Fekete tükrön innen és túl - Gerhes Gábor tárlata

Gerhes Gábor legújabb tárlatán minden fekete színben csillog, és a humanista eszmény eltűnéséről szól.

Az acb Galéria tere az utóbbi időben feketébe borult, a blackmirror című tárlat ugyanis arra tesz kísérletet, hogy a sötét szín által vessen fel filozófiai kérdéseket. Az alkotó, Gerhes Gábor legújabb műtárgyai így noha több művészeti ághoz kapcsolódnak, azokat a fekete szín mégis „összeköti” egymással. A kiállítás blackmirror (fekete tükör) címe is ezt a kapcsolatot jelzi, valamint azt a kortárs művészetelméletben használatos allegóriát, mely napjaink kijelző-centrikus világára utal. – A ma embere a valóságot lassan képtelen a laptopok, a telefon és okostévék fekete képernyőjétől függetlenül szemlélni – véli Gerhes, aki szerint a mobilok fekete felülete paradox módon nemcsak tükörként funkcionál, hanem az ellenkező, a tükrön túli virtuális valóságba is átvezet minket.

A tárlat címe persze ennél is összetettebb, mivel egyszerre utal a Black Mirror című sorozatra – mely szintén a virtualitással foglalkozik –, valamint a XVIII. századtól főként a tájképfestészetben használt fekete tükörre. Ezt a festők arra használták, hogy belenézve csökkentve lássák a színek tónusait, így a tükörben a természet még festőibben, és kissé melankolikusan jelent meg. – Utóbbi ábrázolás illett a romantika festészeti felfogásához, a ma embere pedig szintén hasonlót tapasztal, amikor ránéz a telefonja kikapcsolt képernyőjére – állítja Gerhes.

A kiállítás művei is a fekete tükrön mint allegórián keresztül értelmezhetőek, hiszen bár mindegyikük valamilyen művészettörténeti korszakot idéz meg, a csillogó, fekete szín a műveket a jelen felől értelmezi át. Az alapkoncepció ugyanis az, hogy a reneszánsz korszakban kialakult embereszmény az utóbbi bő száz évben fokozatosan tűnt el. – A XX. század során kiderült, hogy a humanizmus eszménye kifulladni látszik, mivel a világ megismerhetőségébe és jobbíthatóságába vetett hit nem valósult meg – mondja a művész. Szerinte mindennek oka az ember, akinek kezéből az irányítást kivette a technológia, amit ironikus módon épp maga fejlesztett ki. A művész szerint ezért is jelentős napjainkban a tükörmetafora, mert bár mindig is jelen volt a kultúrtörténetben, a közösségi média megjelenésével még fontosabbá vált, hiszen a virtuális térben is tükör- vagyis profilképeken látjuk egymást.

A kiállításon a megszűnő humanizmus-eszmére több műtárgy is utal, melyeken fontos szerepet kap a test deformációja vagy töredékessége. A képzelet maradéka című fotó például a Vatikáni Múzeumban megtekinthető Belvedere torzót idézi, melynek a feje és az összes végtagja az idők során letörött – az alak mégis ebben a részleges formában írta be magát a művészettörténetbe. A Dance Macabre című montázsán az alkotó szintén addig redukálja a testet míg az felismerhető marad, Ex Voto képén pedig Picasso és René Magritte egy-egy művét „festi össze”, és redukálja azok színvilágát monokrómmá, így mosva el a határt a két művész hasonlóan eltorzult figurái között.

– Ezekkel a képekkel a humanista eszmék kudarcát, vagyis az emberbe vetett hit szétesését akartam ábrázolni – mondja Gerhes Gábor. Utóbbi gondolat különösen érzékien jelenik meg azon az apró, fekete gyurmából formázott Herkules szobron, mely akár a British Museumban található eredeti „remake”-je is lehetne, épphogy csak utalva a forrásmű alakjára. A tárlat legbizarrabb képe azonban egy ezüstös árnyalatban játszó fénykép, mely egy arc nélküli, vékony, meztelen női testet ábrázol torzóként, és amely Marcel Duchamp elmúlást jelképező Étant donnés című térinstallációját idézi meg. Utóbbi mű a francia művész utolsó munkája volt, mely 1968-as halála után posztumusz jelent meg, azaz végső formáját az alkotó már nem láthatta. Duchamp groteszk módon úgy végrendelkezett, hogy művét csakis a halála után egy általa írt használati utasítás alapján lehet összeállítani. A kiállított installáció egy életnagyságú gumibaba lett háton fekve, gázlámpával a kezében, szétvetett lábakkal. Gerhes Gábor művén a nőalak szintén katatón pózba mered, így jelezve, hogy noha még mindig az ember áll a világ középpontjában, a régi korok humanizmusa már régen kiveszett belőle.