Előfizetés

B-1713 élete és holnapjaink

Bándy Sándor
Publikálás dátuma
2021.02.28. 16:45
Samuel Pisar és Judith Blinken
Fotó: JACK GUEZ / AFP
(Samuel Pisar: Vér és remény – Auschwitz poklától a sikerek csúcsáig című könyve ürügyén)
Restellem, hogy nem néztem utána, de örömöm szégyenérzetemnél is nagyobb volt, amikor olvastam Pataki Pál korrekcióját „Színház az egész világ” című cikkemhez. Ő fordította Pisar könyvét magyarra és a Corvina kiadta 2013-ban. Fontos olvasmány, egyrészt tartalma miatt – amire még visszatérek –, másrészt mert szerzője nevelőapja volt az Amerikai Egyesült Államok új külügyminiszterének. Samuel Pisar (1929-2015) Lengyelországban született, ahol aztán boldog gyermekkorának véget vetett a háború. A szovjet-náci paktum következtében szülővárosa a szovjet zónába került és a lakosság a túlélésben reménykedett – 1941. június 22-éig. Már a megszállás első péntekén a németek több mint ezer zsidót bezártak a zsinagógába és rájuk gyújtották az épületet. Elkezdődött a zsidó lakosság deportálása munka- és haláltáborokba. „Emlékszem, hogy anyám hosszú nadrágot adott rám hogy idősebbnek nézzek ki, aki tud keményen dolgozni” – mondta Pisar Jeruzsálemben 1975-ben. Egész családját megölték a nácik, de ő maga, a B-1713 számú fogoly, több koncentrációs tábort is megjárt. „Miután túléltem, felismertem, hogy nem mentettem meg magamat. Lélegeztem, de az volt az érzésem, hogy a rendszer megsemmisítésre programozott. Nem voltak megszorítások, nem volt egy erkölcsi kódex, nem volt felelősségem. Rosszul is sülhetett volna el. Rájöttem, hogy ha akarok valamiféle bosszút állni azért, amit Hitler tett családommal, osztálytársaimmal, akkor magamat kell megváltanom. El voltam veszve. Nehezebb volt belekezdeni abba az erkölcsi és szellemi túlélésbe, mint maga egy egyszerű állati életben maradás” – mondta Pisar.
És valóban rossz vége is lehetett volna, mivel felszabadulása után barátaival feketepiaci bűnöző lett egy rövid ideig. Szerencséjére egy nagybátyja, aki már 1939 előtt kivándorolt, felkutatta és összehozta a tengerentúli rokonokkal. Adva eszét és tudásszomját, a még csak tizenéves fiú befejezte iskolai tanulmányait, megtanult angolul, és meg sem állt, míg le nem doktorált jogtudományból. Ezután Párizsban és New Yorkban dolgozott és felfedezte, mint később írta, hogy világunk problémái már ott voltak a koncentrációs tábor mikrokozmoszában. Tudása és sikerei vonzották a politikai, kormányzati, vállalkozói, és kulturális élet kiválóságait. E ponton félretettem a könyvet mivel egy „name-dropping” benyomásom lett – és itt is tévedtem. Ez nem dicsekvés volt részéről, hanem felvezető a könyv záró megállapításaihoz, annak alapján, hogy miket tapasztalt e vezető személyek társaságában. Amikor Joe Biden, még mint elnökjelölt, megnevezte, kiket jelölne kabinetjébe és olvastam Antony Blinken nevét, eszembe jutott, hogy Donald Blinken volt az amerikai nagykövet Budapesten 1994-97 között. Azt is megtudtam az interneten, hogy első neje elvált tőle és hozzáment Pisarhoz, aki így a kisfiú Antony nevelőapja lett. Maga Donald Blinken ukrán zsidó bevándorlók fia és mindkét neje magyar származású. Ritkán beszéltem vele, de világos volt, hogy érdeklődése e régió iránt több mint ami várható egy nagykövettől. Emberi karakterek is érdekelték és világos volt, hogy nincs elragadtatva Orbán Viktortól, aki a 94-es választások előtt nagyon jól állt a közvélemény-kutatásokban. Röviden, az új amerikai külügyminiszter nem lesz vevő Orbánék eszelős Soros-szövegeire. Már a tavalyi elnökválasztás során is, de e hó közepén is mondott Joe Biden nem éppen hízelgő szavakat Orbánról. Érthető volt, hogy Orbán Trumpnak drukkol – „nincs B-terv” –, mivel attól nem kellett tartania, hogy Trump felveti a jogállamiság kérdését, de egy miniszterelnöktől mégis több diplomáciai érzéket várhatunk el. Most jól jönne egy Biden-Blinken terv. Ismerve, mennyire szeret Orbán hízelegni egy-egy magas rangú személynek, nem lepne meg, ha beszerezné Pisar könyvét. Hazánknak jobb lenne ha Samuel Pisar és nem Matteo Salvini lenne Orbán Viktor hőse. De mint Orbán 2012 novemberében a parlamentben közölte: „én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen akik csinálták a diktatúrát”. Vagyis, ha ő a diktátor, akkor oké. E mondatát érdemes nem felejteni. „Demokráciáink veszélyeztetve vannak belülről és kívülről” – mondta egy francia üzletember Pisarnak 1978-ban, segítségét kérve, hogy kapjon egy állandó érvényű USA-vízumot, hogy ha kell, hirtelen is elmenekülhessen a tengerentúlra. 2021. január 6. után vajon hogyan vélekedne? Voltak, akik – köztük republikánusok is –, akik már évekkel korábban figyelmeztettek Donald Trump személyiségének veszélyeire, köztük Rick Perry, Texas republikánus kormányzója, aki 2015-ben úgy fogalmazott, hogy „Trump jelöltsége egy rákos daganat a konzervatizmuson”. 2016 május 3-án Lindsey Graham írta a Twitteren, hogy „ha Trumpot választjuk, minket (a Republikánus Pártot) szétszed – és meg fogjuk érdemelni”. De feltehetően ő sem gondolta, hogy eljön az idő, amikor az USA elnöke a Capitolium lerohanására buzdítja a tömegeket.
„A legtöbb mai politikai vezető (…) vagy nem ismeri, vagy érzéketlen a világ új és valódi problémái iránt, csak ingadoznak a közvélemény hullámzásával és a média hóbortjaival” – írta Pisar. Emlékeztetett, hogy nem a kormány hanem Ralph Nader írt az autóipar veszélyeiről, nem a kormány, hanem Rachel Carson írt a környezetszennyezés pusztító hatásáról, és nem a kormány, hanem Bernstein és Woodward tudósította a lakosságot a Watergate betörésről. Pisar egy nukleáris háború fenyegetettségében írta könyvét, mi egy klímakatasztrófa árnyékában élünk. „Az igazi ellenfelünk a tehetetlenségünk hogy felismerjük hogy az élet nem egy állandó ünnep, hanem egy permanens, fájdalmas, bizonytalan túlélési küzdelem. A képtelenség, hogy elvetjük a megszokott gondolatokat, melyek ránk maradtak a múltból. A képtelenség, hogy kialakítsunk egy közös elszántságot, hogy megbirkózzunk az elképesztő problémahalmazzal, melyek egyszerre lokálisak és globálisak és minden országra kihatnak.” Képtelenség? Vagy szellemi restség? Mennyivel egyszerűbb hinni, hogy azért nem vagyok sikeres, mert... és ide jön az illető bűnbakja, legyen az egy személy vagy egy népcsoport. Milyen jól jön ez olyan politikusoknak, akiket csak a hatalom és kiváltságok ösztönöznek. Valódi kormányzás helyett lélektani manipulációval foglalkoznak, hogy az adófizetők pénze elveszítse közpénz jellegét. „A tömegek szokásainak és véleményének tudatos és intelligens manipulálása fontos része a demokratikus társadalomnak” – írta Edward Bernays Propaganda című könyvében. Bernays – Sigmund Freud unokaöccse – írásai Joseph Goebbels kedvenc olvasmányai közé tartoztak az 1920-as években, s nézeteit sikerrel vitte át a gyakorlatba, mint Adolf Hitler propagandaminisztere. Önéletrajzában Bernays meg is jegyezte, mennyire zavarta, hogy nézeteit a zsidó nép elleni hadjáratban kamatozták. Marvin Olasky mondta egy 1984-es előadásában, hogy Bernays és Goebbels azonos véleményen voltak: erős emberek kellenek a közvélemény alakításához. Zárásul, ajánlanék egy könyvet magyar megjelentetésre amit Anne Applebaum írt, Twilight of Democracy (A demokrácia alkonya) címmel. Szerinte „lehet, hogy végünk van, mint a fényes, multietnikumi Bécsnek a Habsburg érában, vagy mint a dekadens weimari Berlinnek. (…) A fékek és ellensúlyok a nyugati alkotmányos demokráciákban sose garantáltak stabilitást. A liberális demokráciák mindig követelték állampolgáraiktól, hogy legyenek aktívak, vitaképesek, és harcoljanak. Mindig kellett egy bizonyos türelem a hangzavar és káosz iránt, de ugyanakkor kell a készség, hogy küzdjenek azok ellen, akik ezt okozzák.” Pisar is jegyezhette volna e sorokat. Több mint negyven éve, könyve vége felé azt írta, hogy „amitől most félek az az, hogy ugyanaz a vakság, közömbösség és a felelősség feladása fog jönni, ami szüleim világának összeomlását eredményezte”. Itt eltöprengtem, tudom-e cáfolni e nézetet, vagy mit is kellene tenni. Adva, hogy mi zajlik világunkban, el kellene gondolkodni azon, hogy mit is jelent a demokrácia eddigi teljesítménye tükrében. Mit kellene tenni az oktatás és a média terén, hogy felkészült szavazók lépjenek az urnákhoz. Legyen színes a választék, de nem kellenek hazugságok, demagóg közhelyek. Írom ezt – Pisarra gondolva – egy olyan országban, ahol a lakosság 12 százaléka holokauszt-tagadó. (Gács Anna-interjú, Élet és Irodalom, 2021. I. 22.) Lehet, hogy e vészjelzések sokaknak alaptalannak tűnhetnek, de ne felejtsük: a vészjelzést akkor kell leadni, amikor még van remény fordulatra, túlélésre.

Nem szólt ránk a házmester

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2021.02.28. 15:37
A vitorláson az Illés-együttes tagjai, Illés Lajos, Bródy János, Szörényi Szabolcs, Szörényi Levente és Pásztory Zoltán
Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
Nem volt soha ilyen jó dolgunk – állapíthatták meg az Illés együttes tagjai ötven évvel ezelőtt, mert 1970 decemberétől 1971 júniusáig egyfolytában a hazai slágerlista élén állt a Kéglidal. A szám Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok! című filmjéhez készült, akárcsak a kislemez B oldalán hallható Élünk és meghalunk és további három Illés-dal, azon kívül jó néhány nóta a Kextől, a Metrótól, Tolcsvayéktól, Zalatnay Saroltától.
A Kéglidal a hét hónapos uralkodás után sem esett különösebben vissza, júliusban a második helyre került, és az év végén is „ezüstérmes” volt. Ilyen szériát még a Ne gondold! sem futott. A „nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád” 1967 májusától négy hónapon át állt az élen, majd szeptemberben hatodikként, decemberben nyolcadikként jegyezték. Trónfosztás nem volt, az Illés maradt az első helyen, időközben ugyanis bemutatták az Ezek a fiatalok című beatfilmet – a Kolos Zsuzsát alakító Koncz Zsuzsával a főszerepben –, és annak megannyi vadonatúj száma közül előbb a Sárga rózsa, majd a Láss, ne csak nézz! vitte a prímet a lajstromban. Nagy változás volt ez azzal egybevetve, hogy a Ne gondold! hatvanhét áprilisában Neményi Béla és az Atlantis Foxi Maxi matróz lett című felejthetetlen opusza mögött tűnt fel másodikként. Kiváltképp nagy különbség mutatkozott az Ifjúsági Magazin Mondd meg, mit szeretsz! címmel 1966 februárjában közölt első listájához képest. Ennek élmezőnye a hazai számok tekintetében így alakult: 1. Fényes–Bacsó: Te szeress legalább (Mikes Éva), 2. Dobos–S. Nagy: Egy emberöltő oly kevés (Záray Márta), 3. Stark–ifj. Kalmár: Pletykálnak rólad (Mátrai Zsuzsa), 4. Payer–S. Nagy: Nem kell nékem nagyhercegnő (Németh József), 5. Mihály: Elment a papa, mama (Ambrus Kyri), 6. Payer–S. Nagy: Veled nem jó, de nagyon rossz nélküled (Vámosi János). Beatesebb volt a külföldi sorrend, bár annak élén is az eurovíziós dalfesztivál 1965-ös győztese állt. Íme, a legjobbak az itthoni szavazatok alapján: 1. Gainsbourg: Poupée de cire (France Gall), 2. The House of the Rising Sun (Animals), 3. Mogol: Una lacrima sul viso (Bobby Solo), 4. Lennon–McCartney: A Hard Day's Night (Beatles), 5. Lennon–McCartney: Help! (Beatles), 6. Spencer: My Boy Lollipop (Millie Small). A listavezető Viaszbaba olyan népszerű volt, hogy még a kottáját is leközölték Tardos Péter magyar szövegével: „Belvárosi fényes boltban áll egy viaszbaba...” Ezt a verziót senki nem énekelte, az iskolákban az eredeti francia szöveg fonetikus leírása járt körbe: „Zsö szvi zün pupé dö szirö ünö pupé dö szon...” Azért a korabeli tinédzserek jobban bezsongtak a Beatles Ticket to Ride-jáért vagy a Kinks Sunny Afternoonjáért, nem beszélve a négyszámos Illés-kislemezről, amelynek dalai közül előbb a Légy jó kicsit hozzám, majd Az utcán uralta a listát 1966 októberétől. (Eleinte „Kint az utcán” címmel jegyezte az IM.) Nem tudom, mi volt a helyzet a korai nótákkal – magam szombatonként Metróra, vasárnaponként Omegára jártam, bár az Illés primátusát soha nem vitattam –, de a Kéglidalról Bródy János hetvenegyben azt mondta: „Minden előadáson háromszor-négyszer el kell játszanunk.” Amikor az ment itthon, odakinn a George Harrison My Sweet Lordja, a Deep Purple Strange Kind of Womanje vagy a T. Rex Hot Love-ja hódított, ám idegenben is akadtak Elment a papa, mama formátumú táncdalok. Hogy mást ne mondjak, a Middle of the Road akkoriban nyomta a Chirpy Chirpy Cheep Cheepet, amelyet kínzókamrákban alkalmazhattak volna, mert nincs fogoly, aki e kis ívű sláger két taktusa után ne törne meg. (Ma az egyperces híradó és a szívemet zúzza pont húúú! konkurál ezzel.) Minálunk a lányok mentek el reggel, s amikor elvonult a vihar, az Illés Ambrus Kyri Halló, próbáljunk szerencsét!, Karda Beáta Nem bolondság és Monyók Ildikó Csend, végre csend című örökbecsűjével versengett a hetvenegyes Táncdalfesztiválon. Közben a koncerteken ezrek üvöltötték Szörényi Szabolccsal mámorosan: „Nem szól ránk a házmester.” Ha lemezről hangzott, a szomszéd azért néha, furcsa hangulatban átkopogott.

Beszédes csend

N. Kósa Judit
Publikálás dátuma
2021.02.28. 12:18
Kentner Antal a rákospalotai leányjavítóintézetben
Fotó: Az Est / Arcanum Digitális Tudománytár
Fárasztó napja lehetett 1912. július 21-én Kentner Antalnak. A hét egyetlen szabadnapján, vasárnap rendezték a Munkás Testedző Egyesület országos atlétikai viadalát a Millenáris versenypályán, ahol ő a legkülönbözőbb futószámokban állt a rajtvonalhoz.
Délelőtt 10 órakor a 100 méteres síkfutás első előfutamában kezdett, aztán délután háromkor a 400 méterrel folytatta – itt elsőként ért célba a csoportjában -, hogy utána még lefusson egy angol mérföldet, levezetésként pedig további öt kilométert. Hogy végül milyen eredményeket ért el, sajnos nem tudjuk. A belépőjegyül is szolgáló, ötven fillérért árusított versenyprogram hajdani tulajdonosa gondosan aláhúzta ugyan a nevét minden versenyszámban, ám a kihagyott helyekre csak ötletszerűen írta be a győzteseket. De láthatóan bosszantotta, hogy Kentner Antal nevét egy helyütt Kesztnernek, másutt egyenesen Kesztner Alajosnak írták: ezt ceruzával javította is. Hiába, Spatz Henrik Dob utca 55. alatti nyomdájának rohammunkát kellett végeznie. Egészen szombat estig várták ugyanis a nevezéseket a Klauzál tér túlsó felén, a Munkás Testedző Egyesület Dob utca 20. alatti helyiségeiben, s végül 800-nál többen indultak valamely számban. A Népszava úgy összegzett, a viadal a „legteljesebb erkölcsi és anyagi sikerrel” zajlott, különösen, hogy „nagyobb arányú atlétikai versenyt eddig még Magyarországon sportegyesület nem rendezett”. Kentner Antal maga is nyomdász volt egyébként, ekkortájt épp tizennyolc éves. És hallássérült, vagy ahogy akkoriban mondták: siketnéma. Hétéves volt, amikor aprócska rövidhírben több újság is közreadta: a közoktatási minisztérium őneki adományozta a siketnémák országos intézetében elfoglalható, Pest városa által díjazott ingyenes helyet. Viszonylag új intézmény volt ez akkor, korábban csak az izraelitáknak volt siketnéma intézetük Pesten. 1900-ban az is eldőlt, hogy az iskola a Mosonyi és Festetics utca sarkán minden igényt kielégítő, új épülethez jut. Gyalus László műépítész alkotása 1902 szeptemberére készült el, a tíz tanteremben egyenként tizenkét nebuló fért el a félkörben elhelyezett padokban, ahonnan mind láthatták egymást és a tanárt, valamint a hatalmas tükröt, amely előtt a beszédet gyakorolhatták. Ezen kívül tornaterem és több műhely is szolgálta a gyerekek felkészítését a felnőtt életre. Hogy – elnyert ösztöndíj ide vagy oda – a józsefvárosi kárpitosmester fia miért nem iratkozott be ebbe az iskolába, nem tudjuk: de tény, az értesítőkben nem szerepel Kentner Antal neve. Talán a nyolc év alatt megszerezhető hat elemis végzettség szólt ellene, talán az intézmény hitvallása, amely minden más tudás elé helyezte a nem halló gyerekek beszédre tanítását. Ez utóbbira következtethetünk legalábbis abból az újságcikkből, amely évtizedekkel később, 1935 márciusában jelent meg a Magyarország hasábjain. A tudósító a Katolikus Legényegylet Rottenbiller utcai székházában vett részt a siketnémák színházi előadásán, ahol Kentner Antal volt a prológ: „A megvilágított függöny előtt, a közönséggel szemben feketeruhás férfi áll. Szaporán mozgatja mind a két kezét felemeli meg lebocsátja, melléhez, homlokához érinti, gyorsan megforgatja őket. Közben a szája is mozog, hangokat ad ki, de nem lehet érteni, mit mond. A hangnak csak mellékes szerepe van itt, csak aláfesti a gesztusokat, úgy, ahogy különben a gesztusok szokták aláfesteni a hangot.” Az újságírónak egy beszélni tudó fiatalember tolmácsolta Kentner szavait, elmagyarázva, hogy „a siketnémák nagy része beszélni is tud, de minthogy nem hallják, mit mondanak, sohasem biztosak a beszédben, az érintkezésnek ezt a módját csak az épérzékűekkek szemben használják”. Talán a bizonytalan kommunikációtól való idegenkedés miatt választotta Kentner Antal a jelnyelvet használók közösségét a beszédtanulás helyett. Ám az biztos, hogy ez a döntés a legkevésbé sem zárta őt ki az élénk társadalmi életből. Példának okáért a húszas évektől kezdve alelnöke volt a Cházár Andrásról elnevezett Országos Siketnéma Otthonnak: a Rákóczi út mentén gyakran költöző klubban könyvek, újságok és szabadiskolai előadások várták a nem hallókat, akik délutánonként akár Pohánka Margit siket költőnő jelnyelven előadott verseit is élvezhették.
Természetesen a sporttal sem hagyott fel a nyomdász, bár a futás helyett idővel átnyergelt az evezésre, sífutásra, illetve a természetjárásra. Olyannyira, hogy megszervezte a Magyar Siketnémák Turista Egyesületét – ahol a felesége is alapító tag lett -, vasárnaponként pedig rendszeresen túrákat vezetett a Pilisben az elővigyázatosságból sárga kendőt viselő kirándulók élén. Ezekből a túrákból nőtt ki a csoport legnagyobb vállalkozása, a Dobogókő alatti Lourdes-i Mária-kegyhely. Dobogókő a szirtek és bércek nélkül maradt trianoni turistaság szívcsakrájának számított, nem véletlenül lett itt a központja a Kék túra ősének, az 1938-as Szent István vándorlásnak is. A századforduló óta állt a hegyen menedékház és meteorológiai állomás, és a kietlen legelőt maguk az úttörő természetjárók ültették be fákkal. A vadonérzetet fokozta, hogy 1935-ig nem épült ide kocsiút, így elképzelhetjük, miféle nehézségeket kellett legyőzniük a siketnéma turistáknak, amikor egy bő esztendő alatt sziklába vájták a kegyhelyet. A kilátótól jobbra kiszélesítették a sziklafal peremét, lejáratot építettek, majd egy kimélyített sziklaüregben elhelyezték a Mária-szobrot, előtte pedig az oltárrá bővíthető imazsámolyt. Mindehhez a hátukon hordták fel az építőanyagot a Duna partjáról. 1927. május 15-én, amikor Saly Arnulf bencés szerzetes felszentelte a kegyhelyet, Cholnoky Jenő turistaegyleti elnök mellett Kentner Antal is hosszú beszédet mondott, sőt a százfős díszebéden ismét szólt az egybegyűltekhez. Hogy jelelt-e, azt nem jegyezték fel a krónikák - csak annyit írtak, hogy papírra vetett szavait Téry Ferenc, a menedékház gondnoka tolmácsolta. A kegyhely a világháborúban erősen megsérült, 1947-re azonban helyreállították a sárga nyakkendős turisták. Pár évre rá aztán ismét lerombolták, és ezt követően már csak a kilencvenes évek elején építette újjá, majd szenteltette ismét fel a Siketek és Hallássérültek Turista Osztálya. A munkálatokat Kentner Kálmán vezette: szakmájára nézve férfiszabó, a siketnémák állami intézetének hajdani tanulója. Édesapja emlékét egy szűkszavú emléktábla őrzi a Mária-barlang mellett. Mindössze ennyi olvasható rajta: „In memoriam Kentner Antal, 1894-1950”.