Előfizetés

Egy közbenső állomás

Arról, hogy a Klubrádiót hajánál fogva előrángatott indokokkal megfosztották a frekvenciájától, sok és felháborodott szó esett. Arról, hogy az orbáni rendszerben immár a kultúra, vele a tudomány teljes egyenirányítására törekszenek, valamivel kevesebb. Holott abban, ami e téren eddig történt, a Klubrádió internetre kényszerülése csak egy csepp a pohárban. A nyomtatott hetilapok közül már csak néhány létezik az ellenzéki térfélen, nyomtatott napilapból pedig már csak egyetlen egy. A többi vagy nyíltan a rendszer szócsöve, vagy úgy tesz, mintha pártatlan lenne. Érdemben megszűnt a tudományos akadémia és az egyetemek önállósága, az oktatás a kormányzat által kijelölt tankönyvek előírásával ideológiai monopóliumot biztosított magának az alsó- és középfokú oktatásban. A művészeti támogatások megítélése lényegében a kormány befolyása alatt áll. A bíróságok egy részét mára a maguk embereivel töltötték föl, másik részét meg egyre jobban megfélemlítik. Akkor miről is beszélünk? Csak arról kellene-e beszélni – ahogy ezt praktikus elmék vélik –, hogy milyen az egészségügyi ellátás és a járványvédelem, az oktatáspolitika, a környezetvédelem? Netán külkereskedelemről és a külpolitikáról, netán a migráció kezelésének módjáról, a cigányság helyzetéről – akik jelentős mértékben a kormányt támogatják a szavazatukkal, ahogy a legszegényebb régiók szavazói is? Mindez nem annak függvénye-e, hogy milyen a politikai rendszer? Nem azzal kellene-e szembeszavazni és nem utolsó sorban tevőlegesen szembeszegülni? Nem alapvetően a politikai rendszertől függ, milyen a egészségügytől kezdve a szegénységig minden? Egykor és ma a demokratikus, szabályozott kapitalizmuson alapuló rendszerek, a politikai szabadság világa mindig jobban teljesített és teljesít, ami a közérzetet, a közjót és az életszínvonalat illeti. Nem azért kell-e inkább a mai rendszer ellen megtenni mindent, beleértve a választásokon a szavazást, mert alapvetően a nemzet, a közjó ellenében gyakorolja a hatalmát? A hitleri vagy a pártállami hatalom gyalázatához nem elég, hogy pokolra valók voltak az urai, még azt is boncolgatni kell, hogy „de azért épültek autópályák” vagy „de azért volt olcsó könyvtár”? Ha a szabadság hiányzik, minden megpecsételődik. Márpedig Magyarországon a szabadság épül le, tervszerűen, előre megfontoltan, bűnös politikai szándékkal, és tulajdonképpen hihetetlenül primitív, átlátszó módon, hogy szinte ordít. Mára már teljesen érvényesül a nemzetiszocialista jog megalapozójának meghatározása, hogy a „politikai” (tehát az, ami a politika legbensőbb lényege) alapja a „barát–ellenség” viszony. Az orbáni rendszer egész tevékenységét, az egészségügy, az oktatás, a kultúra és a tudomány utolsó konkrét részletéig ez hatja már át – és ennek irtózatos, sötét fényében a szó legszorosabb értelmében parasztvakító látszat a véleménynyilvánítás még létező szabadsága és az, hogy ezek a sorok még megjelenhetnek. Ha az a bizonyos lényeg, a „politikai” ellenzéki oldalon szóba kerül, a mérvadó, megfontolt, komoly mainstream elemzők populizmusról, hibrid, „sok tekintetben diktatórikus” (Gyurcsány Ferenc, online évértékelés) rendszerről beszélnek. A legkorlátoltabb önámítás, amikor elhangzik, hogy „nemzeti-konzervatív”. Én az vagyok – és a nyomát sem látom magam körül. Az állítólag 14. legbefolyásosabb ember, bizonyos Kövér László szerint ha „nem védjük meg a nemzeti kormányokat, nem kizárt, hogy mire gyermekeink elérik a mi mai életkorunkat, Európa már negyedik birodalommá válik”, ahol a nemzetállamoknak, nemzeti kultúráknak nem lesz jelentőségük, és „identitásunk kiirtására fognak törekedni, akár a tömeges bevándorlás, akár a gender terjesztése révén.” A Harmadik Birodalomban irtották így, akiket zsidónak nyilvánítottak. Tehát akkor „bennünket” irtanak most? Kik? A „Negyedik Birodalom” kifejezés pedig alantas célzás az Európai Unió egyik legerősebb tagállamára, mely egykor Harmadik Birodalom volt. Az alpári uszítás tárgya pedig ma nem valami konkrét, hanem szándékosan homályban hagyott, természeténél fogva gonosz ellenség. Vajon „tuggyuk-e” mind, kicsodák? Megmondom, mielőtt valaki a zsidókra gondol – nem ők: mindenki az, akik nem a mieink. Ennyire egyszerű ez. Ennyire hatalomittas. És miközben Angela Merkel elolvassa a magyarországi német nagykövetség szokásos jelentését az itteni fejleményekről, a német gazdasági érdekek és saját demokratikus meggyőződése kel birokra a lelkében, és bizonyára még mindig a szelíd, személyiségének kedvességéhez illő kompromisszumokon töri a fejét. Nem volt ez másként a demokratákkal 1939 körül sem, amikor a második világháború kitört. „A brit kormány politikája arra irányult, hogy a német közvéleményt a tárgyalások útján megvalósítható békés megegyezés lehetőségéről meggyőzze, és ezáltal Hitlerre nyomást gyakoroljon, hogy a tárgyalóasztalhoz visszatérjen. Abban a meggyőződésben, hogy végső soron tekintettel lesz saját, német népére. Egy ideig még a német támadás se változtatott ezen a meggyőződésen […] továbbra is az állam és a közjó iránti felelősséget érző német polgárok képe lebegett a szemük előtt, akik a rendelkezésükre álló információk alapján racionálisan tudnak dönteni és cselekedni. Az angol demokraták elképzelései szerint lehetetlen, hogy a németek önként támogatni fogják Hitler háborúját. […] A brit kormány ezért arra számított, hogy a német nép előbb-utóbb felkel és megdönti a diktátor uralmát.” (Stephanie Seul: Appeasement und Propaganda 1939–1940. 2005.)  Harsoghat a kacagás, mint az orbáni mondásra, hogy „mi soha sem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk”. Ez a rendszer egyelőre azért legyőzhetetlen, mert a hatalmon levők mindenre elszántak, az általuk kirekesztettek, semmibe vettek pedig nem. Készülhetünk. A kezdeten már rég túl vagyunk. Ami most a Klubrádióval történt, csak egy közbenső állomás a végzetes úton egy demokráciával álcázott, fasisztoid világban. Ha ez a rendszer uralmon marad, akár az internet elhallgattatására is sor kerülhet. A szerző író  

Hol vacsorázunk ma?

Tudták, hogy a Földön az ember csak a harmadik legintelligensebb faj? Itt vannak mindjárt a második helyezett delfinek: „(...) a Földön az ember mindig szentül hitte, hogy intelligensebb a delfinnél, mivel oly sok mindent elért: feltalálta a kereket, New Yorkot, a háborút, egyebeket, mialatt a delfinek csak vidáman lubickoltak. A delfinek ezzel szemben azt hitték, hogy sokkal intelligensebbek az embernél – pontosan a fenti okok miatt.” Ennek akkor lett igazán jelentősége, amikor megérkezett a Vogonok űrhajója azzal a céllal, hogy szanálja bolygónkat. A Galaxis külső területeinek fejlesztését célzó tervek alapján ugyanis hiperűrbekötőutat kívántak építeni a Naprendszeren keresztül, s a Föld épp ennek a helyén állt. Ezért a Vogonok megsemmisítették – igaz, az egész nem tartott tovább két földi percnél. Az emberiség hiába tiltakozott, mivel „valamennyi tervrajz és megsemmisítési utasítás ötven földi év óta megtekinthető a helyi tervező hivatalban az Alfa Centaurin, úgyhogy bőven volt rá idejük, hogy hivatalos panaszt jelentsenek be”. De nem tették, s itt jönnek képbe a delfinek: „Érdekes módon a delfinek réges-rég tudták, hogy küszöbön áll a Föld megsemmisítése. Számos hiábavaló erőfeszítést tettek, hogy az emberiséget figyelmeztessék a veszélyre, de kapcsolatteremtési kísérleteiket az emberek mulatságos futball-labda-trükknek meg füttyögő halacskakoldulásnak vették. A delfinek végül is feladták a reményt, és nem sokkal a Vogonok érkezése előtt távoztak a Földről.” A Földön élő legintelligensebb faj pedig a fehér egér. Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak – A világ leghosszabb trilógiája öt részben (Gabo Könyvkiadó, év nélkül) című kötetének címadó, első részéből kiderül: „A lények, akiket egereknek nevezel, bizony nem azok, amiknek látszanak. Hatalmas, pándimenzionális, szuperintelligens lények ők, az egerek pedig az ő betüremkedésük a mi dimenzióinkba. Az egész felhajtás a sajttal meg a sikoltozással csak álcázás.” A The Hitchhiker’s Guide to the Galaxy eredetileg rádiójátéknak íródott a BBC számára, Douglas Adams (1952-2001) utóbb további négy részt írt hozzá, de képregény és film is készült belőle – aki nem ismerné, annak mindenképpen a könyvet ajánlom. Megtudjuk ugyanis, hogy a Földet az egerek építtették, méghozzá abból a célból, hogy választ kapjanak az „Élet, a Mindenség Meg Minden” kérdéseire. (A Vogonok öt perccel azelőtt semmisítették meg, hogy a cél teljesült volna.) A mostani covidos időkben szinte minden nap eszembe jut a Galaxis útikalauz, amikor felmerül a napi étkezés kérdése. Megmutatja ugyanis, hogy a járvány milyen mélyre süllyesztette az emberi civilizáció színvonalát: „(…) valamennyi fontosabb Galaktikus Civilizáció Története három különálló és jól megkülönböztethető szakaszon megy keresztül: a Túlélés, a Kíváncsiság és a Kifinomultság szakaszain, melyeket a Hogyan, Miért és a Hol fázisainak is neveznek. Az első szakaszt például a következő kérdés jellemzi: Hogyan szerzünk ételt? A másodikat ez: Miért eszünk? A harmadikat ez: Hol vacsorázunk ma?”  

Válaszút

A demokrácia nem valamiféle történelmi relikvia. Erre utalt a virtuális formában megtartott Müncheni Biztonságpolitikai Fórumon Joe Biden amerikai elnök is. A Donald Trump által fémjelzett négy év alatt belekóstolhattunk abba, milyen lesz a világ, ha a legnagyobb hatalmát olyasvalaki irányítja, aki fütyül a hagyományos világrendre, a transzatlanti kapcsolatokra, a multilateralizmusra. Vérszemet kaptak a helyi kiskirályok, akik úgy gondolják, minden kormánynak szuverén joga a hírközlő eszközöket kizárólag saját, hazug propagandacéljaira felhasználni, elnyomni a bíráló hangokat, ellopni az ország vagyonát. Az előző négy évben az Unió ráébredt: meg kell találnia a saját hangját kül- és biztonságpolitikai kérdésekben, mert nem maradhat örökké az Egyesült Államok védőernyője alatt. Trump nem partnernek, hanem ellenségnek tekintette az Uniót, és a NATO-beli együttműködést is csak azért nem rúgta fel, mert ezt már a republikánusok sem engedték volna. Ezért is volt üdítő hallani, hogy Biden az európai partnerek előtt hitet tett a hagyományos értékrend mellett, így elvileg minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Európa azonban nagy hibát követne el, ha visszahuppanna a karosszékébe és ismét minden nemzetközi kérdésben csak az Egyesült Államokra várna. Biden nem lesz örökké elnök, és nincs garancia arra, hogy Washington mindig az EU szövetségese marad. Persze könnyű azt mondani, hogy – amint azt Macron francia elnök évek óta követeli – az EU találja meg a saját hangját. Josep Borrell bizottsági alelnök gyászosra sikeredett közelmúltbeli moszkvai látogatásának tanulsága is az volt: addig az EU nem lehet számottevő külpolitikai tényező a világban, amíg egyes tagállamai az ellenség trójai falovaként viselkednek. Ha Brüsszel túl elnéző a tagországaival szemben, azzal saját halálos ítéletét írja alá.