Nádasdy Ádám: A zöld esernyős úr kesztyűje

Még az utolsó békeévben – azaz 2019-ben – igazi élő konferencia volt a londoni nyelvészeti tanszéken. Este bankett. Én csak egyedül tudtam menni, ezért egy szintén magányos, Angus nevű fiatalember mellé ültettek, akit még sose láttam. Mentegetőzve mondta, hogy ő a tanszékvezetőnek, Dennisnek az élettársa – sőt házastársa –, de semmi köze a nyelvészethez, csak mint partner jött el, de persze Dennis nem ővele akar beszélgetni, hanem a vendégekkel. Angus kimondottan csinos volt: alacsony, jókötésű, csibészes arcú, munkás külsejű. Erős skót akcentusa volt. Egykedvűen nézelődött, kilógott a könnyen fecsegő bölcsész társaságból. Autószerelő, gondoltam, talán szakács? Ápoló egy londoni szeretetotthonban? Nem akartam zavarba hozni, de muszáj volt megkérdeznem, mivel foglalkozik. „Paleolimnológus vagyok,” mondta, I’m a paleolimnologist, és bólogatott, mint aki tudja, hogy ezt nem értem, hiába van az a nagy bölcsész pofám. Kapitulálok, mondtam, magyarázd el. Elmagyarázta súlyos skót akcentusával, hogy a görög limné (tó, mocsár) szóból van képezve a limnológia, mely az édesvizek tanulmányozása. A paleo ugyebár „ős”, vagyis ő a tavak őskori állapotával foglalkozik. (Őstótanász!) Telente a szibériai Bajkál-tó jegét járja dzsippel, lefúrnak a fenékig, hogy milyen üledékek képződtek a földtörténet folyamán. „Ez igen” – mondtam –, „szóval te Oroszországot is ismered! Moszkva? Szentpétervár?” Szerényen mosolygott: „Nem, csak Irkutszk. Odarepülök, visszarepülök. Nem politológus vagyok: geográfus.” Aztán kiderült, hogy professzor a londoni egyetemen a földrajz tanszéken, és nem is olyan fiatal, harmincnyolc éves. Mondtam, hogy nekem is van férjem, orvos, most ügyeletben van, azért nem jött. (Nem mintha olyan nagy kedve lett volna a nyelvészek között unatkozni – azt persze nem tudhatta, hogy egy paleolimnológus is lesz a társaságban.)

Pár hónappal később Angus és Dennis meghívtak minket vacsorára, Leytonstone-i házukba, Kelet-Londonba. A házat londoni méretben tessék elképzelni, voltaképpen egy háromszoba-hallos lakás, apró szobákkal, két emelet, belső lépcsők, csöppnyi előkerttel, nagyobb hátsó kerttel. Egy hosszú házsor egyik íze. Nem túl jó hely Leytonstone, mifelénk Kispesthez hasonlítanám, de az utca csendes, Dennisék boldogok, ezt tudták megvenni. Mindketten skótok: húsz éve az Edinburgh-i egyetem menzáján találkoztak mint elsőévesek, azóta együtt vannak. Ugyanolyan farmeros fickó mind a kettő, mostanra már mindketten tanszékvezetők, mint ezt szerényen bevallották. Sőt Dennis még dékán is, valami ennek megfelelő angol funkciója van. És nagy mozgalmár: elnöke a kari esélyegyenlőségi bizottságnak, az e-mailjei alján ott van a kar logója a melegek szivárványszínű zászlajába ágyazva. Tele szájjal hirdeti, hogy meleg, a nyelvészeti könyveiben is minden példamondat valami olyasmi, hogy „Dennis megcsókolta Angust”. Össze is házasodtak. „Konzervatív emberek vagyunk,” mondja Dennis, „saját ház, stabil házasság, állami állás”. Betagozódtak az egyetemi hierarchiába, a Leytonstone-i szomszédságba, vagyis a társadalomba.

„No és te, Angus, rólad tudják az egyetemen?” „Fogalmam sincs” – felelte –, „biztosan, persze, ennyi év után.” „De miért nem mondod, hogy meleg vagy?” Elhúzta a száját. „Jaj, hagyjatok ezzel, unalmas. Már mindenki meleg. Nincs hírértéke. Olyan, mintha ezzel akarnám kicsiholni az emberek érdeklődését vagy empátiáját, mit tudom én. Nem téma ez ma már.”

A paleolimnológus természetesen túlzott, amikor azt mondta: már mindenki meleg. Mint mikor az ember azt mondja: ne menjünk Ibizára nyaralni, már mindenki Ibizára megy. De az tény, hogy a melegség bejelentése, a „coming out” (előbújás) nem szól akkorát, mint régebben. Talán ahhoz hasonlítanám, mint ha nálunk, Magyarországon valaki közölné, hogy az egyik nagyanyja cigány. A legtöbben megvonnák erre a vállukat; volna, aki örömmel hallaná; volna, aki elfintorodna és kerülni kezdené az illetőt. Mindig lesznek, akik bármilyen másságot nehezen tűrnek, de errefelé – különösen a nagyvárosokban – a melegség egyre inkább csak anekdotikus érdekesség. (Nem úgy, mint Magyarországon, ahol nemrég egy Pest környéki faluban nem alkalmaztak valakit anyakönyvvezetőnek, mert azt hallották róla, hogy meleg, és szörnyen megrémültek, hogy az milyen és mit fog csinálni.)

A közgondolkodás megváltozása a Brit-szigeteken pár évtizeddel előttünk jár, ez így volt már Széchenyi idejében is. Például az ír kereszténydemokrata politikus, Leo Varadkar, aki évekig Írország miniszterelnöke volt, nyíltan meleg. Az élettársával, Matthew Barrett kardiológussal szokott megjelenni, így is kampányolt és nyert 2017-ben. Öt éve vannak együtt. Az Irish Times konzervatív napilap Leo és Matt néven emlegeti őket, éppen jótékony célú úszáson vettek részt, dideregnek a tengerben. A New York-i melegfelvonuláson 2018-ban együtt vonultak Cuomo kormányzóval, de házasságra még nem gondolnak. (Ezek a mai fiatalok! Ahelyett, hogy végre lehiggadnának és beérnének a házasság révébe.)

A gay szónak nincs sértő vagy rossz íze, az érintettek is használják. A faji-etnikai másság viszont élesebben, gyakran fájdalmasabban vetődik föl, mint a nemi másság, és beszélni is nehezebb róla. Rendszeresek az etnikummal összefüggő botrányok, huzavonák a sportban, főleg a futballban. Sok színes bőrű érzi úgy, hogy őt mellőzik, állások betöltésekor hátrébb sorolják, ami a melegeknél ritkán okoz gondot. Leo Varadkar pályáján sem volt a melegség különösebben téma – Írország óriásit változott! –, az viszont igen, hogy félig indiai származású (mint a neve is mutatja). Ez több érdeklődést váltott ki, negatívat is, pedig az indiai a legbevettebb etnikum, hiszen ők is fehér emberek – régebbi jogi műszóval „kaukázusiak” –, csak a bőrük barna vagy sötétbarna, de nem afrikai típusúak, hanem olyanok, mint a cigányok, akik szintén Indiából származnak. Az indiaiak tartanak legelöl az etnikai integrációban. A fogorvosok, fogtechnikusok, gyógyszerészek szinte mind indiaiak: ezek a munkák türelmet, tisztaságot, finomságot igényelnek. A jelenlegi angol konzervatív Boris Johnson-kormányban két indiai kulcsminiszter van: Priti Patel belügyminiszter asszony és Rishi Sunak pénzügyminiszter. Itt születtek, a legjobb egyetemekre jártak, beszédük nem különbözik az angolokétól – valószínűleg nem keresztények, de az indiaiak vallásossága nem provokál senkit. Érdekes viszont ilyen szempontból Sadiq Khan, a londoni polgármester, aki a Munkáspárt centrumához tartozik (kvázi szociáldemokrata), és – egyedül az ilyen magas pozícióban lévők közül – hitét gyakorló muszlim. Ma pakisztáni származásúnak mondjuk, csakhogy a szülei Indiából vándoroltak be, vagyis indiai, hiszen az indiai muszlimokat csak 1947 óta nevezzük pakisztániaknak (amikor India vallási alapon kettévált és létrejött Pakisztán, „a tiszták országa”).

Más a helyzet az afrikai gyökerűek, tehát a feketék esetében: ők sokkal kevésbé vannak jelen a politikában és a közigazgatás felsőbb szintjein. De még a színházban is: feltűnik, hogy például a National Theatre-ben alig látni feketéket a közönségben, pedig nem drágák a jegyek, és – bár a fekete lakosság életszínvonala összességében alacsonyabb – nyilván vannak elegen, akik megengedhetnének maguknak egy színházi estét. De nem jönnek. Indiaiak jönnek, kínaiak jönnek (azaz távol-keletiek, azokat nemigen tudom megkülönböztetni), de feketék nem, ami nyugtalanító, mert az integrálódás hiányát mutatja. A National a maga részéről derekasan dolgozik az integráción, minek eredményeképp néha több a fekete a színpadon, mint a nézőtéren.

A feketék vallásilag is kétfélék: részben keresztények (főleg anglikánok és baptisták), részben muszlimok – utóbbiak közül kerülnek ki a radikálisok, akik sokszor tevőlegesen is szembekerülnek a társadalom többi részével. (Ezt most finoman mondtam, ugye?) A félig fekete Meghan Markle, Harry herceg bájos felesége annyi gyalázkodó, kellemetlenkedő üzenetet, beszólást, újságcikket kapott a származása miatt, hogy végül a férjével és kisfiával kimenekült Angliából és a királyi családból. Meg merem kockáztatni, hogy ha Harry meleg volna és egy színésszel kötött volna házasságot, nem kapott volna ennyi huhogást. (Igaz, hogy ekkor viszont a királyi család nem engedhette volna, hogy egyik tagja egynemű partnerrel kössön házasságot, mert az anglikán egyház ódzkodik ettől, és ők nem szakíthatnak az egyházzal.)

A vendégség végeztével megkérdeztük házigazdáinkat, Dennis és Angus professzorokat: hogyan kell ma Londonban semlegesen azt mondani, hogy valaki fekete? Vajon African-British, az African-American mintájára? „Jaj, dehogy" –, tiltakoztak –, „ilyeneket csak az amerikaiak találnak ki, mi úgy mondjuk, hogy…" – Egymásra néztek. – „…vagyis nem mondjuk sehogy. Ilyesmiről nem beszél az ember. Ha nagyon muszáj, akkor black, fekete. De értsétek meg, nem illik valakinek a valamilyenségéről beszélni. Az olyan amerikai dolog.” – „Jó, mondtuk, de mi van, ha egy fekete úr a buszon elejti a kesztyűjét, én látom, hogy az övé, egy másik utas fölveszi és körbenézve azt kérdi: kié a kesztyű? Mi mondok akkor: a fekete úré? The black gentleman’s?” – „Nem, nem” – ingatták a fejüket –, „inkább valami mást: az ablak mellett ülő úré. A zöld esernyős úré. Akinél bőrönd van. Egyébként ha muszáj, akkor egyszerűen black. Esetleg person of colour (színes személy; de sosem coloured person!) Minden más sértő lehet.”

Valóban, a hírekben Kamala Harrisről azt mondták: the first black woman (az első fekete nő), tehát a black ilyen szinten is használható. Az egyik újságban interjú volt David Oyelowo színésszel arról, miért szereti Londont. A név egyértelműen nyugat-afrikai, a fényképen fekete férfi. Oxfordban született. A cikkben feketeségre semmi utalás: a színész elmondja, hogy feleségével és négy gyermekével jelenleg Los Angelesben élnek, de ha Londonba jönnek, akkor AirBnB lakást szoktak kivenni, nagy a család, még papagáj is van. Végül egy kérdés: ki az ön példaképe? A válasz: „Sidney Poitier: ő olyankor tudott érvényesülni, amikor erre szinte semmilyen esélye nem volt. Ma is bámulatos, hogy fekete színész (black actor) létére mekkora sikere lett Amerikában és a világban.”

Így mondta. Nem úgy, hogy „New Orleans-i születésű, kisebbségi származású, afrikai eredetű létére”. Látszik, hogy Oyelowo – bár Amerikában él – ízig-vérig brit maradt.