Régi vágya valósul meg a kiállítással. Talán minden azzal kezdődött, hogy még gyerekként olvasta Fehér Szarvas (Borvendég Deszkáss Sándor) regényét, A Szikláshegyek varázslóját. Felidézné a találkozást?
A Szikláshegyek varázslója azért hatott rám olyannyira, mert nagyon más volt, mint a Karl May- és a Cooper-féle regények, vagy az összes többi, hagyományos indián könyv. Ezek inkább meseszerűek voltak, és nem gondoltam róluk, hogy a valóságot írják le. Fehér Szarvas esetében – akinek az igazi nevéről sokáig fogalmam sem volt – viszont minden valósnak tűnt. Az, hogy egy magyar gyerek a ’30-as években, átlépve kultúrán, határokon, pusztán akaratból, kitartásból képes arra, hogy mozgalmat indítson az indiánok megmentéséért, majd tiszteletbeli indián törzsfőnök lesz, kimegy az indiánokhoz, regényt ír és indián feleséget választ – ennél vonzóbb egy fiú számára nehezen elképzelhető. Különösen, ha az a fiú a ’70-es évek egészen zárt légkörében nő fel: mintha valamiféle időkaput találtam volna egy másik világba. S bár később, felnőttfejjel újraolvasva a könyvet, sokkal gyanakvóbb olvasó lettem, az élmény varázsa mit sem kopott. Ekkor már némi alkotáslélektani érdeklődéssel is figyeltem, a hasonlóságokat keresve, mint küszködik azzal a szerző, hogy akkor ő most író-e vagy sem – párhuzamosan az indián vagyok-e vagy sem kérdéssel, egymással fedésben, s ez a későbbi élete miatt lesz különösen fontos, amikor mindkettő miatt csapdahelyzetbe kerül.
Ekkor tehát már izgatta Fehér Szarvas valódi kiléte, Borvendég Deszkáss Sándor személyes élettörténete. A kiállítási anyag erről a kutatásról is beszámol. Ki is volt ez a nem mindennapi magyar indián?
Kiderült, hogy nála nyomtalanabb embert ritkán lehet találni. Annak ellenére, hogy az írásaival nagyon sok akkori gyerek életében hagyott nyomot. Az általam meginterjúvolt, ma már idős emberek közül többen is azt mondták, hogy „a könyveit úgy olvastuk, mint a Bibliát”. Összesen, 5-6 év alatt, a ’30-as évek legvégétől ’45-ig öt indián témájú könyvet írt, köztük a Békepipát az indián táborozásról és a hagyományokról, vagy a dél-amerikai környezetben játszódó Rézbőrű messiást – habár én már csak A Szikláshegyek varázslóját olvashattam, mert a könyvei ’45 után hozzáférhetetlenekké váltak. Ennek oka az említett kettős csapdahelyzetből adódott: egyrészt csapdába került mint író, aki ezeket a furcsa műfajú könyveket írta, amikről nem tudhatta biztosra, hogy szépirodalomként kezelik-e őket vagy sem. Másfelől, mivel kiadója, az Athenaeum szerkesztője lehúzta a műfajjelölő regény szót a címlapról, afféle korabeli marketingfogásként, mindenki valóságos történeteknek hitte. Ezek után nem mondhatta, hogy nem járt Amerikában…
Tényleg nem járt?
Először csak 1975-ben. A fia, a Németországban élő dr. Borvendég Sándor orvos mesélte nekem, hogy ’39-ben ugyan tervezte, de a világháború miatt erre már nem volt lehetősége. A háború után pedig már nem jelenhettek meg a művei, újságíróként írogathatott csak kisebb lapoknál.
De miért kényszerítették margóra?
Mert a kiadói fogás, ami miatt valóságos történetnek hitte mindenki a regényét, olyan jól sikerült, hogy az államvédelmi hatóság is komolyan vette: az indián és a feltételezett amerikai „kapcsolatai” miatt kémnek gondolták. Ráadásul az indiánozás tabunak számított, miután a betiltott cserkészet vezetői a fiataloknak az indiántáborozást javasolták a hagyományok folytatásaként. Borvendégnél először ’48-ban tartottak házkutatást, minden iratát, dokumentumát lefoglalták, s ezek soha nem kerültek aztán elő, ezért is volt nehéz kutatni utána. Őt magát ekkor beismerő vallomásra kényszerítették, meg kellett tagadni az addigra mitikussá növekedett hírét, be kellett vallania, hogy soha nem járt Amerikában. 1962–63-ban pedig az úttörőmozgalom erősítése okán is újra elő akarták venni az úgynevezett „indiánper”-ben amiatt, hogy az indiánozás valójában a magyar ifjúság megrontója. Ennek a kreált-koholt vádnak szerencsére nem lett folytatása a ’63-as amnesztia miatt. Borvendéget viszont tönkretették. Dacára annak, hogy egyetemistaként valóban mozgalmat indított az indiánok megmentéséért, ezért tanult meg angolul és levelezett indiánokkal, s tényleg tiszteletbeli indián törzsfőnöki kinevezésben részesült – erről egy általam megtalált 1935-ös újságcikk is hírt adott. 1988-ban halt meg, a hamvait állítólag a Sziklás-hegységben szórta szét valaki, de nekem ez is legendának tűnik, ahogy a legtöbb vele kapcsolatos írás is, ha a neten rákeresünk. Szerencsére a fia sok mindent tisztázni tudott a beszélgetéseink során.
Az „indiánper” idején vonultak ki először (1961) Cseh Tamás vezetésével az indiánok a Bakonyba táborozni. Van összefüggés?
Ez véletlen, noha Cseh Tamásék olvasták Fehér Szarvas könyveit. A Xántus János Éjszakamerikai leveleitől – melyek először számoltak be hitelesen az észak-amerikai indián kultúráról magyarul – a XX. század végéig ívelő mintegy 150 év alatt a magyar indián csoportok nem tartották egymással a kapcsolatot. Egymástól jelentősen el is tértek, s ennek oka a történelmi-politikai változásokkal van összefüggésben.
A May-regények Old Shatterhandje mintájául szolgáló Xántus János és Baktay Ervin életében ez egy szabad és határok nélküli világ volt, ahol megdöbbentő módon bárhova el lehetett jutni, és bárhol boldogulhatott az, aki elég tehetséges volt, Xántus erre a kitűnő példa. A polihisztor Baktay is bejárta a világot, mindenfelé utazgatott Indiában, nála a vadnyugati város, Loaferstown alapítása, majd a dunakanyari indián táborozások, a kenutúrák kiteljesítették a tudós énjét, hozzáadva egy „játékos én”-t, mert így teljes az élet, ha a kettő harmóniában van. Fehér Szarvas épphogy csak megírja első könyveit, ’45-ben máris beleütközik a történelmi változásba, amikor egyszer csak bezárul körülötte minden, és szó sem lehet róla, hogy eljusson Amerikába. Füst-A-Szemében főnök, azaz Cseh Tamás és barátai, indián testvérei már erre a korábban szabadnak és eszményinek gondolt világra reagálnak önkéntelenül is úgy, hogy tulajdonképpen egy burkot építenek a Bakonyban, olyan tábort, ahol mindenki békénhagyja őket, egy teljesen alternatív világot és valóságot teremtve: a XIX. század közepi préri indiánok valóságát, sajátos viselkedéskultúrával és a „bakonyi lassú”-nak nevezett beszédmóddal, a harci játékokkal. Az ő zárt közösségük meghívásos alapon működött, és ezt a fajta intimitását a mai napig őrzi, pedig ennél népesebb indián közösség soha nem létezett Magyarországon.
Minek köszönhető az indián kultúra népszerűsége Magyarországon? Ez valami speciális érdeklődés a részünkről?
Világszerte indiánoznak, hobbista jelleggel. Sok német Amerikába is kimegy indiánozni, Franciaországban inkább a vadnyugati romantika dívik, de művelték az NDK-sok és a csehek is. Az egyik, a kiállításon is meghallgatható interjúban az egyik bakonyi indián elmeséli, mennyire megszégyenültek, amikor találkoztak az NDK-s indiánokkal, akik elképesztő tollkoronákban és valódi bölénybőrökben jelentek meg…
Én azt gondolom – s ez nyomon követhető a kiállítás falain olvasható idézetek által is, melyek Ignotustól Kemény Istvánig, Radnótitól Szabó Magdáig reflektálnak erre –, hogy mintha lenne egy mély és rejtett rezonálás arra a fajta megsemmisülésélményre, ami átjött az indiánregényen keresztül a magyar recepcióban. Különösen felerősödik ez 1945 után, amikor minderre a politikai elnyomás is rátelepül. A kiállításon megjelenített kurátori szövegekben ezek megjelenési formájára is utalok.
A kiállításhoz kapcsolódó, Az utolsó indiánkönyv című antológia, amit Jász Attila és Gyukics Gábor költőkkel közösen szerkesztett, 79 kortárs magyar író művét foglalja magába. Mi volt az alapkoncepciójuk?
Sokan mondják, hogy a mai nemzedék már nem olvas indiánkönyveket, a mi generációnk volt az utolsó e téren. Ezért széles korosztályi merítéssel – 20-tól 80 éves korig – kértem fel írókat, költőket, hogy írják meg a kapcsolódási pontjaikat az indiánozáshoz – a nemzedéki törésvonalak valóban érzékelhetően jelen vannak. A sok próza és vers mellé egy esszé is született a Gyilkosság Alaszkában: Sherlock Holmes a tlinglitek földjén írója, András Sándor tollából, aki nagyon pontosan összefoglalja ennek a történetfilozófiai-eszmei hátterét.
Nem hagyhatom ki: mi lenne az indián neve?
A Történetek az eszkimóháborúból című regényem elbeszélő-főhőse után magamat Melting Ice-nak, azaz Olvadó Jégnek nevezném el, még ha ez egy eszkimó név is, és az indián nevet nem magának adja az ember, mert azt ki kell érdemelni.
