Délelőtt 10 órakor a 100 méteres síkfutás első előfutamában kezdett, aztán délután háromkor a 400 méterrel folytatta – itt elsőként ért célba a csoportjában -, hogy utána még lefusson egy angol mérföldet, levezetésként pedig további öt kilométert.
Hogy végül milyen eredményeket ért el, sajnos nem tudjuk. A belépőjegyül is szolgáló, ötven fillérért árusított versenyprogram hajdani tulajdonosa gondosan aláhúzta ugyan a nevét minden versenyszámban, ám a kihagyott helyekre csak ötletszerűen írta be a győzteseket. De láthatóan bosszantotta, hogy Kentner Antal nevét egy helyütt Kesztnernek, másutt egyenesen Kesztner Alajosnak írták: ezt ceruzával javította is.
Hiába, Spatz Henrik Dob utca 55. alatti nyomdájának rohammunkát kellett végeznie. Egészen szombat estig várták ugyanis a nevezéseket a Klauzál tér túlsó felén, a Munkás Testedző Egyesület Dob utca 20. alatti helyiségeiben, s végül 800-nál többen indultak valamely számban. A Népszava úgy összegzett, a viadal a „legteljesebb erkölcsi és anyagi sikerrel” zajlott, különösen, hogy „nagyobb arányú atlétikai versenyt eddig még Magyarországon sportegyesület nem rendezett”.
Kentner Antal maga is nyomdász volt egyébként, ekkortájt épp tizennyolc éves. És hallássérült, vagy ahogy akkoriban mondták: siketnéma. Hétéves volt, amikor aprócska rövidhírben több újság is közreadta: a közoktatási minisztérium őneki adományozta a siketnémák országos intézetében elfoglalható, Pest városa által díjazott ingyenes helyet.
Viszonylag új intézmény volt ez akkor, korábban csak az izraelitáknak volt siketnéma intézetük Pesten. 1900-ban az is eldőlt, hogy az iskola a Mosonyi és Festetics utca sarkán minden igényt kielégítő, új épülethez jut. Gyalus László műépítész alkotása 1902 szeptemberére készült el, a tíz tanteremben egyenként tizenkét nebuló fért el a félkörben elhelyezett padokban, ahonnan mind láthatták egymást és a tanárt, valamint a hatalmas tükröt, amely előtt a beszédet gyakorolhatták. Ezen kívül tornaterem és több műhely is szolgálta a gyerekek felkészítését a felnőtt életre.
Hogy – elnyert ösztöndíj ide vagy oda – a józsefvárosi kárpitosmester fia miért nem iratkozott be ebbe az iskolába, nem tudjuk: de tény, az értesítőkben nem szerepel Kentner Antal neve. Talán a nyolc év alatt megszerezhető hat elemis végzettség szólt ellene, talán az intézmény hitvallása, amely minden más tudás elé helyezte a nem halló gyerekek beszédre tanítását.
Ez utóbbira következtethetünk legalábbis abból az újságcikkből, amely évtizedekkel később, 1935 márciusában jelent meg a Magyarország hasábjain. A tudósító a Katolikus Legényegylet Rottenbiller utcai székházában vett részt a siketnémák színházi előadásán, ahol Kentner Antal volt a prológ: „A megvilágított függöny előtt, a közönséggel szemben feketeruhás férfi áll. Szaporán mozgatja mind a két kezét felemeli meg lebocsátja, melléhez, homlokához érinti, gyorsan megforgatja őket. Közben a szája is mozog, hangokat ad ki, de nem lehet érteni, mit mond. A hangnak csak mellékes szerepe van itt, csak aláfesti a gesztusokat, úgy, ahogy különben a gesztusok szokták aláfesteni a hangot.” Az újságírónak egy beszélni tudó fiatalember tolmácsolta Kentner szavait, elmagyarázva, hogy „a siketnémák nagy része beszélni is tud, de minthogy nem hallják, mit mondanak, sohasem biztosak a beszédben, az érintkezésnek ezt a módját csak az épérzékűekkek szemben használják”.
Talán a bizonytalan kommunikációtól való idegenkedés miatt választotta Kentner Antal a jelnyelvet használók közösségét a beszédtanulás helyett. Ám az biztos, hogy ez a döntés a legkevésbé sem zárta őt ki az élénk társadalmi életből. Példának okáért a húszas évektől kezdve alelnöke volt a Cházár Andrásról elnevezett Országos Siketnéma Otthonnak: a Rákóczi út mentén gyakran költöző klubban könyvek, újságok és szabadiskolai előadások várták a nem hallókat, akik délutánonként akár Pohánka Margit siket költőnő jelnyelven előadott verseit is élvezhették.
Természetesen a sporttal sem hagyott fel a nyomdász, bár a futás helyett idővel átnyergelt az evezésre, sífutásra, illetve a természetjárásra. Olyannyira, hogy megszervezte a Magyar Siketnémák Turista Egyesületét – ahol a felesége is alapító tag lett -, vasárnaponként pedig rendszeresen túrákat vezetett a Pilisben az elővigyázatosságból sárga kendőt viselő kirándulók élén. Ezekből a túrákból nőtt ki a csoport legnagyobb vállalkozása, a Dobogókő alatti Lourdes-i Mária-kegyhely.
Dobogókő a szirtek és bércek nélkül maradt trianoni turistaság szívcsakrájának számított, nem véletlenül lett itt a központja a Kék túra ősének, az 1938-as Szent István vándorlásnak is. A századforduló óta állt a hegyen menedékház és meteorológiai állomás, és a kietlen legelőt maguk az úttörő természetjárók ültették be fákkal. A vadonérzetet fokozta, hogy 1935-ig nem épült ide kocsiút, így elképzelhetjük, miféle nehézségeket kellett legyőzniük a siketnéma turistáknak, amikor egy bő esztendő alatt sziklába vájták a kegyhelyet. A kilátótól jobbra kiszélesítették a sziklafal peremét, lejáratot építettek, majd egy kimélyített sziklaüregben elhelyezték a Mária-szobrot, előtte pedig az oltárrá bővíthető imazsámolyt. Mindehhez a hátukon hordták fel az építőanyagot a Duna partjáról.
1927. május 15-én, amikor Saly Arnulf bencés szerzetes felszentelte a kegyhelyet, Cholnoky Jenő turistaegyleti elnök mellett Kentner Antal is hosszú beszédet mondott, sőt a százfős díszebéden ismét szólt az egybegyűltekhez. Hogy jelelt-e, azt nem jegyezték fel a krónikák - csak annyit írtak, hogy papírra vetett szavait Téry Ferenc, a menedékház gondnoka tolmácsolta.
A kegyhely a világháborúban erősen megsérült, 1947-re azonban helyreállították a sárga nyakkendős turisták. Pár évre rá aztán ismét lerombolták, és ezt követően már csak a kilencvenes évek elején építette újjá, majd szenteltette ismét fel a Siketek és Hallássérültek Turista Osztálya. A munkálatokat Kentner Kálmán vezette: szakmájára nézve férfiszabó, a siketnémák állami intézetének hajdani tanulója.
Édesapja emlékét egy szűkszavú emléktábla őrzi a Mária-barlang mellett. Mindössze ennyi olvasható rajta: „In memoriam Kentner Antal, 1894-1950”.