B-1713 élete és holnapjaink

(Samuel Pisar: Vér és remény – Auschwitz poklától a sikerek csúcsáig című könyve ürügyén)

Restellem, hogy nem néztem utána, de örömöm szégyenérzetemnél is nagyobb volt, amikor olvastam Pataki Pál korrekcióját „Színház az egész világ” című cikkemhez. Ő fordította Pisar könyvét magyarra és a Corvina kiadta 2013-ban. Fontos olvasmány, egyrészt tartalma miatt – amire még visszatérek –, másrészt mert szerzője nevelőapja volt az Amerikai Egyesült Államok új külügyminiszterének.

Samuel Pisar (1929-2015) Lengyelországban született, ahol aztán boldog gyermekkorának véget vetett a háború. A szovjet-náci paktum következtében szülővárosa a szovjet zónába került és a lakosság a túlélésben reménykedett – 1941. június 22-éig. Már a megszállás első péntekén a németek több mint ezer zsidót bezártak a zsinagógába és rájuk gyújtották az épületet. Elkezdődött a zsidó lakosság deportálása munka- és haláltáborokba. „Emlékszem, hogy anyám hosszú nadrágot adott rám hogy idősebbnek nézzek ki, aki tud keményen dolgozni” – mondta Pisar Jeruzsálemben 1975-ben. Egész családját megölték a nácik, de ő maga, a B-1713 számú fogoly, több koncentrációs tábort is megjárt. „Miután túléltem, felismertem, hogy nem mentettem meg magamat. Lélegeztem, de az volt az érzésem, hogy a rendszer megsemmisítésre programozott. Nem voltak megszorítások, nem volt egy erkölcsi kódex, nem volt felelősségem. Rosszul is sülhetett volna el. Rájöttem, hogy ha akarok valamiféle bosszút állni azért, amit Hitler tett családommal, osztálytársaimmal, akkor magamat kell megváltanom. El voltam veszve. Nehezebb volt belekezdeni abba az erkölcsi és szellemi túlélésbe, mint maga egy egyszerű állati életben maradás” – mondta Pisar.

És valóban rossz vége is lehetett volna, mivel felszabadulása után barátaival feketepiaci bűnöző lett egy rövid ideig. Szerencséjére egy nagybátyja, aki már 1939 előtt kivándorolt, felkutatta és összehozta a tengerentúli rokonokkal. Adva eszét és tudásszomját, a még csak tizenéves fiú befejezte iskolai tanulmányait, megtanult angolul, és meg sem állt, míg le nem doktorált jogtudományból. Ezután Párizsban és New Yorkban dolgozott és felfedezte, mint később írta, hogy világunk problémái már ott voltak a koncentrációs tábor mikrokozmoszában. Tudása és sikerei vonzották a politikai, kormányzati, vállalkozói, és kulturális élet kiválóságait.

E ponton félretettem a könyvet mivel egy „name-dropping” benyomásom lett – és itt is tévedtem. Ez nem dicsekvés volt részéről, hanem felvezető a könyv záró megállapításaihoz, annak alapján, hogy miket tapasztalt e vezető személyek társaságában. Amikor Joe Biden, még mint elnökjelölt, megnevezte, kiket jelölne kabinetjébe és olvastam Antony Blinken nevét, eszembe jutott, hogy Donald Blinken volt az amerikai nagykövet Budapesten 1994-97 között. Azt is megtudtam az interneten, hogy első neje elvált tőle és hozzáment Pisarhoz, aki így a kisfiú Antony nevelőapja lett. Maga Donald Blinken ukrán zsidó bevándorlók fia és mindkét neje magyar származású. Ritkán beszéltem vele, de világos volt, hogy érdeklődése e régió iránt több mint ami várható egy nagykövettől. Emberi karakterek is érdekelték és világos volt, hogy nincs elragadtatva Orbán Viktortól, aki a 94-es választások előtt nagyon jól állt a közvélemény-kutatásokban. Röviden, az új amerikai külügyminiszter nem lesz vevő Orbánék eszelős Soros-szövegeire. Már a tavalyi elnökválasztás során is, de e hó közepén is mondott Joe Biden nem éppen hízelgő szavakat Orbánról. Érthető volt, hogy Orbán Trumpnak drukkol – „nincs B-terv” –, mivel attól nem kellett tartania, hogy Trump felveti a jogállamiság kérdését, de egy miniszterelnöktől mégis több diplomáciai érzéket várhatunk el. Most jól jönne egy Biden-Blinken terv. Ismerve, mennyire szeret Orbán hízelegni egy-egy magas rangú személynek, nem lepne meg, ha beszerezné Pisar könyvét. Hazánknak jobb lenne ha Samuel Pisar és nem Matteo Salvini lenne Orbán Viktor hőse. De mint Orbán 2012 novemberében a parlamentben közölte: „én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen akik csinálták a diktatúrát”. Vagyis, ha ő a diktátor, akkor oké. E mondatát érdemes nem felejteni.

„Demokráciáink veszélyeztetve vannak belülről és kívülről” – mondta egy francia üzletember Pisarnak 1978-ban, segítségét kérve, hogy kapjon egy állandó érvényű USA-vízumot, hogy ha kell, hirtelen is elmenekülhessen a tengerentúlra. 2021. január 6. után vajon hogyan vélekedne? Voltak, akik – köztük republikánusok is –, akik már évekkel korábban figyelmeztettek Donald Trump személyiségének veszélyeire, köztük Rick Perry, Texas republikánus kormányzója, aki 2015-ben úgy fogalmazott, hogy „Trump jelöltsége egy rákos daganat a konzervatizmuson”. 2016 május 3-án Lindsey Graham írta a Twitteren, hogy „ha Trumpot választjuk, minket (a Republikánus Pártot) szétszed – és meg fogjuk érdemelni”. De feltehetően ő sem gondolta, hogy eljön az idő, amikor az USA elnöke a Capitolium lerohanására buzdítja a tömegeket.

„A legtöbb mai politikai vezető (…) vagy nem ismeri, vagy érzéketlen a világ új és valódi problémái iránt, csak ingadoznak a közvélemény hullámzásával és a média hóbortjaival” – írta Pisar. Emlékeztetett, hogy nem a kormány hanem Ralph Nader írt az autóipar veszélyeiről, nem a kormány, hanem Rachel Carson írt a környezetszennyezés pusztító hatásáról, és nem a kormány, hanem Bernstein és Woodward tudósította a lakosságot a Watergate betörésről.

Pisar egy nukleáris háború fenyegetettségében írta könyvét, mi egy klímakatasztrófa árnyékában élünk. „Az igazi ellenfelünk a tehetetlenségünk hogy felismerjük hogy az élet nem egy állandó ünnep, hanem egy permanens, fájdalmas, bizonytalan túlélési küzdelem. A képtelenség, hogy elvetjük a megszokott gondolatokat, melyek ránk maradtak a múltból. A képtelenség, hogy kialakítsunk egy közös elszántságot, hogy megbirkózzunk az elképesztő problémahalmazzal, melyek egyszerre lokálisak és globálisak és minden országra kihatnak.” Képtelenség? Vagy szellemi restség? Mennyivel egyszerűbb hinni, hogy azért nem vagyok sikeres, mert... és ide jön az illető bűnbakja, legyen az egy személy vagy egy népcsoport. Milyen jól jön ez olyan politikusoknak, akiket csak a hatalom és kiváltságok ösztönöznek. Valódi kormányzás helyett lélektani manipulációval foglalkoznak, hogy az adófizetők pénze elveszítse közpénz jellegét. „A tömegek szokásainak és véleményének tudatos és intelligens manipulálása fontos része a demokratikus társadalomnak” – írta Edward Bernays Propaganda című könyvében. Bernays – Sigmund Freud unokaöccse – írásai Joseph Goebbels kedvenc olvasmányai közé tartoztak az 1920-as években, s nézeteit sikerrel vitte át a gyakorlatba, mint Adolf Hitler propagandaminisztere. Önéletrajzában Bernays meg is jegyezte, mennyire zavarta, hogy nézeteit a zsidó nép elleni hadjáratban kamatozták. Marvin Olasky mondta egy 1984-es előadásában, hogy Bernays és Goebbels azonos véleményen voltak: erős emberek kellenek a közvélemény alakításához.

Zárásul, ajánlanék egy könyvet magyar megjelentetésre amit Anne Applebaum írt, Twilight of Democracy (A demokrácia alkonya) címmel. Szerinte „lehet, hogy végünk van, mint a fényes, multietnikumi Bécsnek a Habsburg érában, vagy mint a dekadens weimari Berlinnek. (…) A fékek és ellensúlyok a nyugati alkotmányos demokráciákban sose garantáltak stabilitást. A liberális demokráciák mindig követelték állampolgáraiktól, hogy legyenek aktívak, vitaképesek, és harcoljanak. Mindig kellett egy bizonyos türelem a hangzavar és káosz iránt, de ugyanakkor kell a készség, hogy küzdjenek azok ellen, akik ezt okozzák.”

Pisar is jegyezhette volna e sorokat. Több mint negyven éve, könyve vége felé azt írta, hogy „amitől most félek az az, hogy ugyanaz a vakság, közömbösség és a felelősség feladása fog jönni, ami szüleim világának összeomlását eredményezte”. Itt eltöprengtem, tudom-e cáfolni e nézetet, vagy mit is kellene tenni. Adva, hogy mi zajlik világunkban, el kellene gondolkodni azon, hogy mit is jelent a demokrácia eddigi teljesítménye tükrében. Mit kellene tenni az oktatás és a média terén, hogy felkészült szavazók lépjenek az urnákhoz. Legyen színes a választék, de nem kellenek hazugságok, demagóg közhelyek. Írom ezt – Pisarra gondolva – egy olyan országban, ahol a lakosság 12 százaléka holokauszt-tagadó. (Gács Anna-interjú, Élet és Irodalom, 2021. I. 22.) Lehet, hogy e vészjelzések sokaknak alaptalannak tűnhetnek, de ne felejtsük: a vészjelzést akkor kell leadni, amikor még van remény fordulatra, túlélésre.