Előfizetés

Köves József: Csodák bérháza

Köves József
Publikálás dátuma
2021.03.06. 16:16

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
"Egy szomszéd szerint a nénike a kémény / mellől, a két karját szárnyakként kitárva, / a háztetők fölött, mint Chagall festményén: / kék ég s felhők alatt repült a világba."
A nagy bérházban gyakran történtek csodák. Egyszer az elsőn egy holttest feltámadott, kisétált a konyhába s kért egy vacsorát. Neje rémültem az udvarra vágtatott, a halott meg utána rohant mérgesen, úgy ordított, zengett a ház: éhes vagyok, ha nem adsz most ennem, akkor kezeskedem, úgy elverlek, hogy a hátad belesajog. És ezzel mint aki jól végezte dolgát, rögvest holtan terült el lent az udvaron. Most meg már nem hitték az ő hulla-voltát, hisz nem feküdt mereven a ravatalon, csak elnyúlt mint a hosszú értekezletek. A gangokról leszóltak: hiszen megint részeg, többször is így tett már, emlékezzetek – de a feltámadott eltávozott végleg. A harmadikon élt egy szép özvegyasszony, fekete haj, égkék szemek, pompás cicik. Bár nem akarta, hogy vágyakat árasszon, mint Máriát az Úr, megszállta egy picit valaki férfi, bár tagadta ezt a tényt, szépen gömbölyödött, csak a hasát tolta, nyilván mert bent hordott egy új kis teremtményt. De hogy van új férfi, még mindig titkolta. Úgyhogy csak valami csoda történhetett, hiszen sok ilyesmi áll a népmesékben. Az özvegy megszült két ikergyereket, túlesve az addig titkolt terhességen. Ám bárki kérdezte, az volt a válasza, hogy ura halála óta nem volt soha őneki egy segítő férfi támasza, s a két kisbaba valóban csak csoda. A legnagyobb csoda, ami itt megesett: a negyediken lakó Varjú nénivel, aki egyszer csak a lakóknak elveszett azzal a csőrhöz hasonlító képivel. Egy szomszéd szerint a nénike a kémény mellől, a két karját szárnyakként kitárva, a háztetők fölött, mint Chagall festményén: kék ég s felhők alatt repült a világba. Senki nem hitt ennek a hazudós úrnak, kinek a munkája is csak gyanút keltett: meséket írt ő, és nagyon szomorúkat, s ráadásnak hozzá még sok ködös verset. És mivel költő volt, hát ki is nevették, De este egy felhőn ott repült a néne, ő megmutatta, a lakók észrevették, ámulva néztek a költőre s az égre.

Grecsó Krisztián: Minden könnyű volt

Grecsó Krisztián
Publikálás dátuma
2021.03.06. 14:14

Fotó: Gábor Viktor / Fortepan
Minden este a Neoton túlírt balladája szólt, „Szárszó, Szárszó, ott a fák alatt”. Gyerekként is eljutottam oda, kegy volt, csak akkor még úttörőtábornak nevezték, minden reggel felvontuk – bevarrt szemmel – a zászlót, és tisztelegtünk neki. Persze nem volt az ebédlőben forrócsoki-automata, nem is tudtuk, hogy létezik olyan, és illett képeslapot küldeni haza. A többi nagyvonalakban ugyanaz maradt a rendszerváltás után is, amikor már ifivezetőként vagy ifjú pedagógusként jártam oda: a balatoni gyerektáborba. Szikár faházak, saját, zsebkendőnyi strand, túranapokra löncshús. Az én diákkoromban is ez a Neoton-dal jelezte a takarodót, és amikor már tanár voltam, akkor is így parancsoltuk ágyba a gyerekeket. És bár volt valami fanyar ellenállás a nyúlékonyságával szemben, ezt harsogtuk, ­könnyek között, az utolsó este – mikor én csapkodtam a Cremona zsíros húrjait. „Minden könnyű volt.” A táborban annyiféle generációban szövődtek szerelmek, amennyi éppen megjelent, alsósoktól a tanítás gyötrelmeit ott kiheverő nyugdíjas pedagógusokig. Az élet nem mindig igazságtalan, csak általában, és a Balaton-parton még a szomorú sorsú tanárok is vigaszt nyerhettek, de legalábbis egy-két forróbb pillantást a tábortűz mellett. És egy adott kor fölött már az is valami, az ember megtanulja becsülni a fantáziája morzsás képeit, hogy el tudja képzelni, milyen lenne. Illetve azt is, hogy miért jó, hogy nem történt meg belőle semmi. Mi, tanárok esténként kiültünk a szuvas faházak szélére, a part felől érett halszagot terelt oda a szél, és susogott, mintha kórus lenne, a nádas. Én meg gyötörtem a gitárt. Földvár felé jártunk, félúton. Semmilyen gátlásom nem volt, és ízlésem se sok, bármit eljátszottam. És a pislákoló tábortűznél, néha, szemérmes ritkasággal körbejárt egy borosüveg. A lángok fölött át-átvillanó tanári pillantásszikrák nem túl gyakran fordultak át csókcsatákba vagy ölelésbe, de a lehetőség íze édes. Jó volt abban a pici vágytengerben hullámozni. Mindig örültem, ha másra vágynak, ha valaki vágyni tud. Persze azért magam is gyakran szerettem volna szeretni – ott is. Először, amikor kiskamaszként, néptáncosként eljutottam oda. Mindenki idősebb volt nálam, éteri szépségű szerb lányok éltették körtáncokban Jugoszláviát, úgy énekeltek két szólamban, hogy megőszült a gyep, olyan varázslatos volt, hogy néha, egészen ritkán nem a farmeres feneküket bámultam, hanem behunytam a szemem, és hagytam, hogy hasson a számomra szívrepesztően szépnek gondolt propagandadal. Alig két évvel voltunk a háború előtt, és azok a lányok két év múlva olyat láttak, amit én még most sem tudok elképzelni sem. De ki gondolta volna abban a szárnyakon lebegő estében, hogy mi minden elfér az ég alatt. Az ebédlő káposztaszagú hodályában tartották a diszkót, és én ott kértem föl, életemben először, az andalító szintetizátormuzsikára lassúzni egy lányt. Papucsban voltunk, mint mindenki, néha csattant a talpa a frissen hipózott kövezeten, együtt énekeltük az önjelölt nótafával Black dalát, magyarul, hogy csodálatos a világ. És csodálatos is volt, csak akkor még nem tudtuk, hogy minél többet ismerünk meg belőle, annál szürkébb és kisebb lesz, és hogy annak a magányos slágernek nincsen igaza. Nagymágocsi volt a lány, a haja sárgásvörös, mint a Füred felé lemenő nap, csiklandós szeplői voltak, és óvatosan kacagott, mint egy úrilány. Miközben a faházunkból sétáltam át a búcsúbuliba, a rémületes öt méter alatt arra gondoltam, úgysem merem felkérni Erikát. És ez így is lett: mire bementem, már majdnem mindenki topogott és dülöngélt valakivel, tisztes távolságból tartva, karolva egymást (emlékeikben, persze, összebújva, ringatózva), én meg még mindig hagytam, hogy remegjen a térdem, hogy ziháljon a szívem. Nem bírtam mozdulni. Erika volt a cél. Grétáról az álmaiban sem volt szó. Még ha, legbelül azt is gondoltam, Gréta vagy halál, de már akkor is gyáva voltam és konformista. És előző este, álmatlanul forgolódva az emeletes ágy kifeküdt matracán arra jutottam, megteszi nekem Erika is. Vele nagyjából „egy szinten” vagyunk, talán ő igent mond, ha megkérdezem, „szabad?”. Az embernek, ezt tanultam otthon – és őszintén ezt gondoltam én magam is –, tudnia kell, hol a helye. De Erikára, mint utólag megtudtam, hárman is lecsaptak, rögtön a dal első taktusainál. Róla, ezek szerint, mások is ugyanezt gondolták. És abban a sikító, jeges másodpercben már minden szép, kevésbé szép és érdekes lány táncolt, csak a tábor, szerintem legszebb lánya, Gréta nem. Én meg úgy álltam a mosogatópultnál, mint akinek most adják ki a vagdaltját. Már ki is akartam somfordálni a szégyenem elől, amikor megláttam, hogy a „vén” zenész (nyilván harminc vagy negyven táján lehetett) milyen gátlástalanul stíröli őt. És azt is, hogy ő – bár rajta kívül majdnem minden lány táncol – nem mozdul, nem az ég felé néz, csak a semmibe, pontosabban senkire. És akkor végre megindultam, szinte megkönnyebbültem, mert annál a borzasztó rettegésnél, hogy oda kéne mennem, még az is jobb volt, hogy tudtam, nemet mond majd. Azt akartam kérdezni, amit mindenki, mert azt kellett kérdezni, hogy „szabad?”, de mire odaértem, már tényleg igazán akartam, korábban nem ismertem az akarás valódi mélységét, hát kiszaladt a számon, „annyira szeretnék táncolni veled!”. Gréta egy pillanatot várt, úgy fordult oda, mint akinek először valami fontos néznivalója van a menzáspult vaksötét kiadóablakainál, és csak amikor végzett, foglalkozhat velem. Ám akkor, végre, felelt. „De édes vagy!” Emlékeimben csak mi bújtunk össze, ringtunk a csodálatos világban, és a többiek, a tánciskolások reménytelenséggel irigyeltek minket, ami akkor is így van, ha nem igaz, mert ezek az én emlékeim, és nem érdekel, hogy a többiek mit tudnak felidézni ebből az estéből – ha eszükbe jut egyáltalán. Mi a vesztesek boldogságával lettünk halálosan szerelmesek, és ahogy Gréta nem távolodott el tőlem, sőt az arcbőre egy pillanatra megsimította az enyémet, éreztem, hogy ennél már nemigen lehet boldogabbnak lenni. És bár nem volt igazam, az biztos, hogy minden tudás, kétely és szorongás nélkül akkor lángoltam utoljára. Jó volt nem kicsinek, utolsónak, ügyetlennek lenni, a legszebb lány hátát simogatni a milliméterek végtelen ujjmozgásaival. Egy évtized múlva találkoztam vele újra egy kocsma ihletfojtó sötétjében. Főiskolás volt, gyönyörű és magányos, mint egy cimbalom. A túl szép és (számukra) nyomasztóan okos lányokat kerülik a fiúk, mert a tükörben, amit végtelenségük tart, saját keskeny ostobaságukat látják. Ezért félnek tőlük, mintha múzsának lennének jók csupán, akikről zengeni érdemes. Olyan rossz passzban voltam akkor is, hogy egészen feldobott a régi tánc és az első félős, csókra emlékezett puszi emléke. Úgy szokták mondani, hogy ott folytattuk, ahol… de mi nem hagytunk abba semmit, és valójában minden új volt, semmi sem emlékeztetett minket a régi önmagunkra: két idegen kortyolta a borát. Felnőttek voltunk, felnőtt vágyakkal, és én a harmadik pohár bor után megéreztem, hogy ellenállhatatlan vagyok. De sajnos Gréta nem, ő úgy vélte, nyilván joggal, hogy ennél többet érdemel, és hogy talán erősebb bennem az akarás, mint hogy mindössze egy bizonytalan estét bírjon. Hogyha tényleg akarom, keresem még, kérte. Konkrétan azt mondta, udvaroljak olyan szépen, ahogy egykor a táborban tudtam, és ez nekem egyfelől imponált, másfelől dohogva értetlenkedtem, miért zavarná meg a lovagias udvarlás menetét, ha előtte szeretkeznénk reggelig. Egyedül baktattam haza, ő meg egy szempillantás alatt eltűnt a platános főutcán, és fogalmam sincs, hogy már akkor is tudtam-e, hogy nem fogom keresni, vagy akkor még azt hazudtam magamnak, igen. Csak arra emlékszem, ahogy állok az ékszerboltnál, a sarkon, és nem rá gondolok, hanem magam sajnálom, mert feleslegesnek érzem magam. Évek múlva már rutinos pedagógusnak számítottam a szárszói tábor tanári karában, amikor egy vásárhelyi iskolából őt küldték a gyerekkel. Hangszeres volt pedig, hegedűs, alig néhány gyereket ismert és tanított. Gyönyörű volt és magányos, mint egy brácsa. Egész táborban került, nem feltűnően, de határozottan, aztán ahogy a tábori vágytörvények szigorú regulái ezt előírják, az utolsó este megfordult velünk a világ. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy kettesben sétálunk be Földvárra, és egysze­rűen minden tökéletes. Illatos, enyhe este volt, a vasút mellett találtunk egy kocsmát, a helyiek ittak ott, fél este az INXS Beautiful Girl című slágerét hallgatták velünk, mert én udvaroltam, és dobáltam gátlástalanul a húszasokat a zenegépbe. Nevettünk, csókolóztunk, Isten minden nyelvű szótárában a „boldogság” címszónál akkor, néhány órára, rólunk lehetett olvasni. Mire visszaértünk a táborba, zuhogott. A tanári szobák is három-négy személyesek voltak, esélyünk sem volt folytatásra, álltunk egy faház vékony eresze alatt, ő meg nevetni kezdett, olyan finoman, ahogy annak idején, a tánc után, szinte félénken, mégis volt valami démoni abban a nevetésben, és ahogy odanéztem, láttam, hogy ez már sírás, magamhoz akartam húzni, de eltolt, még egyszer a szemembe nézett, „egész életemben arra a fiúra vártam”, mondta, és kiállt az esőbe, „aki a valódi szerelemtől kipirulva azt mondta”, pillanatok alatt csuromvíz lett, hogy „annyira szeretnék táncolni veled!”. A homlokára tapadt a haja, „senkinek sem adtam oda magam”, fölnevetett, „én barom, azóta sem”, vágta oda, és úgy tűnt el, mint a vihar lidérce, egy lépés, és nem volt sehol, csak én álltam combra tapadt nadrágban a zaklatott szárszói éjszakában.

Vasvári G. Pál: Apu! Vége...

Vasvári G. Pál
Publikálás dátuma
2021.03.06. 12:12

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Magornak hívnak. Anyu egyszer elmesélte, hogy ő ugyan nagyon szerette volna, ha Peti vagy Laci lehettem volna, de apu – aki nálunk mindenről dönt – azt mondta: ő olyan nevet akar nekem, amiből tudhatja bárki, már amikor bemutatkozunk, hogy a mi családunk igaz magyar. Így én is az vagyok. És legyek rá büszke! De nem az a nevem, hogy Büszke, hanem az: Magor… Álmomban Peti vagyok. És repülök. Apuról az első emlékem tényleg az, hogy repülök. Apu nagy volt és erős. Fölnéztem rá és jó volt, ha lehajolt és hozzám beszélt. Csippentett a szemével, és huncutkodva azt mondta: na, gyere, kölök! Fölemelt magasra, a feje fölé. Onnan sokkal többet, majdnem mindent láthattam. Ami addig nagynak és távolinak tűnt, az mind kisebb lett. Ami lentről nem látszott, azt is megnézhettem. Azután feldobott még sokkal magasabbra, és az igazán olyan pompás volt! Repülök, repülök! Kapálództam és pörögtem a levegőben, visítottam örömömben… Szabadnak éreztem magam. És biztonságban is, mert apu mindig elkapott. Jó volt kölöknek lenni. Nagyon jó… Még az is klassz volt később, hogy elvitt magával mindenhová. Voltunk kolbásztöltő versenyen, ahol lehetett husit gyurmázni, meg árvíznél is gumicsizmában sarat taposni. Voltunk egy öreg néninél is, ahol mindenki nevetett, amikor apu még a malacoknak is köszönt, hogy „helló, röfik”… Csak azt sajnáltam, hogy a malacokkal már nem játszhattam. Apu akkoriban gyakran megszidott, s maszatnak hívott már, nem kölöknek. És bárhová mentünk, mindig csak ő ihatott abból a fura kis öblös pohárkából, amiben nem víz volt, hanem valami majdnem olyan színű. Azt én is szerettem volna megkóstolni, mert láttam, hogy neki nagyon ízlik és dicséri. De nekem nem volt szabad. Az­után hazafelé mindig olyan zavarosan, hosszan és részletesen magyarázta, hol is voltunk, és az miért nagyon jelentős nekünk, magyaroknak. Majd idővel én is megértem és megtanulom azt is, mi értékes, mi nem. Majd. Ha nagy leszek. Egyszer. Pedig közben nagyobb lettem, ám ő talán ezt észre sem vette. Sokszor már csak ácsorogtam mellette, amíg másokhoz beszélt, mert az mindig „roppant fontos” vagy „fontosabb” volt. Egyre sűrűbben unatkoztam. Abból meg rendre valami zűr, baj, veszekedés, kikapás, bünti lett… Egy időben sok csodás játékom és néhány barátom is volt. A bünti többnyire abból állt, hogy apu rövidebb-hosszabb időre elkobzott valamit vagy eltiltott a barátaimtól, akik ugyanúgy szerettek husit gyurmázni, sarat taposni és röfikkel kergetőzni meg minden tilosat megkóstolni, kipróbálni, mint én. Apu egyszer azt mondta: válogassam meg jobban a társaságomat. Ne a koszos Janival és a szutykos Katival pusmogjunk titokban! És főleg: ne hordjuk be a tiszta lakásba az összes kinti mocskot… Nézzem csak meg, mondta, hogy a Pisti – aki nagyképű volt, mert ő el tudta kapni a lábával a labdát, ami nekem sose sikerült, és egyszer meg is vert, amikor a kapu helyett a Borzas bolhás kutyaházába rúgtam be a drága, új bőrlasztiját – milyen jól eljátszik egyedül, a kerítésnél. Pisti a kapura lövést gyakorolja naphosszat. Ha meg nem, akkor lám, ő még a hófehér ingét se piszkítja össze. És ne öltöztessek néger babát a Katival, akit én igazán szeretek, hanem inkább a Gyöngyivel játsszak papás-mamást! Mert a Gyöngyi „bezzeg”. Ő sütit is készít homokformával, de még a mamájával igazából is, sőt varrni és kötni is tud már, megtanulta a pelenkaöltést például. És biztosan a hasznomra válik, ügyesebb meg erősebb leszek, ha segítek neki fonalat gombolyítani meg felásni a veteményest… A nagyarcú Pistit irtóra utálom. A Gyöngyi meg hülye stréber, tiszta udvar, rendes lány, folyton csak azt ismételgeti, másolja, amit a nagyoktól lát, hall. És még úgy is beszél. Uncsi… A múltkor meglátta apu, hogy a Janival és a Katival, őnáluk, a szomszédban a tyúkokat hajkurásszuk. Akkor azt mondta: neki elege lett ebből, többé nem jöhetnek hozzánk ezek a „tyúkszarosok”, és én se mehetek át hozzájuk. Értsek végre a jó szóból, mert ő csak jót akar a fiának, mármint nekem. Úgyhogy vegyem tudomásul, most kijár két nap szobafogság… Akkor irtóra dühös lettem. Sírtam és kiabáltam, amikor elfordította a kulcsot a zárban, hogy de igenis én át akarok menni, mert ott jobb. Földhöz vágtam a műanyag kisvonatot, a mozdonya rapityára is tört. Apu bejött a zajra. És nagyon zabos lett. Kiabált, hogy amíg az ő házában élek, ne merészeljem szétrombolni, amit ő sok erőfeszítéssel, áldozatosan, a két keze és az esze segítségével előteremtett nekem. Anyut, aki csitítani próbált mindkettőnket, kiküldte a szobából. És anyu szót fogadott neki… Apu rám parancsolt, hogy álljak a sarokba. Összeszedte az összes játékomat. Felvitte mindet a padlásra és elzárta. Azután visszajött. Most jobb neked? Ordíts nyugodtan! Így már egy hét a szobafogság… És ne akard, hogy tockos vagy saller legyen a dologból…! Bekulcsolta az ajtót megint. Tehetetlen voltam, forrt bennem az indulat. Nagyon lassan telt az idő. Úgy éreztem: közben éveket öregedtem. Este volt már, amikor újból csikordult a zár. Anyu volt az a vacsorámmal. Edd meg szépen, nagy fiam! Ki fogod bírni ezt a pár napot. Olvass! A könyveid itt maradtak – vigasztalt. Nem volt étvágyam. Levettem a polcról Herman Melville-től a Moby Dick című regényt, mert addigra tényleg annyit öregedtem, hogy már a szépirodalommal ismerkedtem. Egy szuszra végigolvastam. Azután szépen egyesével, akkurátusan kitéptem belőle minden lapot. Illetve nem mindet. Egyetlenegyet meghagytam. Azt, amelyiken Ahab kapitányt elragadja magával a hatalmas bálna… Reggel apu jött be. Látta, hogy érintetlen a vacsora a tálcán. Látta a széttépett könyvet. Kinyitotta a Moby Dicket, és azt is látta, miről szól az az egy lap, ami megmaradt. Éktelen haragra gerjedt. Elvitte az összes könyvemet a padlásra. Már szinte semmi sem volt a szobában. Ágy, asztal, szék, ruhásszekrény, üresen ásító fiókok, polcok. Anyu később jött a tálcáért. Ebédet hozott. Szomorúan, szótlanul tette elém. Megsimogatta a fejem, és csak a szemével beszélt. Az éjjeliszekrény felé nézett. Ott maradt a rádióm! Bekapcsoltam és azt hallgattam estig, az ágyon fekve. Az ablakhoz se mentem. Onnan úgyis csak a Pistiék udvarára nyílt kilátás, és egyáltalán nem érdekelt, hogyan puffog a rohadt labdája a kapun. Feltekertem a rádiót, bömböltettem már, teljes hangerővel. Meg se hallottam, amikor apu kikulcsolta az ajtót, és bejött. Csak éreztem: felránt az ágyról, a falhoz lök, a bal kezét a szájamra tapasztja, és a jobbjával lekever egy pofont. Fájt. De nem annyira, mint az, hogy utána kitépte a konnektorból a rádió zsinórját. Azt is elvette. A válla fölött visszaszólva csak annyit vetett oda: egy hónap… Most itt ülök magányosan, a sötétben, a süket csendben, bezárva. Gyűlölöm aput. Lehet, hogy holnap szétverem az egész szobát. Azután kitárom szélesre az ablakot – és elrepülök.