Előfizetés

A vád tanúja: Trump

Avar János
Publikálás dátuma
2021.02.20. 16:35

Fotó: Shay Horse / AFP - NurPhoto
Ha én a (New York-i) Fifth Avenue közepén állva lelőnék valakit, akkor sem vesztenék szavazókat – fenekedett öt éve, még a republikánusok Iowa-i előválasztásának kampánygyűlésén Donald Trump. Életében talán egyszer, sajnos igazat mondva.
Ha én a (New York-i) Fifth Avenue közepén állva lelőnék valakit, akkor sem vesztenék szavazókat – fenekedett öt éve, még a republikánusok Iowa-i előválasztásának kampánygyűlésén Donald Trump. Életében talán egyszer, sajnos igazat mondva. A múlt heti – ellene immár második – elnökper lezajlása és fogadtatása is ezt bizonyította. A republikánusok – törvényhozók és szavazók – nagy többsége kitart mellette. Olyan képviselők és szenátorok vitatták és vetették el a vádakat, akik magánemberként beismerik, hogy Trump lamentálása a „nagy választási csalásról” nagy hazugság. Ámde, hogy egy cinikus magyar államtitkárt idézzek: neki sikerült. A republikánus szavazók kétharmada hiszi és szentül vallja is, hogy Trumptól (meg tőle) „ellopták az elnökséget”, s Biden nem legitim módon került a Fehér Házba. Hiába a hulla a Fifth Avenue betonján és a füstölgő pisztoly Trump kezében. Vagyis az alkotmányos felelősségre vonás másodszor is reménytelen volt. Elnökpert jó okkal nem rendeztek 130 évig az első próbálkozás után, s arra is évtizedeket kellett várni, hiába volt benne az alkotmányban, hogy akár az államfőt is felelősségre lehet vonni. Az amerikai Alapító Atyák e tekintetben éppúgy illúziókat kergettek, mint a – mára demokráciát torzítóvá vált – elektori rendszerrel. Azt is pártatlanul mérlegelő és a (netán egy demagóg által megtévesztett) választók döntését bölcsen felülbíráló testületnek képzelték. Ahogyan a képviselőházi vádemelés után a szenátust elfogulatlan, csak a tényeket számba vevő esküdtszéknek szánták. A pártok létrejötte azonban hamar kijózaníthatta a naiv álmodozókat. Utóvégre az eddigi alig négyből a Trump elleni volt az első elnökper, amelyben úgy-ahogy kétpártinak mondható verdikt született, hiszen a volt elnök pártjából heten is hajlandóak voltak (más szavakkal: merték) őt bűnösnek nyilvánítani. Pedig a republikánus szenátorok közt jócskán akadtak még olyanok, akik két évtizede erkölcsileg elmarasztalták Bill Clinton demokrata pártjának kitartását elnökük mellett. Most viszont több közülük látványosan fraternizált Trump ügyvédjeivel, amiért egy bírósági esküdtszékből tüstént kizárnák. De minek is adni a látszatra, ha némelyik republikánus a vádismertetéskor tüntetően nem figyelt oda, valamit olvasott, s különben is előre tudatta, hogy az elnök felmentésére szavaz (holott a nyitánykor esküt tett a pártatlanságra…) Mégsem szabad a sebtében vádat emelő képviselőházi demokrata többséget naivnak tekinteni (amúgy azt tíz republikánus szavazta meg). Az előre borítékolható kimenetele ellenére szükséges és hasznos, sőt elkerülhetetlen volt ez az elnökper. Akkor is, ha olyan álszent érveléssel kerültek szembe, hogy Trump távozása a Fehér Házból okafogyottá tette. Jellemző, hogy még az a Mitch McConnell szenátusi republikánus (immár kisebbségi) vezér is ezzel indokolta felmentő voksát, aki rögtön a szavazás után súlyos szavakkal bélyegezte meg az elnöki alkotmánysértést: amikor a képviselőház megszavazta a vádemelést, ő még a többség élén állva gátolta a gyors eljárást, pedig egy hét volt hátra Trump távozásáig, s most, ugye, annyi sem kellett a szenátusi eljárás lefolytatására. Ám az új – mindkét házban meglévő – demokrata többség egyszerűen nem hagyhatta legalább jelképesen megtorlatlanul, hogy a jogrend első számú őre jogot tiporjon és csőcseléket uszítson az elnökváltást jóváhagyó törvényhozókra. Végtére is ott volt nekik bizonyítékként a „füstölgő pisztoly”, ha nem is Trump kezében, hanem az ő szavai videón és Twitteren. A vádat előterjesztő demokrata képviselőcsapat szinte minden állítását egy Trump-idézettel támasztotta alá. A szenátusi teremben és persze az ország képernyőin a volt elnök a saját – folyvást ismételgetett – szavaival igazolta minden számonkérő megállapítás jogosságát. A Capitolium ostromára felbujtó bizonyította rá a vádat önmagára. Hiszen ő hívta a csőcseléket a fővárosba január 6-ára, az elnökválasztás kongresszusi jóváhagyásának napjára, ráadásul azzal, hogy „vad” fejleményekre kell számítani. Ő szónokolt nekik, mielőtt a Capitoliumra vonultak, s hergelte őket azt ismételgetve, hogy a „nagy lopás” nem hagyható annyiban, „erőt” kell mutatniuk, s „pokolian harcolniuk”, ha nem akarják veszni hagyni.
Forró kásaként kerülgetve az elcsalt választások témáját, de persze a világért sem vitatva megbízójuk alaptalan állítását, Trump meglepően színvonaltalan védői ebbe megpróbáltak belekötni (egyiküket philadelphiai jogászkörökben „mentőkocsit üldözőként” tartják számon: ha szirénaszót hall, vágtat a mentőautó után, hogy a baleseti sérültnek felajánlhassa szolgálatait). Amúgy a védőknek szóló ősi tanácsot követték: ha a törvény melletted van, hivatkozz arra, ha a tények, akkor azokra, s ha egyik sem, akkor verd az asztalt. Hadonászott és ordibált is a szirénakövető. S bemutattak egy tízperces videómontázst, amelyben demokraták – közte vezéreik – sora emlegette a „harcolni” szót. A gyors vágásokkal ez ugyan pergőtűzszerűen hangzott, ám nem meggyőzően. De mitől volna ugyanaz a jelentése a politikai harcra buzdító szónak és az igazi harcra kész (és részben fegyveres) tömeget e kifejezéssel a Capitoliumra küldőnek?! Mégiscsak más harcolni egy törvényért, mint harcolni a törvényhozók ellen, megakadályozandó a Trumpot (hétmilliós vokstöbbséggel) legyőző jelölt legitimálását. Vagyis az amerikai demokrácia alapelvének, a békés hatalomátadásnak az elfogadását. Ha egy demokrata szónoktól kampánygyűlése részvevői azt hallhatták, hogy harcolni kell valamiért vagy valami ellen, nekik aligha az jutott eszükbe, mint a Trump-gyűlésen a kongresszusra uszítottaknak, akik eleve egy alkotmányos aktus meggátlására érkeztek a fővárosba. Az pedig már a komikum határát súrolta, hogy védői képesek voltak komoly képpel közölni: mondhatott bármit, Trump csupán a szólásszabadság alkotmányos jogát gyakorolta… Rossz lapokkal még jó kártyások sem tudnak mit kezdeni, hát még mentőautókat kergető jogászok. S a vádemelők ekkor, miután a védelem befejezte, vágták ki adujukat az asztalra. Mintegy koronatanúként vették elő egy republikánus képviselőnőnek az ostrom után többeknek elmondott beszámolóját Trump - a capitoliumi harci állapotokra való elképesztő - reagálásáról. Kevin McCarthy képviselőházi republikánus vezér végre elérte – az ostromot a beszámolók szerint tévéjén élvező! – elnököt, hogy csináljon már valamit. Trump elébb közölte, hogy a kongresszust megszállók antifák volnának, amire McCarthy tudatta vele, hogy bizony az ő hívei terrorizálják a törvényhozókat, mire hátborzogató – és persze beismeréssel felérő – válasz jött a Fehér Házból: mert nyilván jobban felzaklatták őket a választások, mint téged (amire a kisebbségi vezér elkáromkodta magát). Vagyis az elnök nemcsak magáénak vallotta az ostromlókat, hanem tette ezt akkor, amikor a tévék beszámoltak alelnöke elmenekítéséről a szenátusi teremből. Ám Trumpot csöppet sem érdekelte, hogy Pence – és megannyi más törvényhozó – veszélyben van. Hát ez kínos lehetett védőinek, akik korábban állították, hogy az elnököt megriasztotta az erőszak, s nem is tudta, hogy alelnöke bajban volna: mintha nem hallotta-látta volna az ostromlók „akasszuk fel Pence-t!” kiáltásait, feliratait, sőt a neki ácsolt akasztófát a hurokkal a képernyőn. Védői persze, hogy pánikba estek, amikor a vádemelők a képviselőnő tanúkénti meghallgatását javasolták. A hölgy ugyan sokaknak elmondta már ezt, de országosan csak akkor érte el a hírküszöböt, miután meg akarta indokolni, hogy miért szavazta meg republikánus létére a vádemelést. Trump ügyvédei jól sejtették, hogy milyen hatása lenne e vallomásnak az ország összes képernyőjén. Vad alkudozásba kezdtek, hogy akkor ők majd százával citálnak be tanúként vezető demokratákat. S ezzel tengerikígyóvá tették volna az elnökpert, akár a tavaszig is elhúzhatóvá. Valószínűleg a háttérben ekkor már Biden is közbelépett, aki végre programjaira kívánta terelni a figyelmet. Ekként született meg a kompromisszum: a képviselőnő leleplezését írásban csatolták az elnökperhez, s elálltak a tanúk beidézésétől (ami nyilván még bírósági időhúzáshoz is vezethetett volna). A végszavazásnál esély sem volt az elmarasztaláshoz szükséges kétharmadra, viszont a felmentésre voksoló 43 republikánus szenátor sem merte tagadni az elnök bűnösségét, hanem alkotmányossági kifogásaira hivatkozott. Vagyis Trumpot kimentették, de igazában nem mentették fel ama – alaposan bizonyított – vád alól, amit a ma első számú republikánus, McConnell úgy fogalmazott, hogy „gyakorlatilag és morálisan felelős” a Capitolium ostromáért, s baljósan utalt a magánszemély büntetőjogi felelősségre vonásának lehetőségére. A vezető konzervatív lap, a The Wall Street Journal pedig arra, hogy a republikánusok ezt nem feledhetik, ha a bukott elnök netán tényleg megpróbálna megint elindulni a választásokon. Trump persze szokott módján sietett győzelmet hirdetni, de utóvégre a híres pirruszi felkiáltás is győztes csata után hangzott el.

Velkovics tanár úr

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.02.20. 16:32

Fotó: hírTV
Zajlik újra az ostrom. A Téli Palota ostroma. Nem a valóságban, ezúttal is Eizenstein Októberében. Ezredszer, milliomodszor, ahogy szokott. Matróz üvölt a díszes rácson, a tömeg mindent sodor. Aláfestő zene az Internacionálé, ami furcsa, mert a bejegyzett változatokban nem ez szól. Ki is derül, hogy ez az Október-ostrom a YouTube Historystack csatornájáról való. Mindegy, foglalják csak el, amit akarnak. De vége az áradásnak. És Lenin helyett Velkovics Vilmos alakja villan elénk. Nem Pétervárról, hanem a Hír TV Keménymag műsorából. Nem 1917 októberében, hanem 2020 szeptemberében. „Rossz bejátszás indult el, teljesen véletlenül – habogja kuncogva. – Itt nem erről van szó…” Mint kiderül, az Színház- és Filmművészeti Egyetem a téma. De hát akkor miért nem erről van szó? Miért nem a forradalmi hatalomátvételről? Mit kell ezen szégyellni? Az SZFE, ahogy azóta Bencsik András oly kifinomultan megfogalmazta, egy „szutykos odú” volt, a színház- és filmkultúrát a romlás felé taszító, pozíciójukhoz ragaszkodó alakokkal. A szakma kisemmizett része fellázadt ellene, a Nemzeti Színházba száműzött Vidnyánszky Attila élükre állt, és egy alapítványi vagonban elfoglalták a ballib várat. Nemzetállami furfanggal, tárgyalások és vér nélkül. Ha Velkovics Vilmos egyetért ezzel, örül neki, ünnepeljen nyugodtan Eizenstein jelenetével. Most már annál is inkább teheti, mert tagja lett az új oktatói karnak. Sokan persze nem tudunk ünnepelni. Ismét igazolódott, hogy ellenzéki törekvésekkel érintkező álláspontot, értékeket nyíltan képviselve, nem lehet az élet szinte semmilyen területén együttműködni a kormánnyal. De ne gondoljuk, hogy a vesztes politikai oldalon állni automatikusan szakmai, szellemi vagy erkölcsi fensőbbséget biztosít. Abból, hogy az SZFE átalakítása során demokratikus játékszabályok sérültek, még nem következik, hogy a kormány hívei, támogatottai eleve alkalmatlanok a művészeti egyetem megfelelő színvonalú működtetésére. Annyi tehetsége, tudása, tapasztalata mindegyikőjüknek van, hogy megbirkózzon a feladattal. Nem valószínű, hogy Vidnyánszky intézményéből dadogó színészek, színpadi és filmnyelvet nem érző-ismerő rendezők, telefonfelvételek szintjén rekedt operatőrök kerülnek ki. Vétek lenne szakmailag, erkölcsileg megbélyegezni őket. De a tanáraikat sem érdemes ilyen szempontból méricskélni. Esetleg annyit várhatnánk el tőlük, hogy ha már vállalták a felkérést, ők is tartózkodjanak a morális prédikációktól. Velkovics Vilmost is felhatalmazza eddigi munkássága arra, hogy tanítson az SZFE-n. Nevezhetjük konzervatív, jobboldali kormányszolgának, de felkészült műsorvezető, van fogalma a televíziózásról. Megjárt körzeti stúdiót, M1-et, tudósítóként ott volt Moszul ostrománál. Többféle műsorban többféle arcát mutatta meg az Echo és a Hír TV-nél. Sokunk szívébe egyikkel sem lopta be magát. De kétségtelen, hogy kulturáltan tudja kézben tartani a Magyarország élőben hírháttér beszélgetéseit. Mondhatjuk, könnyű dolga van, hiszen általában csak hallgatnia kell a kormány képviselőit. Ám ügyesen, egész életszerűen csinálja. Kisfiús ártatlansággal teszi fel kérdéseit, ellenzéki vélekedéseket is fölvetve, mint aki nem tud semmit. Majd kíváncsiságot meresztő szemekkel figyel, rákérdez fontos állításokra – „akkor ez most azt jelenti, hogy...?” – az ismételtetéssel még jobban kiemelve őket, majd hagyja magát, mint egyszerű polgárt meggyőzni. Most, hogy megtudta, amit megtudott, már mindent ért. Ha beugrik a Csörtébe, szintén ártatlanul irányítva forog erre-arra a feje a vitázók szóáradatában. A Keménymagban azonban pártos véleménymondóvá lazulhat, mondataiból, tekintetéből szabadon echózik a gúny, a politikai irónia. És itt állunk megint a Téli Palotánál. Fel nem vállalt ostrománál. Amit jóhiszeműség volt feltételezni. Mert az említett adásban a „téves bejátszás” nem az egyetem új gazdáiról szólt. Hanem a tanáraikat, intézményüket védő diákokról. Ők a senkiházi forradalmárok. De hát állj, „téves a bejátszás”, hiszen ennyire sem lehet tartani őket. Mutassunk róluk inkább egy „titkos” felvételt, amelyen lázongásuk rockkoncertes visszhangzás, csápolás hangadóik egyetemfoglaló felhívására. A műsor meg ne is így induljon. Legyen az elején még egy kis hülyéskedés, amelyben Apáti Bence, Lentulai Krisztián és Pataki Tamás nagy mester. Karikírozzák keménymagosként, ahogy a diákok szalagokkal elkerítik magukat ("Sza-bad or-szág! Szabad Keménymag!”) – a belépő műsorvezető, Velkovics Vilmos elől. „Az jön be, akit mi beengedünk, kispofám!” Vicces, nem? Két hét múlva meg fricskázzuk meg a tanköztársaságukat! Röhej! A diák tanul, nem köztársaságosdit játszik! Gyökér dolog kiszolgáltatott embereken gúnyolódni, mert felemelik valamiért a szavukat. De egy alapvetően a gyökérséggel játszadozó, laza műsorba belefér. Az viszont már kérdés, hogy ha egy televíziós lojalitásról is tanúskodó polgári engedetlenség miatt egyetemi diákokat alázgat erőpozícióból a műsorában – ahogy tette egykor a Független Diákparlament szóvivőjével –, méltó-e arra, hogy tanítsa őket.

Leó, Gyula, Jenő

Kulcsár István
Publikálás dátuma
2021.02.20. 16:16

Fotó: AUSTRIAN ARCHIVES / AFP - Austrian Archives / Imagno
A múltkoriban a névmagyarosítókról írtam ezeken a hasábokon, akik magyarra cserélték eredetileg német, szláv vagy egyéb családnevüket. Ha nem tettek volna így, nagy költőnket máig Petrovics Sándornak tisztelnénk. Ámbár semmi kétség: akkor sem tisztelnénk kevésbé, mint ahogyan például a szláv nevét megőrző Babits Mihály munkássága előtt is fejet hajtunk. Mindenkinek alapvető joga, hogy bizonyos megkötésekkel olyan nevet viseljen, amilyet akar. Ezt csak az utónévadás engedélyezése terén különleges jogokkal felruházott Nyelvtudományi Intézet vonja kétségbe, amely a minap nem járult hozzá a szülőknek ahhoz a – szerintem mellbevágó – kívánságához, hogy újszülött kislányuknak a Pandémia nevet adják. Ám bármennyire is elismerjük embertársaink jogát ahhoz, hogy megmagyarosítsák a nevüket, ebből még nem következik, hogy ezt mások is megtehessék velük, mégis megesik. Nos, ezekben az esetekben nagyon találó az az orosz kifejezés, hogy az illetőt a „tudta nélkül nősítették meg”. Ez ugyanis számos íróval, tudóssal, közéleti személyiséggel megesett, méghozzá többnyire a haláluk után. Királyok, pápák és egyéb uralkodók esetében ez általánosan elfogadott gyakorlat. Olyannyira, hogy talán még zavarba is jönnénk, ha Ferenc József helyett Franz Joseph, János Károly helyett Juan Carlos, vagy Viktor Emánuel helyett Vittorio Emanuele szerepelne egy szövegben. (Ámbár az utóbbit még tovább is lehet magyarítani Győző Manóra). Itt nem kell magyar sajátosságról beszélnünk, mert ezeknek az embereknek a nevét a franciák, a svédek, az oroszok, akárcsak más nemzetek lányai-fiai is a saját nyelvükön emlegetik. Igen ám, de ki kérdezte meg például az immár 300 esztendeje a bécsi Szent István székesegyház kriptájában nyugvó hadvezért, Eugen von Savoyent, hogy a budai Várban felállított lovasszobra talapzatára felvéshetik-e a nevét úgy, hogy Savoyai Jenő? Hátha frászt kapna attól, hogy őt a magyarok csak úgy ukmukfukk „lejenőzik”. És Kolumbusz Kristóf? Továbbá: vajon mit szólt volna Alekszandr (vagy ahogyan nálunk – előszeretettel, ám helytelenül – írják: Alexander) Puskin, ha egy bő évszázaddal a halála után, 1949-ben, azzal szembesül, hogy a budapesti Eszterházy utca és a Rákóczi út sarkán az utcatábla alatt azt látja feltüntetve, hogy „Puskin Sándor (1799–1837) nagy orosz költő”? Az írókra, költőkre egyébként is alaposan rájár a rúd. Gondoljunk csak Goethe János Farkasra, Tolsztoj Leóra vagy Verne Gyulára. Egy barátom mesélte, hogy ő egészen felnőtt koráig abban a hitben élt, hogy May Károly magyar író volt. Magam is sokáig hontársunknak gondoltam a mifelénk Edison Alva Tamásnak emlegetett feltalálót, csak azt szerettem volna megtudni, hogy ha a „Menlo parki varázsló” alva Tamás volt, akkor hogy hívták őt éber állapotában. (Mentségemre legyen mondva, ez a dilemma elemista koromban foglalkoztatott.)
Nem jártak jobban az említetteknél azok az urak – pardon, elvtársak! – sem, akiket a korabeli Népszava kizárólag Marx Károlyként, Engels Frigyesként, Bebel Ágostonként emlegetett. Na, jó – mondhatnánk –, mindez csak a múltban volt. De akkor mondja meg nekem valaki, mi az eredeti keresztneve a Kalevala gyűjtőjének, összeállítójának, Lönrott Illésnek? (Most, hogy ezeket a sorokat írom, megnéztem a Google-ban: Elias. De vajon hányan tudják ezt?) Meglepő módon nem próbáltak viszont Jancsit csinálni Johnny Weissmüllerből, pedig annak még lett volna legalább annyi alapja, hogy a Tarzanként és úszóbajnokként elhíresült férfiú az akkori Magyarországon, a Temes megyei Szabadfaluban látta meg a napvilágot és ki tudja, hogy milyen néven anyakönyvezték. Azt kell látnunk, hogy nemcsak a múlt nagyjaival, de a kortársakkal sem problémamentes a helyzet. A Führert még életében általában csak Hitler Adolfként emlegette a magyar sajtó, mintha magyar lenne. Vajon tudott-e ő erről? Ennél is cifrább a nevét oda-vissza változtatgató Meinl Gyula esete. Ez a Julius-Gyula egyébként nem is egy, hanem három személy volt: a cég alapítója, a csehországi születésű, Bécsben élő Julius Meinl, azután örököse, fia, akitől végül ugyancsak azonos keresztnevű unokája vette át az Európa-szerte kávé- és csemegeüzletek hálózatát működtető vállalkozást. (Mellékesen: Budapesten akkoriban náci cégnek ismerték, amely zsidókat esetleg még kiszolgált, de semmiképpen sem alkalmazott.) Magyarországi boltjaik ajtaja fölött a Meinl Gyula név volt olvasható. Hogy miféle üzleti vagy egyéb meggondolásból magyarosították meg a tulajdonos nevét, nem tudom. A második világháború után azonban, amikor a romokból összekaparták a fióküzleteik homlokzatát kötelezően borító sárga csempéket, az üzlethálózat már az eredeti Julius Meinl névre hallgatott, ami pedig nem igazán volt érthető. Annál is kevésbé, minthogy a svábok kitelepítése keretében akkoriban előszeretettel űzték el Magyarországról az ilyen Julius-féléket. A visszamenő hatályú névmagyarosítás hihetetlennek tűnő példája egy ismerősömé. Weisz Tiborné férje a második világháború idején veszítette életét. Hitvese nem sokkal a felszabadulás után már özv. Vadas Tibornéként volt ismeretes munkahelyén, így szerepelt dokumentumaiban is. Hogy hogyan sikerült megmagyarosíttatnia az akkor már évek óta halott férje nevét, nem tudom. De sikerült. Végül ajánlom az Olvasó figyelmébe a katolikus naptárt, amelyben Kolombier Kolos és Genuai Katalin mellett megtalálható többek között Árki Janka is. Az ő napja május 30. A hölgy nem más, mint az Orleans-i szűz, az eretnekségéért az egyházi törvényszék által halálra ítélt, máglyára küldött, majd öt évszázaddal később szentté avatott Jeanne D’Arc.