Az ellenélés joga

Év végén hajlamosak vagyunk elgondolkodni és elmerengeni azon, mi is történt az elmúlt esztendőben, mi és hogyan változott. Decemberben viszont nemcsak az év, hanem egy egész évtized is véget ért (amit nevezhetnénk akár az ezt megelőző válságos után álságosnak is), nem is akármilyen, hanem a „Nagy Visszarendeződésé”. A rendszerváltást követő 20 év után ugyanis elindult a múlt századi (horthy-i-kádári) korszakok külön-külön is gyomorforgató „hozzávalóiból” összegyúrt orbáni egyveleg kifőzése, amelyre hajlamosak vagyunk folyton azt hinni, elkészült. Pedig a recept még tartogat meglepetéseket, és a kondér is feneketlen.

Persze mindez csak akkor és úgy lehetséges, ha a fogyasztók ezt hagyják, és ki önszántából, lelkesülten, ki kényszerből, orrát befogva, de mégiscsak folyamatosan hordják a belevalókat, és rakják a tüzet is. Azok is, akik zsíros falatokat remélnek és kapnak is eközben, azok is, akiknek csak bámulni van joguk a közösből rotyogtatott falnivaló kiválasztott kevesek általi zabálását. Persze ez utóbbiak vannak, mint mindig, többen, de sokuk úgy gondolja, nagyobb az esély a közel ülőkhöz való dörgölődzés útján több falathoz és a tűzhöz egyre közelebb jutni, mintha ők együttes erővel borítanák meg az üstöt – sőt, akkor meg még „ezekkel” osztozkodni is kellene. Inkább maradjunk így, előbb-utóbb hátha lepottyan elénk egy cafat...

Ugye, egyszerű a képlet? Odafent jól kifőzték ezt. Nem is kellett másra építeni, mint a korábban kitenyésztett homo kadaricusok generációkon át továbbörökített „ellenélőképességének” reaktiválására. Hiszen itt az ellenélés joga mindvégig megmaradt. Azt Orbán sem vette el, minek is, az csak hasznot hoz. De mi is ennek e lényege? Az, hogy a kormányzat nem tud olyan számunkra hátrányos döntéseket hozni, hogy mi meg ne mutassuk, ezt is elviseljük. A hatalom nem tud annyi közpénzt „magánosítani”, hogy nekünk a szemünk is megrebbenne. Mi megmutatjuk, mindent kibírunk, mi mindennek ellenélünk. Nem fog minket legyőzni, mert álljuk a sarat. Sőt még a mi pénzünket, vagyonunkat is elveheti, mi csak lenézően mosolygunk magunkban.

S valóban, ennek főpróbáját éppen ebben a tárgyban tartották meg. A 2010-es választások plakátjain olvashattuk, hogy a Fidesz megvédi a nyugdíjpénztárakat. És mi is történt? Fél év alatt 3 millió ember 3 és fél ezer milliárd forintnyi (!), névre szóló, örökölhető megtakarítását vették el úgy, hogy alig egy százaléknyian álltunk ellen, 99 százalék vagy lelkesen öntötte vissza a saját számláján levő, sokszor több milliós felhalmozódott összeget a „közösbe”, vagy szintén ellenélve bizonyította, ez sem lépi át a tűréshatárát. A kísérlet tökéletesen sikerült, Orbánék jogosan vonták le a következtetést: ha az emberek saját javaik elvételét is lenyelik egy szó nélkül (még egy tüntetésre sem emlékszem), akkor a közpénzek és uniós támogatások zsebre tételéért sem fognak érdemben felháborodni, annak is ellenélnek. És gördülékenyen el is indult ezek olyan végeláthatatlan áradata, hogy felsorolásuk szinte lehetetlen. Talán egyszer majd más „intézményes keretek között” megvalósul.

És ez azóta valóban bevált, nem tudott olyan dolog történni e honban, amit, ha összeszorított fogakkal is, de le ne nyeltünk volna, bizonyítva, gyomrunk kikezdhetetlen. Leépítik az államot? Ám legyen. A hatalmi ágak csak egy „főtörzsből” nőjenek ki, és azt szolgálják? Meg sem rezzenünk. Elfoglalják a független médiát? Csak tessék. Meghekkelik a teljes demokratikus intézményrendszert? Oda se neki, mi ellenélünk továbbra is.

Ennek az ellenélésnek sok formája van. Lehet például passzívan művelni. Hogy a faluban a kiskirály polgármester csicskáztatja a több száz közmunkását? Nos, majd a választásnál meglátja, mégis valamennyien rá fogunk szavazni, és nem az ellene fellépőre, mert mindenki lássa be, mennyire bírjuk, különben is...

Vagy az aktív változat: lépjünk színre, legyünk ellenzék. Igaz, egyre inkább megfosztanak jogainktól, beleszólási lehetőségünk nulla, és egyre megalázóbban bánnak velünk. Semmi gond, csak rájönnek, hogy velünk nem lehet eléggé kibabrálni, mert mindenbe belemegyünk. Nem tudnak olyan választási rendszert összerakni maguknak, bármennyire is gyakorlatilag előre bebiztosítja a saját győzelmüket, hogy mi visszalépjünk – a végsőkig ellenélünk. Akkor is elindulunk, és belelépünk a „22-es csapdájába”, ha előírják, hogy a kétharmad lebontásához is legalább kétharmad szükséges. Folytathatnánk e túlélési variációkat.

Felmerülhet a kérdés, vajon miért is működik ez így. Miért is működünk így? Mert a valódi ellenállás kollektív cselekvést igényel, az ellenéléshez elegendő az individuális passzivitás is. Az előbbihez az szükséges, hogy legyen egy általános (alap)értékeken nyugvó közmorál, melyet mindenki, de legalább a többség sajátjának tekint, és amelyet megvéd, függetlenül attól, a társadalom melyik részét éri ennek megsértése által támadás. Ugyanígy ha más javát veszik el, vegyem úgy, hogy ez velem is megtörténhet, így már most akadályozzuk meg. A közjavak nem a közhatalmat éppen gyakorlók kizárólagos magántulajdonai, hanem a mieink, így minket rabolnak meg, valamennyiünket, ha azt teszik. Ám ahhoz, hogy ez a mindenkori „kordában tartás” működjön, elengedhetetlen a közbizalom egymás iránt, ami társadalmi szinten a szolidaritásban nyilvánul(na) meg. Ha én lépek, biztosnak kell lennem abban, hogy a másik is, a többiek is lépnek, és fordítva, nekik is tudatában kell lenniük ennek. Ha ez beidegződik, mindenki biztonságban lenne, és győzhetünk. Viszont ha csak én lépek, akkor vesztek: én rosszul járok, ők nem. Ez az ellenállás és ellenélés dilemmája. És nálunk sajnos az utóbbi irányába nagy a bizalom: abban lehetünk biztosak, hogy együtt és egyszerre nem fogunk lépni. Csak legyinteni. A közbizalmatlanságban tényleg élen járunk.

A demokrácia a társadalom immunrendszere. Ha jól funkcionál, biztosítja a kellő ellenállóképességet minden külső, belső támadás ellen. Az ellenélés viszont éppen a támadónak biztosítja az utat. Díszsorfallal.