Katonák vonulnak a téli vidéken. Nincs könnyű dolguk, mindenhol szürkeség, sár, zord körülmények. Egy idős férfitől elkobozzák az elejtett szarvast, látjuk, ahogy a vadat kifilézik feldolgozzák. Végül eljutnak egy Isten háta mögötti faluba, ahol főleg idősek, nők és gyermekek vannak. Mint a film alapjául szolgáló, azonos című Závada Pál regényben, a huszadik század magyar történetének egyik kibeszéletlen fejezete pereg előttünk. Persze, Nagy Dénes segít a nézőnek, a film elején kiírja, hogy a második világháborúban járunk, amikor Magyarország mintegy százezer katonát küldött a Szovjetunió ellen, mintegy segítendő a német offenzívát.
Hőseink nem harcolnak a wermacht csapatokkal, afféle utómunkát végeznek, mint a filmben látható szakasz, amelynek tagjai egy ukrán falu földműves lakosait zaklatják azért, hogy árulják el, hol vannak a partizánok. Miközben a mű elején nincsen kiemelt központi karakter, Dobos Tamás kamerája egyre több közeliben mutatja Semetka István (Szabó Ferenc) szakaszvezetőt, akin egyre inkább fel lehet fedezni a morális dilemma jeleit. A faluban nem vegzálja a földműveseket, miközben ha épp nem Ukrajnában lenne katonaként, akkor ő is földműves lenne. De ez kevésbé hangsúlyos, inkább azt emelik ki, hogy fotózik, és nagyon fontos, hogy mikor és miért veszi elő a kameráját – így Semetka sokkal inkább alkotói kivetülés, mintsem a Závada regény földművese.
Mindemellett Semetka talpig úriember: bár tetszik neki az egyik falusi lány, nem nyúl hozzá és amikor a parancsnoka elküldi őt kikérdezni a partizánok hollétéről a közelben lévő favágókat, nem ül fel a provokációnak. Érezzük, hogy amit Semetka nem tesz meg, azt a többi bajtársa simán, de, hogy pontosan mit, azt nem mutatja meg nekünk Nagy Dénes, úgyis tudjuk, nem kell sok fantázia hozzá. Viszont hihetetlen érzékeny filmet készített azzal az esztétikai döntéssel, hogy nem az a fontos, hogy profánul ábrázolja a háborús borzalmakat, hanem épp ellenkezőleg: nem mutatja meg azokat. Teszi ezt eleganciával, nem fordítja el a kamerát, amikor valami méltatlan történik, hanem Semetka karakterét követjük, aki egyrészt nem tesz ilyet méltóságból, illetve, ha történne is ilyesmi, akkor elküldik máshová.
Nem kell azonban azt hinni, hogy Nagy Dénes nem beszél a lényegről. Semetka szakasza tovább indul a partizánok után, ám rajtuk ütnek az erdőben és a parancsnok életét veszti. Visszavonulnak a faluba, ahol az összes lakost bezárják a pajtába. Megérkezik a magyar erősítés, az időközben rangidős Semetkát leváltják és elküldik, hogy nézze meg mi van a közeli mocsárban. Amikor visszatér, egyértelmű, hogy borzalmas dolog történt. Nem kell látni direktben. Tudjuk, hogy mi.
Kellemetlen dolog nézni a Természetes fényt, mert bár számos alkalommal láttuk már moziban a háború borzalmait, Nagy Dénes új szemszöge miatt válik egyedivé az alkotása. Amely - mondjuk ki - szembesít minket azzal, hogy a magyar katonák a második világháborúban nem voltak angyalok. Nem ideológiából teszik azt, amit, mint a náci német hadsereg, hanem csak teszik. Ez pedig tűpontosan felvetett probléma, különösen most, 2021-ben, amikor Magyarországon politikusok akarják megmondani mi a kívánatos a múltábrázolás – amelyre már elhasználták a történelmi film szlogent – terén. Nagy Dénest filmjében nem nehéz a sorok között olvasni, ez pedig sokkal fontosabb annál a szintén nem apró kitételnél, hogy a Természetes fényen igencsak érződik a korai Terrence Malick művek hatása, így a művet lezáró naplementét is elnézem neki.
