Mi volt az első indiánélménye?
Tulajdonképpen már egészen kis koromtól fogva indián gyerekként léteztem, csak akkor még nem tudtam erről. A szüleim három műszakban dolgoztak, ezért én a nagyszüleimhez lettem leadva, akik szintén dolgoztak, így egész nap kint bolyonghattam a kertben. Később persze olvastam a Cooper- és May-könyveket, és nagyon megfogtak. Az iskolában szombatonként matiné-előadásokon vetített indiánfilmek szintén, utána pedig közösen indiánoztam a többi gyerekkel, ami otthon folytatódott, s akkor már mindig én voltam Winnetou.
Előfordult, hogy valaki a gonosz huron Magua, Ravasz Róka akart lenni?
Engem is meglepett, de valóban voltak olyanok, akik az ő bőrébe szerettek volna bújni – és ők a való életben is hasonló tulajdonságokkal rendelkeztek, mint Magua. A kiállításhoz kapcsolódó, hármunk által szerkesztett, Az utolsó indiánkönyv című antológiában is van olyan prózaszöveg, ami ezt az ellenpólust hozza játékba. Másfelől, ha emlékszünk rá, Az utolsó mohikán című filmben Magua figurája elképesztően erős, ugyanolyan fontos karakter, mint Csingacsguk, Unkasz vagy Sólyomszem.
Részt vett valaha a Baktay Ervin-féle dunakanyari vagy a Cseh Tamás-féle bakonyi indián táborozásokon?
Nem, de közel voltam hozzájuk, főleg a Cseh Tamás-féléhez. Azonban, amikor hívtak, addigra én már úgynevezett kultúrindián voltam, az indiánság nekem mást jelentett. De a mai napig visszajárok Bakonybélbe, noha nem a táborba, és Tamás indiános holmijai között is aludtam már egy padláson, amikor ott rekedtünk. Az indiántáborok által űzött játék már nem vonz, viszont az ügy, amit képviselnek, nagyon is. Éppen most adtuk nyomdába az Új Forrás Baktay-számát, ami az első indiántáborukról szól, dokumentumokkal, fotókkal, levelekkel, köztük az amerikai indiánegyesület levelével, akik tiszteletbeli törzsfőnökké nevezik ki Baktayt.
Mikor született meg az indián alteregója, Csendes Toll, akiről első két alkalommal még prózában mesél (Csendes Toll élete, 2012; Csendes Toll utazik, 2015), a tavaly októberi verseskötetet (Bölénytakaró) azonban már közösen jegyzi Jász Attilával?
Tizenévvel ezelőtt vidéki indián álnévnek szántam, amit akkor használtam, ha egy helyi kis újságban írtam az élet engem éppen megmozgató apró dolgairól. Amikor aztán az Új Forrással ismét financiális gondok adódtak, éppen fölkértek egy magyar kultúranapi beszédre, s azt már mint Csendes Toll jegyeztem: elmagyaráztam a sápadtarcúaknak, miért volna fontos, hogy a kultúrindiánok, akik a törzset próbálják életben tartani, ne haljanak ki. Ezt viszont leközölték, ami így rögtön felfedett a nyilvánosság előtt.
A klasszikus indiánkönyveket manapság már könnyen és gyakran a fehér gyarmatosítók szemszögéből írt műveknek tekintik, amik messze járnak az igazságtól. Ez mennyire formálhatja át a bennük megtalált eszményeket?
Egy gyerek olvasó számára ezek a könyvek többnyire a barátságról, a természetszeretetről szólnak. Minden mást csak felnőttként kezdünk boncolgatni – és persze: rengeteg probléma van a regényekkel. A kiállítás katalógusában épp ezekről az anomáliákról írok, hogy például a Baktay Ervin által fordított írások sohasem-volt-indiánok vagy „félindiánok” művei, márpedig ők határozták meg aztán az itthoni indiánlét alapjait. Nemrég láttam a Winnetou nyomában című dokumentumfilmet, amit egy kanadai indián író-filmrendező készített. Őt is az érdekelte, mitől olyan népszerű az indián kultúra az európaiak körében, amiért német turisták tömegei kelnek át az óceánon hozzájuk. A németországi hakniindiánkodásból élő rézbőrűeket éppúgy megkérdezte erről, ahogy saját indián testvéreit otthon. Míg az előbbiek elmondták, hogy a játék mellett ezt azért elég komolyan veszik, addig az amerikai indiánok teljes értetlenséggel tekintenek arra, hogy miért akarják mások átélni az ő kultúrájukat. Nekem ennek a polémiának és szövevényes diskurzusnak az egésze tetszik, hogy mennyire más a könyvek világa a valósággal szemben. Nemrég jelent meg magyarul az újrafordított és vágatlan Az utolsó mohikán Coopertől, ami szintén eltér az eddig olvashatóktól, s egészen izgalmas, hogy korábban mit és miért hagytak ki belőle.
A Bölénytakaró című kötet alcíme: avagy hogyan lehetsz indián? Mármint itt, Kelet-Közép-Európában. Van közös képlet, vagy mindenki a maga indiánságát éli meg?
Az antológia azt példázza, hogy ez egy abszolút közös tudatalatti élmény. Izgalmas volt látni, hogy főként a nemzedéktársaim számára mennyire összekötődik az indiánság a gyerekkorral, legalábbis a prózát tekintve, a versek esetében, a költői én jóval kontúrosabb – mégis egységes kép rajzolódik ki. Ahogy említettem, bár én is felnőttként kezdtem „csendes tollazni”, az, hogy költészettel foglalkozom, sokat köszönhet az indián gyerekkoromnak – bármi is történt velem, az emlékezetemben alapélményként a mélyen átélt indiánság maradt meg.
A Winnetou nyomában című filmben a kanadai indián rendező megszólaltatja az indiánfilmek egykori sztárját, Gojko Mitićet is, hogy mit gondol, miért olyan népszerűek nálunk még ma is az indiános filmek és könyvek. S ő a kelet-európaiságban és a tiszta érzéseket bemutató egyszerű szituációkban látja ennek az okát.
A versei alapján, úgy tűnik, nehéz elképzelni az indiánságot rezervátum nélkül – valóban feltételezik egymást?
Lehet indiánozni, ám mégis csak egy ipari rezervátumban játszunk az Új Forrással, amiből egy indián törzs lett. A rezervátum, azt hiszem, elválaszthatatlan az indiánságunktól, számomra maga a lap is egyfajta rezervátum, a lapszámbemutatóink is azok, nem véletlen, hogy Nyitott Rezervátum néven futnak a rendezvényeink.
