"Nem tudni, hová lett a férje" - Böszörményi Mártonnal a megistenült Meixner Józsefnéről

Valami egészen különleges keverékét nyújtja Böszörményi Márton Meixner Józsefné apoteózisa című regénye a mindennapi tapasztalatoknak és a szürreális élményeknek – mintha David Lynch forgatott volna filmet egy magyar lakótelepen. Az elsőkötetes szerzővel akasztott macskákról, a bizarr és szellemiségében is nivellált horrorról, valamint a mesevilágok igazságáról is beszélgettünk.

Tegyük fel, hogy a könyvesboltban, ahol dolgozik, valaki azzal fordul önhöz, hogy ajánljon neki valami igazán ütős szépirodalmat. A kezébe adná a saját kötetét?

Megtörtént már: egy fiatal hölgy arra kért, hogy mutassak neki olyan kortárs szépirodalmi könyvet, ami nem hétköznapi, inkább furcsa, mint hagyományos, és az sem hátrány, ha éppen megborzongatja. Több könyvet is ajánlottam neki, s végül a saját regényemre is merészeltem felhívni a figyelmét, érdekességképpen. De olyan is előfordult, hogy a kollégáimat kérdezte valaki, aki már a kosarába helyezte a Meixner Józsefnét, hogy ez milyen könyv. Ők pedig elárulták neki, hogy fantasztikus, persze, és ha tetszik neki, bátran térjen vissza, a szerző dedikálja neki a boltban. (nevet)

Milyen előzményekre vezethető vissza önnél a borzongatás, horror szeretete?

Már gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok a műfajnak. Lovecraft dark fantasy műveivel kezdtem az ismerkedést, illetve filmen láttam a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ot – azokat a műveket szerettem mindig is, amelyek erős érzelmeket képesek kiváltani belőlem, ezeknek a horrorisztikus műveknek a világába sokkal jobban bele tudtam helyezkedni, mint a hagyományosabb szépirodalmi művekébe. Később, amikor írni kezdtem, magam is ezt a hatást igyekeztem elérni, hogy a puszta ijesztgetésen túl, inkább az emberben tudat alatt működő dolgokat hozzam a felszínre. Azt gondolom, az a jó horror, ami szépirodalmi igényességgel képes kiváltani a sejtelmes-rejtelmes borzongatást, s gondolkodásra is buzdít.

A novelláiban és a regényében érezhető az erre való törekvés, de még mintha valami abszurd-groteszk, ironikus elem is társulna mindezek mellé.

A rám hatással bíró szerzők között meg kell még említenem Kafka és Csáth Géza nevét, s így már érthetővé is válik ez a vonulat – hogy a vásári ijesztgetés mellett sokkal maradandóbb, szellemi-intellektuális kihívást jelentsen egy-egy olvasmány, amiben tükröződik az ember rémülete az őt körülvevő vagy benne lakozó világtól.

A mágia és a szürreál keveredik a műveiben a „sültreállal”, azaz a leghétköznapibb történésekkel – honnan a valóságtapasztalat?

Dunaújvárosban nőttem fel, gyár- és panelrengetegben, ez eléggé belém ivódott – a regényben is ezek hatása köszön vissza a Duna-parti garázssorral például. Korábban ezt a valóságot akartam ábrázolni valahogy, Bukowski stílusában, de nem éreztem annyira sajátomnak, nekem sokkal inkább a szürreállal való keveredése fekszik – hiszen én magam is így élem meg ezeket az élményeket.

Milyen szürreális élményeket tapasztalt?

Nem elég, hogy neurotikus vagyok, tele a legkülönbözőbb fóbiákkal, ráadásul a képzeletem is gyakran játszik velem… A legfélelmetesebb szürreális tapasztalatomat 14-15 éves koromban szereztem. Az utcán sétáltam hazafelé, elmélyülve a gondolataimban, de olyannyira megvezetve általuk, hogy végül odáig jutottam, hogy

nem tudtam továbblépni, lebénultam, a gondolatiság eljuttatott egy olyan pontra, hogy képtelen voltam mozogni. Jó pár perc kellett a tudatállapotom visszaállására, hogy ismét tudjak járni. Sajnos azonban az a gondolatfolyamat teljesen elveszett, ami kiváltotta ezt a „fagyást”, soha nem is tudtam felidézni később.

Ez elég bizarr – s ha már az, hadd kérdezzem meg, hogyan került kapcsolatba az első hazai bizarro fanzine-nel, a Robotcigánnyal?

Ez a műfaj nálunk kevésbé ismert vagy elterjedt, a 2000-es években kezdett terjeszkedni Amerikából. A zsáner- és a szépirodalom határán mozog, és ma már több alirányzattal rendelkezik. Az egyik fősodor kifejezetten a polgárpukkasztásra utazik, a hatásvadász, megbotránkoztató, borzongató szövegvilágával. A másik, ami nekem szimpatikusabb, inkább a szürreálisabb világ szépirodalmi megjelenítésére vállalkozik, körülbelül David Lynch filmjeinek vonalán, némi társadalomkritikával, szellemileg is aktivizáló igénnyel. Ez hasonló törekvéseket mutatott az én írói elképzeléseimmel, így találtam rá akkoriban, 2017 tájékán a 451.hu oldalra, ahol publikálhattam is a novelláimat. A fanzine-t a portál alkotói köre készítette, s nagy sikert aratott, még ha csak kis példányszámban jelent is meg.

Egy másik nem hétköznapi művészi csoportosulásnak is tagja, a hungarofuturizmusnak. Hogyan kapcsolódik hozzájuk a műveivel?

A hungarofuturizmus részben a szélsőséges magyarságtudatnak tart tükröt, parodisztikus elemekkel, öniróniával mutat rá az abszurditásaira. Másfelől azonban ki is emeli azokat a motívumokat, amik valóban meghatározóak a magyarságra, s ezt művészetileg hasznosítja. A novelláim egyikére-másikára jellemző ez a szemlélet, ám a regényben ez a megközelítés nem érzékelhető.

A novellái alapján lett ismert, mégis egy regénnyel debütált, miért?

Korábban már írtam regényeket, de csak az asztalfióknak, tapasztalatszerzésnek, gyakorlásnak jók voltak, máskülönben nem igazán. A novelláim pedig még összességükben nem adtak ki egy egységet, ami alapján kötetbe rendezhettem volna őket, túl sokfélék voltak. A Meixner Józsefné apoteózisa, mely bár novellának indult, de szétfeszítette a kereteit, az első olyan regényem, amiben már a saját hangomon szólalok meg: ez vagyok én. Ezt már bátran megmutathattam a nagyközönségnek.

„Ez vagyok én”, de ki is ez az örkényi figura Meixner Józsefné?

Térjünk vissza egy kicsit a könyvesboltba: a könyveket rendezve fedeztem föl ezt a nevet, a hölgy egy Egyiptommal foglalkozó könyvet rendelt, nekem pedig beindította a fantáziámat. A név is megragadott, de a téma is, s rögtön az ókori macskakultusz ugrott be, szinte már meg is volt a fejemben a történetváz: a macskákkal körülvett Meixner Józsefné, akinek nem tudni, hová lett a férje. Ezt a „misztikát” egyébként a címválasztás és a borítókép is követi szándékom szerint: elég elidegenítő az akasztott macskás kép, ahogy a cím sem vonzza be elsőre az olvasókat. Mégis, akit épp e kettő fog meg, az túljut a „beavatás” első fázisán, s beléphet a könyv világába. (nevet)

A mítoszok mellett a mesék is meghatározóak a regényben, ahogy az értelmezésük is kulcsfontosságú lehet. Mennyire mesés az élete?

Gyerekkoromban mesevilágban éltem. Nagyon fontos szerepet töltöttek be a mesék: az édesanyám sokat mesélt nekem, egy idő után pedig már én is történeteket mondtam. Ugyanez ismétlődik most a fiammal, vele is kialakulóban van egy közös mesevilág. Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni, mennyire meghatározó szerepe van a meséknek a személyiségfejlődésben, a gondolkodás kialakulásában. És segíthetnek feldolgozni a problémákat azzal, hogy egy másik szintre helyezik át azokat. A regényben is létrejön egy mesevilág, ami aztán rátelepszik a valóságra.

A valóság és a mesék világa közötti átfedésekből különös metafizika bontakozik ki a regényben – ami a történeteket is át- meg átértelmezi. A lényege pedig éppen „a nem egyértelműség” lenne.

Hamvas Béla Karneválját említeném e tekintetben fogódzónak. Az egyik legnagyobb inspirációt adta ahhoz a szemlélethez, amit én is megjeleníteni szándékozom, vagy ahogy gondolkodom. Nem hiszem, hogy lenne egy, mindenki számára elfogadható magyarázat a világ eseményeire, létére. Ahogy a regényem olvasói is számos módon értelmezhetik a történeteket – ennek a lehetőségét akartam a leginkább megteremteni. Nincs mindenki számára követhető igazság, de mindenkinek legyen döntési joga kiválasztani a számára megfelelőt. Ahogy ez a jelen valóságunkban is különösen fontos volna.