Akivel jó bivalyra vadászni (Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én)

Van egy híres író, bizonyos Guus Kuijer (magyarul többek között a Polli-sorozata, illetve a Minden dolgok könyve olvasható), aki egyszer azt mondta: „A felnőttek? Mehetnek a levesbe!”

Teljesen igaza volt – állapítja meg Boaz, az Egy indián, mint te meg én című tanmese főhőse. Alapvető dolgokat nem értenek. Például, hogy a kisfiú hiába okos, nem akar osztályt ugrani, mikor végre lett egy barátja: az őzikeszemű Aïsha, a gyönyörű indiánlány, aki nem beszél ugyan hollandul, de cserébe úgy rajzol, mint egy ízig-vérig sziú törzsfőnök lánya. A felnőttek azt sem tudják – leszámítva nagymamát –, hogy nem kell mindig jártatni a szánkat. S hogy a csend szeretetének legalapvetőbb fokmérője az embernél, hogy mennyire lehet jó vele bivalyra vadászni. Aïshával nagyon jó lehet.

Erna Sassen színésznőből lett író indiános könyve úgy mesél valamiről, ami más, mint mi vagyunk, hogy közben nem didaktikus, nem akar történelmi távlatokba emelkedni, hanem a lehető legtermészetesebb, gyermeki módon csodálkozik rá a hétköznapiság nüanszaira. Bár a nézőpont, ahonnan szemléli a világot, sokkal nyitottabb és elfogadóbb, mint ahogyan azt mi itt Kelet-Közép-Európában manapság tapasztaljuk, de azért olykor még egy holland szerző szerint is érdemes kézbe venni és megforgatni a sztereotípiákat. Ezért is tartja fontosnak megjegyezni, mikor Boaz megszökik a suliból és egy képzeletbeli pónin ellovagol, hogy „az európaiak nemcsak szenvedést okoztak az indiánoknak (hiszen többek között olyan betegségeket terjesztettek el, mint a bárányhimlő és a kanyaró, elrabolták a földjeiket és természeti kincseiket, és elpusztították a kultúrájukat), hanem valami jót is magukkal hoztak: méghozzá a lovakat!”. Ezt speciel a felnőttek is tudják – a regényfolyam közé ékelt kis keretesek afféle tudtad-e? boxként szolgálnak, amiből többek között olyan érdekességekre derül fény, mint hogy a maják hal-embereit Hunahpunak és Xbalanque-nak hívták, és amikor legyőzték az alvilág isteneit, az égig emelkedtek, ahol ők lettek a nap és a hold –, de arra például már nem tudnának választ adni, mit csinál az ember, ha rásötétedett, veszélyben van és nem indián. Ugye, önök sem tudják? Hát segítségért kiabál.

Miközben Boaz és Aïsha története a kettejük által írt és rajzolt indiánismertetőbe, no meg Martijn van der Linden zseniális piros-fekete indiánrajzaiba ékelődve két gyerek barátságáról, bimbózó első szerelméről mesél, addig Erna Sassen arra is ügyel, hogy a sorok közé egy cseppnyi érzékenyítést csempésszen.

Boaz a majákról tanulva sorra veszi például az emberek vallásait, azzal a magától értetődő természetességgel és kíváncsisággal, ami egy gyerekbe alapvetően kódolva van, s ami egészen máshová helyezi a hangsúlyokat – sokkal reálisabb különbségeket észrevéve –, mint a felnőttokoskodás. „Satinder szülei szikhek, Pakisztánból származnak és soha nem vágatják le a hajukat. Egy istenben és tíz guruban hisznek. Muhammedsaki török-holland, és a szülei muszlimok. Ő Allahban hisz. Hajar szintén török-holland, de ő Istenben hisz. Nagyi zsidó, de ő nem hisz semmilyen istenben. Apa nem szeret hinni, ő biztosan szeret tudni. A maják sok istenben hittek. Meg a kígyóban. Meg a jaguárban. Meg a sasban. A sziúk is hisznek a sasban. Boaz a póniban hisz.”

És a mennyországban. Például az állatmennyországban, ahol Boaz koponyáinak egykori nyuszijai vannak. És hisz a hetedik mennyországban is – amikor Aïshával lehet, mindig ott van. (Pagony Kiadó, 2021, 125 o.)