Leó, Gyula, Jenő

A múltkoriban a névmagyarosítókról írtam ezeken a hasábokon, akik magyarra cserélték eredetileg német, szláv vagy egyéb családnevüket. Ha nem tettek volna így, nagy költőnket máig Petrovics Sándornak tisztelnénk. Ámbár semmi kétség: akkor sem tisztelnénk kevésbé, mint ahogyan például a szláv nevét megőrző Babits Mihály munkássága előtt is fejet hajtunk. Mindenkinek alapvető joga, hogy bizonyos megkötésekkel olyan nevet viseljen, amilyet akar. Ezt csak az utónévadás engedélyezése terén különleges jogokkal felruházott Nyelvtudományi Intézet vonja kétségbe, amely a minap nem járult hozzá a szülőknek ahhoz a – szerintem mellbevágó – kívánságához, hogy újszülött kislányuknak a Pandémia nevet adják.

Ám bármennyire is elismerjük embertársaink jogát ahhoz, hogy megmagyarosítsák a nevüket, ebből még nem következik, hogy ezt mások is megtehessék velük, mégis megesik. Nos, ezekben az esetekben nagyon találó az az orosz kifejezés, hogy az illetőt a „tudta nélkül nősítették meg”. Ez ugyanis számos íróval, tudóssal, közéleti személyiséggel megesett, méghozzá többnyire a haláluk után. Királyok, pápák és egyéb uralkodók esetében ez általánosan elfogadott gyakorlat. Olyannyira, hogy talán még zavarba is jönnénk, ha Ferenc József helyett Franz Joseph, János Károly helyett Juan Carlos, vagy Viktor Emánuel helyett Vittorio Emanuele szerepelne egy szövegben. (Ámbár az utóbbit még tovább is lehet magyarítani Győző Manóra). Itt nem kell magyar sajátosságról beszélnünk, mert ezeknek az embereknek a nevét a franciák, a svédek, az oroszok, akárcsak más nemzetek lányai-fiai is a saját nyelvükön emlegetik. Igen ám, de ki kérdezte meg például az immár 300 esztendeje a bécsi Szent István székesegyház kriptájában nyugvó hadvezért, Eugen von Savoyent, hogy a budai Várban felállított lovasszobra talapzatára felvéshetik-e a nevét úgy, hogy Savoyai Jenő? Hátha frászt kapna attól, hogy őt a magyarok csak úgy ukmukfukk „lejenőzik”. És Kolumbusz Kristóf? Továbbá: vajon mit szólt volna Alekszandr (vagy ahogyan nálunk – előszeretettel, ám helytelenül – írják: Alexander) Puskin, ha egy bő évszázaddal a halála után, 1949-ben, azzal szembesül, hogy a budapesti Eszterházy utca és a Rákóczi út sarkán az utcatábla alatt azt látja feltüntetve, hogy „Puskin Sándor (1799–1837) nagy orosz költő”?

Az írókra, költőkre egyébként is alaposan rájár a rúd. Gondoljunk csak Goethe János Farkasra, Tolsztoj Leóra vagy Verne Gyulára. Egy barátom mesélte, hogy ő egészen felnőtt koráig abban a hitben élt, hogy May Károly magyar író volt. Magam is sokáig hontársunknak gondoltam a mifelénk Edison Alva Tamásnak emlegetett feltalálót, csak azt szerettem volna megtudni, hogy ha a „Menlo parki varázsló” alva Tamás volt, akkor hogy hívták őt éber állapotában. (Mentségemre legyen mondva, ez a dilemma elemista koromban foglalkoztatott.)

Nem jártak jobban az említetteknél azok az urak – pardon, elvtársak! – sem, akiket a korabeli Népszava kizárólag Marx Károlyként, Engels Frigyesként, Bebel Ágostonként emlegetett. Na, jó – mondhatnánk –, mindez csak a múltban volt. De akkor mondja meg nekem valaki, mi az eredeti keresztneve a Kalevala gyűjtőjének, összeállítójának, Lönrott Illésnek? (Most, hogy ezeket a sorokat írom, megnéztem a Google-ban: Elias. De vajon hányan tudják ezt?) Meglepő módon nem próbáltak viszont Jancsit csinálni Johnny Weissmüllerből, pedig annak még lett volna legalább annyi alapja, hogy a Tarzanként és úszóbajnokként elhíresült férfiú az akkori Magyarországon, a Temes megyei Szabadfaluban látta meg a napvilágot és ki tudja, hogy milyen néven anyakönyvezték.

Azt kell látnunk, hogy nemcsak a múlt nagyjaival, de a kortársakkal sem problémamentes a helyzet. A Führert még életében általában csak Hitler Adolfként emlegette a magyar sajtó, mintha magyar lenne. Vajon tudott-e ő erről? Ennél is cifrább a nevét oda-vissza változtatgató Meinl Gyula esete. Ez a Julius-Gyula egyébként nem is egy, hanem három személy volt: a cég alapítója, a csehországi születésű, Bécsben élő Julius Meinl, azután örököse, fia, akitől végül ugyancsak azonos keresztnevű unokája vette át az Európa-szerte kávé- és csemegeüzletek hálózatát működtető vállalkozást. (Mellékesen: Budapesten akkoriban náci cégnek ismerték, amely zsidókat esetleg még kiszolgált, de semmiképpen sem alkalmazott.) Magyarországi boltjaik ajtaja fölött a Meinl Gyula név volt olvasható. Hogy miféle üzleti vagy egyéb meggondolásból magyarosították meg a tulajdonos nevét, nem tudom. A második világháború után azonban, amikor a romokból összekaparták a fióküzleteik homlokzatát kötelezően borító sárga csempéket, az üzlethálózat már az eredeti Julius Meinl névre hallgatott, ami pedig nem igazán volt érthető. Annál is kevésbé, minthogy a svábok kitelepítése keretében akkoriban előszeretettel űzték el Magyarországról az ilyen Julius-féléket.

A visszamenő hatályú névmagyarosítás hihetetlennek tűnő példája egy ismerősömé. Weisz Tiborné férje a második világháború idején veszítette életét. Hitvese nem sokkal a felszabadulás után már özv. Vadas Tibornéként volt ismeretes munkahelyén, így szerepelt dokumentumaiban is. Hogy hogyan sikerült megmagyarosíttatnia az akkor már évek óta halott férje nevét, nem tudom. De sikerült.

Végül ajánlom az Olvasó figyelmébe a katolikus naptárt, amelyben Kolombier Kolos és Genuai Katalin mellett megtalálható többek között Árki Janka is. Az ő napja május 30. A hölgy nem más, mint az Orleans-i szűz, az eretnekségéért az egyházi törvényszék által halálra ítélt, máglyára küldött, majd öt évszázaddal később szentté avatott Jeanne D’Arc.