Indián önérzet

Gyukics Gábor költőt, az észak-amerikai indián irodalom avatott ismerőjét és fordítóját, Az utolsó indiánkönyv című antológia egyik szerkesztőjét a jelenkori indián költészetről éppúgy kérdeztük, mint az indiánaktivizmusról.

Az, hogy Joe Biden elnök kormányában Deb Haaland személyében először lett indián/őslakos származású (belügyi) minisztere Amerikának, túlmutat önmagán, azaz változást hozhat az indiánok helyzetét tekintve?

Rajta kívül több – öt-hat – indián is bekerült most az amerikai adminisztrációba, mind kulturális, mind az indián területekért felelős intézmények képviselőiként – és hangsúlyozottan: szinte mind nők! A legtöbb egyetemet végzett indián ma már városi indián, akik eleve ott nőttek fel vagy már nem mennek vissza az indián területekre – sokan el is felejtették, honnan jöttek. Azok viszont, akiknek ez fontos, emlékeztetni fogják őket a származásukra. Ha jól tudom, Haalandnak például az Amerika Koszorús Költője címet több ízben is elnyert muszkogi (krík) indián költőnő, Joy Harjo volt az iskolatársa, aki egy nagyon kemény indián mozgalmár-aktivista. Azt veszem észre, hogy az amerikai indián költészet és prózaművészet képviselői mostanság mind nagyobb figyelemmel vannak az őseikre – korábban is, de ma már még fokozottabban fontosnak tartják, hogy elismerjék őket és hallassák a hangjukat.

Az indián politikusok akkor mondhatnák el magukról, hogy igazán érdemi munkát végeznek, ha képesek lennének megszüntetni azt, hogy hetente eltűnik egy-két indián lány, akiket megerőszakolnak és megölnek, anélkül, hogy elkapnák a tetteseket – akik, a mégis felderített esetek szerint, általában fehérek és egyenruhások.

Mivel a fehérek képtelenek az indiánok fejével gondolkodni, az indián politikusoknak az is a feladatuk, hogy elmondják a döntéshozóknak, hogy amit tenni akarnak, az valóban találkozik-e az indiánok elképzeléseivel, tényleg jót tesznek-e nekik.

Az észak-amerikai indián költőkkel és irodalommal való kapcsolata évtizedekre megy vissza, aminek jelzőköve a Nagy Kis-madár Jim Northrup csipeva indián költő verseit közreadó kötete (2013), vagy a Medvefelhő a város felett című észak-amerikai indián költészeti antológia (2015). Mikor volt utoljára indián földön és mennyire élő ma ez a kapcsolat?

Már tíz éve nem jártam Amerikában. Az indián költők közül viszont hárman is meglátogattak: az oszadzs Carter Revard, az óangol irodalom professzora kétszer is, a 2016-ban elhunyt Jim Northrup kötetét is bemutattuk a szerző jelenlétében 2014-ben. A csejenn-oglala Lance Henson Bolognában él, és az ENSZ kisebbségügyi megbízottja – neki könnyebb volt eljutnia hozzánk. Nem mellesleg ő az egyik legkomolyabb forrásom az amerikai indiánügyeket illetően. De fehérként tagja vagyok egy-két informatív indián (pl. dakota) csoportnak, folyamatosan jönnek az e-mailek vagy a Facebook-posztok, részben irodalomról, részben politikai hírekről. Annak idején egyébként nagyon jó tanácsokat kaptam, kiket érdemes fordítanom, az általam magyarra átültetett versek indián költőinek többsége azóta igen rangos díjakban részesült.

Mik az indián költészet legjellemzőbb témái? Van közös pont a különféle törzsekhez tartozó költőknél?

Mindegyik a saját indián hagyományához fordul – ez az alap. Az indián irodalmárok éppúgy ismerik a világirodalmat, mint mi, s ezen tudásukat összegyúrják az indián hagyományokról való tudásukkal – főként az indián múlttal és a jelen jobbá tételével foglalkoznak a műveikben. Nagyon büszkék a származásukra, és nem zavarja őket, hogy angolul írnak. Van köztük, aki az anyanyelvén is ír, de csak kevesen. Az identitás kérdése azonban a fő: a harc a fehér ember ellen.

A kulturális-nyelvi sajátságok mennyire nehezítették meg fordításkor a dolgát?

Bele kell bújni a költő bőrébe, minél többet megtudni róla, utánanézni a törzsének… de nem igazán okozott nekem nehézséget ez a forradalmi jellegű, önérzetes indián költészet lefordítása – magam is lázadó múlttal bírok. Bizonyos nyelvi kifejezéseknél kértem az adott költő segítségét, s volt, hogy mondjuk egy kétszavas kifejezést csak fél oldalban leírva tudott megmagyarázni.

A „magyar indián” költészetből, irodalomból elsőre Oravecz Imre A hopik könyve című kötete ugrik be nekem elsőre (a Két kicsi hód mellett). Önnek mi volt az első magyar indiános irodalmi találkozása?

A Szikláshegyek varázslója, amit aztán valaki ellopott tőlem a Bajkál teázóban, cserébe pedig otthagyott egy doboz Earl Grey teát. Addigra szerencsére már kívülről tudtam a könyvet. Van egy fehér író, Tony Hillerman, ő remek indián témájú krimiket ír, szívesen lefordítanám őket, de még nem találtam hozzájuk érdeklődő kiadót, az ő sorozatának hősei navahó rendőrök, s a krimikre nem jellemző tájleírások tarkítják a könyveit, amikből aztán belecsusszanunk egy-egy bűnesetbe.

A most megjelenő antológia kapcsán milyen „magyar indián” sajátosságokra figyelt fel?

Én magam, emlékezetem szerint, nem játszottam indiánosdit gyerekkoromban, magyar indiánokkal először a Medvefelhő bemutatóján találkoztam – viszont az antológia alapján rengetegen vannak: több mint 70 szerző, versben és prózában saját tapasztalat alapján vagy fikciót ír az indiánságról. Igen érdekes, ahogy a női szerzők vagy az erdélyi és vajdasági írók megjelenítik a gyerekkori indiánozás kapcsán a saját alapélethelyzetüket.

Az ön számára mit jelent metaforaként az „indián”?

Egyértelműen a természetet, a természetközeliséget. Az indián versekben sokszor megjelennek az állatok, főként a varjú, a sas, a kojot, a tiszta természet, a körforgás, a földanya – ebben hisznek: a földből jöttünk, a földbe térünk vissza.

Van indián neve?

Nincs, az indiánok nem adtak nekem nevet. De amikor fociztam a Vasas ifiben – magas, vékony gyerek voltam –, úgy hívtak: Hosszú Puska. Gondolom, a May-regényekből eredeztethetően. Ez nekem is megfelelőnek tűnt.