Előfizetés

Nyitásra zárás

Elég abszurd a mostani helyzet, amikor a gőzerővel zajló nyitási konzultáció idején döntenek a még szigorúbb zárásról. Előbbinek nem volt itt az ideje, főleg nem így - az utóbbinak rég itt lett volna. Olyan ez, mint amikor egy veszélyes útszakaszon száguldoznak, aztán hirtelen nyomnak egy satuféket, majd megint padlógázzal akarnak továbbmenni. Hétfőtől két hétre bezárnak az üzletek – kivéve az élelmiszerboltok, a drogériák, a gyógyszertárak, a benzinkutak –, egy hónapra pedig az általános iskolák is átállnak digitális oktatásra. Utóbb kiderült, hogy a bankfiókok és a dohányboltok is inkább nyitva tartanak. A lezárás részleteiről csütörtökön még fogalmuk sem volt az üzletekben dolgozóknak. Rögtönzött körkérdésünkre az egyik körúti dohánybolt eladója 90 százalékra tette, hogy bezárnak (aztán kiderült, hogy mégsem), egy forgalmas aluljáró fiatal újságárusa meg épp ennyire tippelte, hogy nyitva lesznek (most épp úgy tűnik, hogy nem). Az egyik bevásárlóközpontban lévő posta dolgozója azt mondta, hogy ők bizony nyitva tartanak – velük még nem tudni, mi lesz. A hivatalos lap, a közlöny tegnap sokáig elérhetetlen volt. A kormányfő péntek reggeli szavaiból kihámozható, hogy hétfőn a virágboltok mégis nyitva lehetnek, sőt a kerti munkához szükséges eszközöket árusító boltok is. A bölcsődéket közben „megpróbálják nyitva tartani”. És – mint még később kiderült – a templomokat sem zárják be, de a megyés püspökök dönthetnek másként. Nem védekezés zajlik, inkább ötletelés és kapkodás. Bejelentenek egy szabályt, majd kevesebb mint egy napon belül sorjáznak a kivételek. Veszélyes játék ez, amikor a lélegeztetőgépen lévők száma a tavaly decemberi csúcsot (674) is elhagyta. Szép ígéret a vírus elleni háború célegyenese is (Orbán szavai ezek), de vajon mi értelme a két hét szelektív szigornak, ha tudjuk: a járvány első hulláma nagyjából három hónapig, míg a második bő négy hónapig tartott? A két hetes lezárás a járvány ellen valószínűleg kevés, az emberek türelmének meg sok. A „minden szolgáltatás szünetel, kivéve a magánegészségügyet” elnevezésű bejelentésnél sem látni, mit takar. Ezek szerint az állami egészségügyben elmaradnak a nem sürgős beavatkozások, és csak az talál menekülőutat, aki megcsörgeti a pénztárcáját? Mi van a postai szolgáltatásokkal, vagy mondjuk a közjegyzői ügyintézéssel? A szervizek vajon nyitva lesznek-e, és aki eddig ételt rendelt, az a jövő héten is tud? Megy a találgatás, a helyesen tippelők között majd tíz textilmaszkot és egy tubus kézfertőtlenítőt sorsolnak ki. Közben továbbra sincs elegendő tesztelés, a hét végére tervezett tömeges oltás becsődölt, a tanárokat nem vették előre az oltási listán, az oltási terv részleteit titkolják. Furcsa járványharc az, amiben két hét zárást ígérnek, de húsvét, amikorra az újranyitást várják, csak négy hét múlva lesz (itt is lehet találgatni), egy hónap múlva meg visszaengedik az általános iskolába a diákokat és a tanárokat. Ugyanoda érünk vissza, ahol voltunk. A kormány az ajtót akarja nyitogatni, majd ránk csapja ismét.

Disznóságra készülnek?

Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb - mondotta Szophoklész, pedig ő nem is ismerte Orbánt. Ez a hátránya annak, ha valaki az ókorban születik. Vétek kihagyni az élményt, amikor miniszterelnökünk lelkében a pávát legyűri a kakas. Eddig a pávatáncban gyönyörködhettünk: párostánc volt, partnerként az Európai Néppárt is kitett magáért. Tiszta Fred Astaire és Ginger Rogers. De most, ahogy lassan lejárt a tánchoz zenét szolgáltató lemez, a pávaerények helyett a kakasi ambíciók kerültek előtérbe. Fred elengedi Ginger kezét, tánc helyett szólóban akar kukorékolni. Kell egy saját szemétdomb. Mindegy, hogy mekkora (úgy néz ki, egyre kisebb, külön frakciót nem lesz egyszerű összehozni), a lényeg, hogy azt a kicsit ő uralja. Péntek reggel kiderült, az egész bálnak vége. Szegény családügyi miniszter csütörtökön még cáfolta, hogy a frakció után magát a Néppártot is elhagynák, de hát ebben a rezsimben Kukori szavát mindig többre tartják, mint Kotkodáét. Figyelt volna jobban Kukori, azaz Orbán fb-bejegyzésére. Abban már megírta, hogy levették a kezüket a Néppártról. Csak nehogy az ereszről is levegyék, ahol – mint a Népszava bonmot-ja megállapította - a Fidesz a nagyobb blamázst megelőzendő mászik lefelé-kifelé a néppárti buliból. ”Mi, magyarok a politikai értékeit a süllyedő léghajóból kidobáló EPP-t újra Európa vezető szellemi és politikai erejévé akartuk tenni. Ez a lehetőség a tegnapi napon elveszett.” Szóval a hálátlan vak néni az istennek sem hagyta, hogy a kisúttörő merő jóindulatból átvezesse a túloldalra. Még a végén a Fideszt is kidobta volna a léghajóból, ezért az inkább maga ugrott ki. Nem szép, hogy a süllyedő hajón (léghajón) épp a legkisebbet, az egy szem KDNP-st hagyta ott, azt hittem, először a kicsinyeket kell menekíteni. De nincs idő vacakolni, amikor „most az EPP nélkül kell felépíteni az európai demokratikus jobboldalt.” Szóval mihelyt: A./ leérnek az ereszről, B./kiugrottak a léghajóból, azonnal kezdődik az építkezés. „Itt az idő! Éljen a demokratikus jobboldal! Fortes fortuna adiuvat!” Utóbbi azért latinul, mert a „baloldal csatolmányává vált” Nyugat helyett már a klasszikus európai műveltséget is a Fidesznek kell őriznie. Strapás lesz a fideszes képviselőknek folyton a latin szótárt forgatni, de hát semmi sincs ingyen. Ez az „Itt az idő” Petőfi óta visszatérő eleme történelmünknek. De mit Petőfi! Orbán már többször is bejelentette: itt az idő. A NER-t meghirdető országgyűlési nyilatkozatban is itt volt. „Itt az idő, hogy megteremtsük a szociális biztonságot…. hogy megmentsük az egészségügyet… hogy helyreállítsuk a demokratikus normákat.” A fejleményekből úgy tűnik, mégsem volt itt az idő. Viszont 2020 januárjában a Centrista Demokratikus Internacionálé ülésén aztán tényleg itt volt az idő, na nem az előbb felsoroltakra, hanem Orbán szerint arra, hogy együttműködjünk a mérsékelt iszlám pártokkal. Ez a hülye idő erre sem figyelt, süket lehet, vagy mi, így aztán tavaly szeptemberben ismét rángatni kellett: „itt az idő szedelőzködni”, mármint a liberalizmus ellen. Mert hamarosan kilovagolnak. Azt nem mondta, hogy a szedelőzködés a haveri tarisznyák telepakolásából áll, de most tényleg kilovagolnak. A Néppártból, ahol a biztonság kedvéért csaptak is egy nagyot a ló fenekére, hogy elinduljon. (Lásd még eresz és léghajó, de nem a közlekedési eszköz számít.) És itt a kérdés. Miért nem szedelőzködtek egy kicsit tovább? Még néhány kör pávatáncra a Néppárt módot adott a Fidesznek. Pár napja még arról írt a világsajtó, hogy az EPP frakció ismét meghátrált Orbán zsaroló levele nyomán: a szavazásra bocsátott tervezetet felpuhították, feles többség helyett a nehezebben elérhető kétharmados kell majd a csoportos kizáráshoz. A Die Welt szerint Weber még egy újabb, nyugtatgató levelet is írt Orbánnak. Miért változott meg a szokásos táncrend? Orbán úgy számolhatott: olyasmikre készül, ami úgy kiveri a biztosítékot, hogy összejönne a kétharmad is. Szoros verseny alakult ki a választásra: az eddigi biztosítékok már nem elegendőek. Ha még arcpirítóbb disznóságokat terveznek, azokat még az uniós jogállami mechanizmus igazi beélesítése előtt érdemes meglépniük, amíg úgyis mindenki a járványra figyel. Ehhez a Néppárt rosszul fogó, gyenge fékjét is most kellett kiszerelni a kocsiból. Ezzel az ellenzék is új terepre került. Fel kell mérnie, milyen ellentervekkel felelhet az álcák és trükkök helyett az immár nyílt és gátlástalan lerohanásra. Minden jöhet: a választási törvény módosítása, újabb térfoglalás a maradék médiában és az igazságszolgáltatásban, politikai autodafé, az illiberalizmus szent hitelveire hivatkozó tömeges likvidálása civil szervezeteknek, autonóm szellemi műhelyeknek, önkormányzatiságnak. De az új terep új szemhatárt is nyit. Mostantól az ellenzék egyik legfontosabb mondata a „Vissza Európához!” jelszó. A Fidesz az európai színpad peremére húzódott. Még nem esik be a zenekari árokba, de a darabban csak mellékszerepe van. A főszerep az ellenzékre vár. Tehetség és hangerő kell hozzá. A közönség új hősre vár.  
Miért változott meg a szokásos táncrend? Orbán úgy számolhatott: olyasmikre készül, ami úgy kiveri a biztosítékot, hogy összejönne a kétharmad is

Lusta asszony rétese

Alföldi falucska, nem romantikus, nincs benne gémeskút, délibáb, végtelen róna. A nádtetős parasztházakról régen lemállott már a nád, a mész tenyérnyi darabokban potyog a vályogfalakról, furcsa tarka alakzatokat rajzolva a homlokzatra. Ez itt olyan, mint egy szárnyas tehén, amott árnyas fák alatt ücsörgő, botra támaszkodó bácsika, nini, emez meg egy babakocsi, léggömbökkel teliaggatva. Jó móka, ha már valódi kiállítások képeit nem nézegethetjük mostanság. Tejért jövünk. Kell a „lusta asszony réteséhez” vagy hat deci, s ha már erre járunk, megvesszük hozzá a fél kiló túrót is, frisset, rögöset, csak úgy görögnek majd a fehér bumfordi labdácskák a vajjal, cukorral összeporhanyósított, tepsibe szórt lisztsíkság alatt, amire a zsíros, tojással összekavart házi tejet öntjük. Nem kell pepecselni, gyúrni, várni, nyújtani, töltögetni, persze az eredmény sem ugyanaz, a sütinek valóban inkább a lustasághoz, mintsem a réteshez van köze. Erről eszünkbe jut egy apró konyha. Szuterénes, tojáshéjszínű gömbölyded szekrényekkel, benne fogantyús fiókokkal, faragott polcokkal, legfelül a karcolt virágmintás üveggel elzárt titkos rekesz, ahová gyerekkéznek nyúlni nemigen lehetett. Később, amikor már fájdalmasan hiányzott, aki ezt tiltsa, feltárulkozott az elérhetetlenség, meglepő válaszokat adva a korábbi, ki nem kívánkozott, kíváncsi kérdésekre. Az egyik bádogbögrében aprópénz lapult, tíz, húsz forintosok, s egy lyukas kétfilléres. Egy másikban halom papírpénz, tízmillió milpengő meg bilpengő, nagyjából annyit érhetnek most a használt-cikk piacon, mint egy százforintos. Egy dobozban finom anyagú textilzsebkendők, sarkukban monogrammal, egy másikban ugyanezek, csak monogram nélkül, viseltesebbek. Gyűszűk, többféle méretben, cérnák összespulnizva. S hátul a bögrék mögött a tojú. Nem tudom, máshol így hívják vagy sem, nálunk ugyanazzal a névvel illették a sütemények megkenésére használt, a legszebb tyúktollakból mívesen összefont kis kézi „kenceseprűt”, mint azokat az apróbb tollakat, amiket a párnákba töltöttek puha bélésként. Becsben tartották ezt az eszközt minden háznál, lám, nálunk is a szekrény mélyéről került elő. Sokáig nem értettem, miért használják egészen addig, míg csutkára terülnek szét az ívelt tollak, vagy amíg lekopnak egész a tollszárak végéig. Először azt gondoltam, spórolás ez is, a végletekig, ahogy minden mással. A külön gyűjtött üres lisztes meg cukros zacskókkal, amikbe később pogácsát meg Kossuth-kiflit csomagoltak, ha orvoshoz mentek a városba, vagy a csutakká rongyolódott, évekig ki nem dobott mosogatóronggyal, s a rendre befoldoztatott lábasokkal. Azóta tanultam meg becsülni a „tojút”, amióta megpróbálkoztam annak bolti másával, a tucatnyi műanyagfogantyús, vagy épp dizájnnal feltupírozott ecsettel. Látom a ráncos, öreg kezet, ahogy biztos mozdulatokkal, mégis valamilyen könnyed bájjal keni az olvasztott zsírt a rétestészta rétegeire, nem csöpög le sehol, nem csurog. Híján vagyok a kéznek, híján a jó tojúnak, „lustaasszonyság” a maga mímelt rétesével.