Papp Sándor Zsigmond: Két nap, két világ

Az első igazi tavaszi nap volt, és Bécs mintegy varázsütésre életre kelt. Az eddig a lakásaikban rejtőzködő emberek kitódultak az utcára. Talán a nap első bátor sugaraiban akartak megfürdeni, vagy a hirtelen jött szabadságban. Tömeg hömpölygött a sétálóutcákon, mindenféle nyelv szavai keveredtek el a nyüzsgésben, bár könnyen lehet, hogy igazából mindenki ugyanazt a nyelvet kezdte beszélni: a mámoros tavaszét. Ha korlátozott mértékben, de a boltok és a gyorséttermek is fogadták a megrészegült bécsieket, kitárták kapuikat a múzeumok és a parkok. A Múzeumi Negyed, amelynek megnyitásáról még népszabisként tudósítottam, és azt nyilatkozták annak idején, hogy igazi közösségi térnek is szánják, beváltotta a reményeket: rengetegen üldögéltek az épületek előtti padokon, és persze ment a pétanque, a gyerekek fociztak, a felnőttek söröztek vagy a kávéjukat kavargatták. Ha nem üldögélhetnek a kávéházban, akkor a szabadtéren alapítják meg a sajátjukat, pincérek nélkül, de ugyanazzal a hangulattal. Ahol pedig volt egy kis zöld terület a Volksgartenben, oda rögtön leheveredtek, plédet terítettek le a piknikezéshez, kipakolták az éttermekből rendelt vagy otthonról hozott elemózsiát, labdáztak és sportoltak.

Egy új játék is feltűnt, ami főként a gimnazisták körében népszerű. A Természettudományi Múzeum előtti széles aszfaltcsíkok egyikén sorakozott fel két négy-öt fős csapat egymással szemben, mindenki előtt egy-egy megbontott sörös doboz. Egy vizes flakonnal kell eltalálni a két csapat között középen felállított flakont. Ha az egyik csapat eltalálja, a másiknak vezényszóra hörpintenie kell a lábuk előtti sörökből. Nagy vidámság, és egyre jobban csillogó szemek. Nem tudom, meddig tart a játék, és mikor hirdetnek győztest, könnyen lehet, hogy csak akkor, amikor a rosszul célzó csapat már alig bírja megfogni a célzásra használt flakont. Ahogy tán a kocsmában is véget érne, csak sokkal unalmasabban.

Rá két napra, amikor csak pár fokkal süllyedt lejjebb a hőmérő higanyszála, és kicsit bágyadtabban sütött a nap, újra kihaltság ömlött el a városon. Csak néhány kósza ember sietett az utcákon, mintha nekik is sürgős dolguk lenne, és a világért se pazarolnák az idejüket céltalan sétára. Arra számítottunk, hogy most is a pénteki nyüzsgés fogad minket, fel is szerelkeztünk tollasütőkkel, hogy végképp feloldódjunk a mámoros tömegben, de a park szinte kongott. Mintha a sövényen és a formára nyírott díszbokrokon kívül soha nem lett volna más látogatója a helynek. Még a neoreneszánsz palota tekintete is olyan volt, mintha a téli álmából felrázott medve pillantana ránk. Aztán gőgösen elfordult, és szundított tovább. Úgy éreztük magunkat, mintha rossz buliba hívtak volna meg minket, és ott állunk félig felpörögve, félig becsiccsentve egy katolikus gyerekzsúron. A levegőben nyoma sem volt a korábbi szabadságérzetnek, megint az óvatosság, a félelem, az ostromlott vár hangulata lengte be a díszletként szolgáló utcákat.

Mintha egy regény eleje és zárlata lenne ez a két nap, morfondíroztam magamban. És annak függvényében sötét dráma vagy reményteli családregény, hogy melyik hova kerül. A minap nyilatkozta az osztrák miniszterelnök, hogy nincs értelme olyan korlátozásokat fenntartani, amelyeket az emberek úgysem tartanak be. Lassan egy éve húzódik már ez a hol szigorúbb, hol enyhébb szobafogság, és láthatóan fárad a fegyelem, pattanásig feszül minden ideg. (A fogyasztástól elbűvölt társadalom nem a lemondó aszketizmusról híres.) Tudom, hogy miről beszél. Velem is a múlt héten esett meg, hogy végképp elegem lett. Abból, hogy a korábban egyszerű dolgok most háromszor annyi szervezéssel valósíthatók meg, és akkor is csak félig. Hogy igazából senki nem tud semmit. A külügyminisztérium, határőrség, bécsi magyar nagykövetség – ezeket szokta hívogatni a nejem, hogy kiderítse, most épp milyen feltételekkel lehet átlépni a határt – jó szándékú ügyfélszolgálatosai is csak annyit képesek felelni, hogy ők csupán a rendeletek szövegeit értelmezik. Az, hogy a gyakorlatban, az adott átkelőnél, az adott vámosnál, az adott napszakban épp mi lesz a helyzet, hogyan kelt fel aznap a rend ottani őre, milyen utasítást kapnak valahonnan, azt megsaccolni sem lehet. Az a biztos, hogy semmi sem biztos.

Ebből lett elegem, meg abból is, hogy még egy közelgő ünnep, amikor nem tud együtt lenni a család, mert épp az nem kapta még meg az oltást, akinek a legnagyobb szüksége lenne rá. Szóval, olyan tehetetlen dühöt éreztem, hogy ha hirtelen ott terem egy illetékes, lehet, hogy szó nélkül felpofozom. Ehelyett szidtam a vírust, a világot, az egész hülye helyzetet. Aztán majdnem az szaladt ki a számon, hogy ez az egész úgy is csak összeesküvés. (Lám, mondtam magamnak másnap, már higgadtan, milyen jól ágyaz meg a frusztráció a hülyeségnek.)

Ezért lehetett a péntek amolyan önvédelem, a szabályok pillanatnyi lazítása, hogy vasárnapra megint fegyelmezettebb arcát mutathassa a város. El kellett hitetnünk magunkkal, hogy tudunk még élni, ahogy egykor. Mert ezzel a tudattal sokkal jobb érzés magunkra zárni kényelmes cellánk ajtaját.