd szélén, aki még bírja, az a tartalékait éli fel.”

Lehetne teremben is sportolni

„Bezárták az edzőtermeket, sportcsarnokokat, pedig biztos megoldható lenne itt is, kellően szigorú szabályok mellett, hogy az emberek mozoghassanak. Édesanyám 80 éves, hetente kétszer fél órát egy sportcsarnokba járt tornára hét másik nyugdíjas kortársával. Most egyikük sem mehet. Magányos emberekről van szó, akiknek ez jelentette a kikapcsolódást, a közösséget. Nekem ne mondja senki, hogy fertőtlenítéssel, megfelelő higiéniai szabályokkal nem lehet megoldani, hogy nyolc nyugdíjas biztonságos körülmények között sportolhasson. Ez persze egy kiragadott, személyes példa, de a lényeg, hogy van átmenet a teljes lezárás és a nyitás között. Mindenhol lehetne találni olyan kompromisszumos megoldást, ami nem fosztja meg mindentől az embereket. Ezt a középutat viszont sajnos nem keresi senki, mert egyszerűbb mindent megtiltani, ami viszont rendkívül káros és veszélyes felfogás.”

Nincs más lehetőség

 Karl Lauterbach, a szociáldemokrata párt, az SPD egészségüggyel foglalkozó szakpolitikusa szerint nincs lehetőség részleges korlátozásokra. A német egészségügyről tizenegy szakkönyvet író szakember utolsó műve 2015-ben jelent meg Ahogy a rák meghódítja Németországot címmel. „Nagyon fontosnak tartom, hogy elkészült ez a videó, mert így lehetőségünk nyílik olyan dolgokról beszélni, melyek eddig nem kerültek szóba – reagált Lauterbach a német RTL-en Marlene Lufen szavaira. – Mindenki higgye el, tudjuk, mekkora terhet jelentenek a megszorítások a lakosság számára. Folyamatosan ezért dolgozunk, hogy minél hamarabb fel lehessen oldani a korlátozásokat, de nem eshetünk még egyszer abba a hibába, mint nyáron, amikor túl hamar és többet lazítottunk a szigoron, mint lehetett volna. Természetesen nyolc idős ember sportolása megfelelő távolságtartás mellett nem jelent semmilyen járványügyi kockázatot, de amíg eljutnak az otthonukból a sportcsarnokba és haza, a tömegközlekedési eszközökön elkaphatják a fertőzést, vagy ők is átadhatják. Akkor lehet leküzdeni a vírust, ha minimálisra csökkentjük a találkozások számát az emberek között, amíg nem sikerült elég embert beoltani. Sajnos nincs más lehetőség, és bármennyire nehéz, mindent ennek kell alárendelni. Az a cél, hogy ne omoljon össze az egészségügyi ellátórendszer, elkerüljük a kórházakban azokat a jeleneteket, amiket Olaszországban lehetett látni tavaly, amikor annyi volt a beteg, hogy nem tudták ellátni őket. Negyed- vagy félkorlátozás esetén gyorsan ez lenne a helyzet nálunk is, nem lehet senkivel sem kivételezni.”

Smén, römibuli, pinkapénz

Bezsenyi Tamás Tódor János
Publikálás dátuma
2021.02.14. 17:30

Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
Hamiskártyások a szocialista pesti Harlemben; részlet
„Térhez ragadt hazafiak voltunk” – jellemzi a szocializmus 1970–80-as éveinek nyolcadik kerületi alvilági szubkultúráját Pötyi, a 66 éves egykori betörő és hamiskártyás. Ny. Pétert becézték később Tűorrúnak is, de legjobban annak bírt örülni, ha Tökfejként emlegették a haverok. Pötyi a Józsefvárosban nőtt fel, aztán családi zűrök és galeriverekedések miatt előbb nevelőotthonba került a Budakeszi útra, később a tököli fiatalkorúak börtönébe, hogy aztán újra visszaereszkedjen a nyócker flaszterjére. A Dankó utcai Horváth fivérek mellett keveredett az első letartóztatást eredményező bunyóba. „Ők a Pál utcai fiúk után szabadon piros inget hordtak, de a vezérüket nem Áts Ferinek, hanem Köcsögnek hívták.” A Mátyás tér volt a grund, annak birtoklásáért ment a harc. Pötyi fiatal cigányzenészekkel „mozgott” akkoriban, akik nem voltak bűnözők, de ha kellett, mindig alibit igazoltak a bebukottaknak. Alapítottak egy zenekart is. „Ritmusgitárt akartak rám adni, de végül egy másik srác került be helyettem.” A dobos Lakatos „Bögöly” Béla és a basszeros Orszáczky Jackie is ebben a józsefvárosi közegben hozták létre az Új Rákfogót, amiben Mogyorósi László volt a szólógitáros. Ebből nőtt aztán ki a legendás nagy Rákfogó, amikor az amerikai vendéglátózásból hazatért Szakcsi Lakatos Béla billentyűs és Jávori Vilmos dobos beszálltak. Na meg a fuvolistavirtuóz Ráduly Mihály, aki a Mátyás téren lakott. Pötyi is szóhoz jutott olykor, persze nem zenészként, hanem testőrként. Szakcsi nem is értette, hogy kollégái miért nevezték el bandájukat újnak, amikor az ős-Rákfogó még nem is létezett. A Petőfi Sándor utcai Építők Klubban volt néhány koncert, aztán Orszáczkyt és Rádulyt átcsábították a korszak legjobb magyar jazzrockbandájába, a Syriusba. Pötyi szerint: „A Bögöly viszont eljátszotta a pénzét a lóversenyen, később rákosnak próbálta elhitetni magát, hogy pénzhez jusson. Végül kivetette magából a zenésztársadalom.” Ny. Péter a Dugonics utcai általánosba járt, ahol akkor még nem voltak koedukált osztályok. A történelem és a rajz voltak a kedvenc tantárgyai. Először hat osztályt járt ki, majd a két év honvédség után a dolgozók iskolájában elvégezte a maradék kettőt is. A rendszerváltás után a Gyűjtőben (Budapesti Fegyház és Börtön) megszerezte az érettségit. Sándorházán pedig, ahol az acélműben dolgozott, géplakatosnak tanult. Az ország majd minden fegyintézetében megfordult hosszabb-rövidebb időre. Tinédzserként nőtt, mint a gomba, tizennyolc éves korára már 180 cm magas és 80 kilós fiú lett. „Akkoriban 40-45 cm-es felkarom volt, én voltam a téren a szkanderkirály, bokszoltam a Honvédban, de alapvetően az utcai harcot tanultam ki.” Pénzben mentek persze a szkanderek is. A masszív Kádár-rendszerben a fiatal, deviáns fiúk a szó szoros értelmében beszorultak a saját tereikbe, nem könnyen léptek ki onnan. Más tereken való jelenlét konfliktusokat generált. Pötyi és társai felségterülete a Kulich Gyula tér volt, ahol idővel ők lettek a vezető hamiskártyások. „Belenőttünk ebbe az életformába. A hamiskártyázás kitanulása már gyerekkorban indult. A fájerrel kezdtük, amivel megtanultunk csalni is.” Az egyik leginkább kedvelt játék a smén volt. Ez egy speciális bakkara típusú zsuga, kilencezésnek is hívták. A pókert ugyanúgy ismerték, viszont a bakkara típusú kártyajátékok alapvetően gyorsabb játékmenetet garantáltak, „így bármilyen közbejövő probléma esetén gyorsan fel lehetett állni”. Később, ha elmúlt a veszély, könnyebben lehetett folytatni, mint a pókert, amihez türelem és elnyújtottabb működésmód kapcsolódott. A smén viszont a gazdag kereskedőktől a szegényebb kalandorokig mindenkit bevonzott. Punto bankó elnevezéssel a kilencezés működik a kaszinókban is, de Budapesten főként a tereken művelték. „Később az Európa Szálló melletti téren, illetve a belvárosban a Vörös Hadsereg térnél is játszottak a sménes csapatok. Többen irgalmatlan pénzekkel érkeztek, mondván, hogy a nagypénz le fogja a győzni a kispénzt” – emlékezik a régi szép időkre Pötyi. A Práter utcai 75-ben lévő nyugdíjasklubban először a dzsesszdobos Bögöly Béla volt a kártyamester, később az önkormányzat eladta és zöldségest nyitottak a helyén. A kártyaterem annyiban különbözik a tértől, hogy oda nem esik be az eső” – vigyorog Pötyi. Bögölyékkel szemben, az 55-ben Hackstok János szakács gebinezte a Kerova büfét. A Magdolna és a Lujza utca sarkán létezett az Ede nevű étkezde, ami elsősorban ebédre volt kitalálva. Az önkiszolgáló éttermeket alapvetően lenézték a fiatal józsefvárosi suhancok, ahogy nem tekintették embereknek azokat sem, akik Trabanttal jártak. Ebben a Rákóczi tér központtal létező és lélegző közegben a kockalámpás Zsiguli jelképezte a gazdagságot. Ezt azért csúfolták Mercedesnek, mert a normál áras Zsigát 50-60 ezerért osztogatták, a kockalámpás meg 90 ezer forintba került. „A Nyugat-imádásnak ilyen aspektusai léteztek. Kicsit el voltunk tévedve, rossz volt az irány” – hümmög Pötyi. A hetvenes években a Kálvária teret két nagyobb pénzes üzletember uralta a sménfronton. „Az egyikük a Kamionos Feri, aki a Hungarocamionnál volt sofőr. A másik fószer, valami Endre az építőiparban mozgott. Mindig nagy koffer pénzzel jelentek meg.” A Kulich Gyula téren Pötyi nem pusztán szerencsejátékra adta a fejét, de behajtotta az úgynevezett kártyázási adót, vagyis a pinkapénzt is. „A pinkapénz onnan jön, hogy sem a kártyatermekben, sem a nyilvános tereken nem játszhattak a palik az otthonról hozott kártyákkal. Az adott helyszínen működő úgynevezett kártyamester szolgálta ki a játékosokat A Kulich Gyula téren a kártyamestert Baloghnak hívták.” A használt paklit 9 forintért, az újat 14 forintért lehetett megvenni. (Egy adag fatányéros 12 forintba került akkoriban. A barna kenyér kilója 3 forint volt, míg a fehér 3,40-et kóstált.) A kerületi tanácsoknál be voltak jelentve az úgynevezett sakk­mesterek, akik a tereken kiosztották a sakk-készleteket, a francia kártyát a römihez, a magyar kártyát pedig a fájerhez. A Lujza utcában használt bútorokkal foglalkozó kereskedők és kárpitosok elsősorban römibulit játszottak. Ebben az utcában végig kisiparosok üzletei voltak, ahol használt bútorokat lehetett vásárolni. Elsősorban pincehelyiségekkel rendelkeztek ezek az árusok. „A conticaros Radnai Lászlónak, aki vádalkut kötött a Portik ellen, a Ferenc téren volt egy üzletlakása az 1980-as évek végén, ahol uzsorakamatra hitelezett. Főleg a helyi sménező henteseknek helyezett ki pénzeket, ezáltal hatalma is volt fölöttük. Egy Jumbo nevű ferencvárosi vagány járt aztán ezekhez a Laci bácsi pénzéért.” Pötyi szerint az egyik legnagyobb hamiskáryás-tehetség egy Tarzan becenevű, hat ujjal született figura volt. „Az ujjai szinte egyforma hosszúságúak voltak, ezért könnyen tudott zsebelni. Striciskedett is, de ezek csak aprópénznek számítottak nála a sménpénzekhez képest. Tarzan láncdohányos és lánckávés volt. A kártyázás közben, amíg hamuzott az asztal mellé, a játékosok által előre kitett pénzkötegekből úgy tudott leemelni, hogy a másik nem vette észre.” A drótozás viszont kifejezetten csalásnak számított. Ilyenkor az álkibic a többiek lapjait leste, és jelzéseket adott a partnerének. A römibulit főként a bútorrakodók játszották. Az Omnia presszónál ment a polisi römi, amit nagyon szeretett Pötyi. A rablórömit, a zsidó römit azért kultiválták, mert kombinált játék volt. A polisi römit viszont gyorsabban játszották, abban akár fél-egy millió forintot lehetett nyerni vagy éppen veszíteni órák alatt. A jugoszláv röminél felveheted, amit az ellenség leadott. A 10 lapos után a görög römi a legkombináltabb. A lengyel römi már 16 lapos, ezekben a sajátos tudást könnyen lehet alkalmazni egy-egy helyzetben. A römi esetében az nem tudott nyerni, aki nem figyelte, hogy mi ment el. A kombinatív képesség abban mutatkozott meg, hogy a játékos tisztában volt-e az eldobott kártyákkal. Az 1970-es években még népszerű volt a cenzár nevű kártyajáték is, ami egy kombinált értékű snapszer. A kanasztát is játszották, de főként otthon. Pötyi kialakította ennek az eredetileg kétszemélyes változatával szemben a három- vagy négyszemélyes verzióját. A Köztársaság (ma II. János pápa) téren a mai napig így játsszák. „A fővárosban az 1970-es évek derekán legalább 50 römista (életvitelszerűen kártyázó) működött megközelítőleg 200 verébbel. Ezek a frájerek (balekok) alapvetően bűnözők voltak.” Gyakran jártak az Európa, a Balaton és a Királyhágó éttermekbe meg a kőbányai EVIG-be is kártyázni. A Golgota tér végén létezett egy táncos hely, ahol a görög kolónia tagjai előszeretettel verték meg a magyarokat. „A görög bűnözőket használták a Demjén- és a Bergendy-bandák mint testőröket.” Viszont az 1980-as évek elején tényleg vállalkozó lett Pötyiből, a Taxis presszót csinálta a Práter utca és a Szigony utca sarkán, „de ez sajnos nem sokáig tartott”. Részese lesz a korszak legnagyobb betöréssorozatának, a Presztízs-ügynek, amit a magyar alvilág eredeti tőkefelhalmozásaként tartanak számon a szakemberek. Két nagyobb srenkelésben (betörésben) tippadóként szerepelt. „Nem volt értelme jelen lenni. Az ajtónyitásban nem voltam technikás, az elrejtett értékek megtalálásához sem volt érzékem. A kártyázásból egyébként is nagyobbat szakítottam.” Büszke rá, hogy a mai belügyminiszter volt a kihallgatója. A Kádár-korszak szervezett bűnözése azzal teremtett versenyelőnyt a bűnügyi rendőrséggel szemben, hogy élesen elváltak az éjszakában az újítók (tolvajok), a kártyások, a srenkesek, na meg a kocsifeltörők. Bár a nagy betöréssorozatokhoz kapcsoljuk a magyar alvilág létrejöttét, mégis az eltitkolt pénzekből lehetett igazából aratni. Akiknek volt pénzük, különböző üzletekbe szálltak be. Pötyi szerint a védelmi pénzek, a pinkapénzek és a valutafelvásárlás, valamint az egyéb csempészárukkal való üzletelés olyan látenciába eső bűncselekmények voltak, amelyeket nem tudtak a hatóságok megfogni, így vált a betörés egy fontos vádemelésre alkalmas büntetőeljárási szegmenssé. Hosszú és egyhangú börtönévek következtek Sopronkőhidától a szegedi Csillagig. Odabent is ment a kártya, az előzetesben kevésbé, inkább a letöltőhelyeken kapott szerepet. A kártyát papírból gyártották, „azonban a lapok széleit egységesítették, így nem volt magától értetődő, hogy ki és mikor csal”. Sándorházán például a pesti csibészek előszeretettel levámolták a vidéki bűnözőket. Az angyalföldi Kuluval ott ismerkedett meg Pötyi, „vele később is együtt mozogtam az elkövetés vonalán”. Kulu újítós és zsebes volt a fővárosban. A közügyektől való eltiltás mellékbüntetést alapvetően viccesnek tartották, hiszen ők soha nem foglalkoztak a politikával, „ellenzéki magatartást sem tanúsítottunk”. Pötyi a sitten előszeretettel mászott be az ágyak alá, hogy aludhasson napközben. A bagoly mentalitása miatt többször kényszerült nappal aludni. A fegyelmi elzárásban a legrosszabb a sötét fogda volt, a másik, enyhébb verzió, amikor „az egyik nap eszel, a másik nap nem…”. Az ételmegtagadást időszakosan Pötyi is „bejátszotta”, ilyenkor kényszertáplálást rendeltek el nála. Ijesztgették, hogy a csővel való táplálás, ha a tüdőre megy le, akkor abba meg tud fulladni. Az 1980-as évek második felében már ellenzéki értelmiségiek jártak be a börtönbe és előadásokat tartottak a fogvatartottaknak. Amikor Pötyit a betörések miatt lecsukták hat évre, akkor egy Tüzecske nevű prostituált a Skoda nevű férjével szedte helyette a pinkapénzét a Kulichon. Ebből azonban alig kapott valamit, amikor szabadult. Már a rendszerváltás előtti időszakban megjelentek a Jó­zsef­városban a félkarú rablók, a játékgépek, és ezek a szerkezetek teljesen kivéreztették a kártyás alvilágot. Ma már legfeljebb az öreg, egykori térlakók tudják a pesti Harlemben, hogy mit is jelentett valaha a pinkapénz.