Minden este a Neoton túlírt balladája szólt, „Szárszó, Szárszó, ott a fák alatt”. Gyerekként is eljutottam oda, kegy volt, csak akkor még úttörőtábornak nevezték, minden reggel felvontuk – bevarrt szemmel – a zászlót, és tisztelegtünk neki. Persze nem volt az ebédlőben forrócsoki-automata, nem is tudtuk, hogy létezik olyan, és illett képeslapot küldeni haza. A többi nagyvonalakban ugyanaz maradt a rendszerváltás után is, amikor már ifivezetőként vagy ifjú pedagógusként jártam oda: a balatoni gyerektáborba. Szikár faházak, saját, zsebkendőnyi strand, túranapokra löncshús.
Az én diákkoromban is ez a Neoton-dal jelezte a takarodót, és amikor már tanár voltam, akkor is így parancsoltuk ágyba a gyerekeket. És bár volt valami fanyar ellenállás a nyúlékonyságával szemben, ezt harsogtuk, könnyek között, az utolsó este – mikor én csapkodtam a Cremona zsíros húrjait.
„Minden könnyű volt.”
A táborban annyiféle generációban szövődtek szerelmek, amennyi éppen megjelent, alsósoktól a tanítás gyötrelmeit ott kiheverő nyugdíjas pedagógusokig. Az élet nem mindig igazságtalan, csak általában, és a Balaton-parton még a szomorú sorsú tanárok is vigaszt nyerhettek, de legalábbis egy-két forróbb pillantást a tábortűz mellett. És egy adott kor fölött már az is valami, az ember megtanulja becsülni a fantáziája morzsás képeit, hogy el tudja képzelni, milyen lenne. Illetve azt is, hogy miért jó, hogy nem történt meg belőle semmi.
Mi, tanárok esténként kiültünk a szuvas faházak szélére, a part felől érett halszagot terelt oda a szél, és susogott, mintha kórus lenne, a nádas. Én meg gyötörtem a gitárt. Földvár felé jártunk, félúton. Semmilyen gátlásom nem volt, és ízlésem se sok, bármit eljátszottam. És a pislákoló tábortűznél, néha, szemérmes ritkasággal körbejárt egy borosüveg. A lángok fölött át-átvillanó tanári pillantásszikrák nem túl gyakran fordultak át csókcsatákba vagy ölelésbe, de a lehetőség íze édes.
Jó volt abban a pici vágytengerben hullámozni. Mindig örültem, ha másra vágynak, ha valaki vágyni tud. Persze azért magam is gyakran szerettem volna szeretni – ott is.
Először, amikor kiskamaszként, néptáncosként eljutottam oda. Mindenki idősebb volt nálam, éteri szépségű szerb lányok éltették körtáncokban Jugoszláviát, úgy énekeltek két szólamban, hogy megőszült a gyep, olyan varázslatos volt, hogy néha, egészen ritkán nem a farmeres feneküket bámultam, hanem behunytam a szemem, és hagytam, hogy hasson a számomra szívrepesztően szépnek gondolt propagandadal. Alig két évvel voltunk a háború előtt, és azok a lányok két év múlva olyat láttak, amit én még most sem tudok elképzelni sem. De ki gondolta volna abban a szárnyakon lebegő estében, hogy mi minden elfér az ég alatt.
Az ebédlő káposztaszagú hodályában tartották a diszkót, és én ott kértem föl, életemben először, az andalító szintetizátormuzsikára lassúzni egy lányt. Papucsban voltunk, mint mindenki, néha csattant a talpa a frissen hipózott kövezeten, együtt énekeltük az önjelölt nótafával Black dalát, magyarul, hogy csodálatos a világ.
És csodálatos is volt, csak akkor még nem tudtuk, hogy minél többet ismerünk meg belőle, annál szürkébb és kisebb lesz, és hogy annak a magányos slágernek nincsen igaza.
Nagymágocsi volt a lány, a haja sárgásvörös, mint a Füred felé lemenő nap, csiklandós szeplői voltak, és óvatosan kacagott, mint egy úrilány.
Miközben a faházunkból sétáltam át a búcsúbuliba, a rémületes öt méter alatt arra gondoltam, úgysem merem felkérni Erikát. És ez így is lett: mire bementem, már majdnem mindenki topogott és dülöngélt valakivel, tisztes távolságból tartva, karolva egymást (emlékeikben, persze, összebújva, ringatózva), én meg még mindig hagytam, hogy remegjen a térdem, hogy ziháljon a szívem. Nem bírtam mozdulni.
Erika volt a cél. Grétáról az álmaiban sem volt szó. Még ha, legbelül azt is gondoltam, Gréta vagy halál, de már akkor is gyáva voltam és konformista. És előző este, álmatlanul forgolódva az emeletes ágy kifeküdt matracán arra jutottam, megteszi nekem Erika is. Vele nagyjából „egy szinten” vagyunk, talán ő igent mond, ha megkérdezem, „szabad?”. Az embernek, ezt tanultam otthon – és őszintén ezt gondoltam én magam is –, tudnia kell, hol a helye.
De Erikára, mint utólag megtudtam, hárman is lecsaptak, rögtön a dal első taktusainál. Róla, ezek szerint, mások is ugyanezt gondolták. És abban a sikító, jeges másodpercben már minden szép, kevésbé szép és érdekes lány táncolt, csak a tábor, szerintem legszebb lánya, Gréta nem. Én meg úgy álltam a mosogatópultnál, mint akinek most adják ki a vagdaltját. Már ki is akartam somfordálni a szégyenem elől, amikor megláttam, hogy a „vén” zenész (nyilván harminc vagy negyven táján lehetett) milyen gátlástalanul stíröli őt. És azt is, hogy ő – bár rajta kívül majdnem minden lány táncol – nem mozdul, nem az ég felé néz, csak a semmibe, pontosabban senkire.
És akkor végre megindultam, szinte megkönnyebbültem, mert annál a borzasztó rettegésnél, hogy oda kéne mennem, még az is jobb volt, hogy tudtam, nemet mond majd. Azt akartam kérdezni, amit mindenki, mert azt kellett kérdezni, hogy „szabad?”, de mire odaértem, már tényleg igazán akartam, korábban nem ismertem az akarás valódi mélységét, hát kiszaladt a számon, „annyira szeretnék táncolni veled!”.
Gréta egy pillanatot várt, úgy fordult oda, mint akinek először valami fontos néznivalója van a menzáspult vaksötét kiadóablakainál, és csak amikor végzett, foglalkozhat velem. Ám akkor, végre, felelt.
„De édes vagy!”
Emlékeimben csak mi bújtunk össze, ringtunk a csodálatos világban, és a többiek, a tánciskolások reménytelenséggel irigyeltek minket, ami akkor is így van, ha nem igaz, mert ezek az én emlékeim, és nem érdekel, hogy a többiek mit tudnak felidézni ebből az estéből – ha eszükbe jut egyáltalán.
Mi a vesztesek boldogságával lettünk halálosan szerelmesek, és ahogy Gréta nem távolodott el tőlem, sőt az arcbőre egy pillanatra megsimította az enyémet, éreztem, hogy ennél már nemigen lehet boldogabbnak lenni. És bár nem volt igazam, az biztos, hogy minden tudás, kétely és szorongás nélkül akkor lángoltam utoljára. Jó volt nem kicsinek, utolsónak, ügyetlennek lenni, a legszebb lány hátát simogatni a milliméterek végtelen ujjmozgásaival.
Egy évtized múlva találkoztam vele újra egy kocsma ihletfojtó sötétjében. Főiskolás volt, gyönyörű és magányos, mint egy cimbalom. A túl szép és (számukra) nyomasztóan okos lányokat kerülik a fiúk, mert a tükörben, amit végtelenségük tart, saját keskeny ostobaságukat látják. Ezért félnek tőlük, mintha múzsának lennének jók csupán, akikről zengeni érdemes.
Olyan rossz passzban voltam akkor is, hogy egészen feldobott a régi tánc és az első félős, csókra emlékezett puszi emléke.
Úgy szokták mondani, hogy ott folytattuk, ahol… de mi nem hagytunk abba semmit, és valójában minden új volt, semmi sem emlékeztetett minket a régi önmagunkra: két idegen kortyolta a borát. Felnőttek voltunk, felnőtt vágyakkal, és én a harmadik pohár bor után megéreztem, hogy ellenállhatatlan vagyok. De sajnos Gréta nem, ő úgy vélte, nyilván joggal, hogy ennél többet érdemel, és hogy talán erősebb bennem az akarás, mint hogy mindössze egy bizonytalan estét bírjon. Hogyha tényleg akarom, keresem még, kérte. Konkrétan azt mondta, udvaroljak olyan szépen, ahogy egykor a táborban tudtam, és ez nekem egyfelől imponált, másfelől dohogva értetlenkedtem, miért zavarná meg a lovagias udvarlás menetét, ha előtte szeretkeznénk reggelig. Egyedül baktattam haza, ő meg egy szempillantás alatt eltűnt a platános főutcán, és fogalmam sincs, hogy már akkor is tudtam-e, hogy nem fogom keresni, vagy akkor még azt hazudtam magamnak, igen. Csak arra emlékszem, ahogy állok az ékszerboltnál, a sarkon, és nem rá gondolok, hanem magam sajnálom, mert feleslegesnek érzem magam.
Évek múlva már rutinos pedagógusnak számítottam a szárszói tábor tanári karában, amikor egy vásárhelyi iskolából őt küldték a gyerekkel. Hangszeres volt pedig, hegedűs, alig néhány gyereket ismert és tanított. Gyönyörű volt és magányos, mint egy brácsa. Egész táborban került, nem feltűnően, de határozottan, aztán ahogy a tábori vágytörvények szigorú regulái ezt előírják, az utolsó este megfordult velünk a világ. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy kettesben sétálunk be Földvárra, és egyszerűen minden tökéletes. Illatos, enyhe este volt, a vasút mellett találtunk egy kocsmát, a helyiek ittak ott, fél este az INXS Beautiful Girl című slágerét hallgatták velünk, mert én udvaroltam, és dobáltam gátlástalanul a húszasokat a zenegépbe. Nevettünk, csókolóztunk, Isten minden nyelvű szótárában a „boldogság” címszónál akkor, néhány órára, rólunk lehetett olvasni.
Mire visszaértünk a táborba, zuhogott. A tanári szobák is három-négy személyesek voltak, esélyünk sem volt folytatásra, álltunk egy faház vékony eresze alatt, ő meg nevetni kezdett, olyan finoman, ahogy annak idején, a tánc után, szinte félénken, mégis volt valami démoni abban a nevetésben, és ahogy odanéztem, láttam, hogy ez már sírás, magamhoz akartam húzni, de eltolt, még egyszer a szemembe nézett, „egész életemben arra a fiúra vártam”, mondta, és kiállt az esőbe, „aki a valódi szerelemtől kipirulva azt mondta”, pillanatok alatt csuromvíz lett, hogy „annyira szeretnék táncolni veled!”. A homlokára tapadt a haja, „senkinek sem adtam oda magam”, fölnevetett, „én barom, azóta sem”, vágta oda, és úgy tűnt el, mint a vihar lidérce, egy lépés, és nem volt sehol, csak én álltam combra tapadt nadrágban a zaklatott szárszói éjszakában.
