„Férjünk el egymás mellett” - Interjú Tóth Kingával, a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fórumának alapító tagjával

Még mindig egyenlőtlen a nők helyzete, nincs ez másként az irodalomban sem. Tényszerű kimutatásokra, etikai kódex létrehozására, és transzparenciára lenne szükség – véli Tóth Kinga.

Milyen ma Magyarországon női szerzőnek lenni?

Nem egyszerű, attól függ, hogy milyen szegmenst nézünk. A gyerek- és ifjúsági irodalomban elfogadottak a női szerzők, viszont, ha tovább megyünk a felnőttirodalom felé, ott más a helyzet. Mostanában a nagy kiadók felkarolják a fiatal generációt, de nem volt ez mindig így. Régebben a fiatal szerzők első kötetei az olyan írószervezeteknél jelentek meg, mint a Fiatal Írók Szövetsége vagy a (már megszűnt) József Attila Kör, s még nem is volt akkora különbség női és férfi szerzők között. Ám a második kötetnél, amikor szintet léphetett volna egy szerző, és próbálta volna magát pozícionálni egy nagyobb kiadónál, már kirajzolódtak az eltérések. Ha a negyven-ötven év fölötti generációt nézzük, túlnyomórészt férfiakkal, csupán pár írónővel, költőnővel találkozhatunk, holott többen is vannak, csak kevésbé foglalkoztatják őket, kevésbé jutnak el a nyilvánossághoz. Valami történik az első kötetmegjelenés és az ottani szintlépés között, van valamiféle vakfolt, ahol eltűnnek a szerzők. Aki mégis szakmán belül marad, bekerül egy többségében férfiak alkotta társaságba.

Mi lehet a vakfolt mögött?

Rengeteg dolog van. Az egyik, hogy ha eltűnnek a fiatal irodalmi szervezetek, kevesebb helyre fordulhatnak, kevesebben jutnak be a táborokba, mentorhálózatokba. És akármennyire is szeretnénk másként látni, kirajzolódik, hogy mennyire fontosak a személyes szakmai kapcsolatok mentorált és mentor, szerkesztő és szerző között. Ráadásul a magyar hagyomány az, hogy az író vagy költő férfi: a kávéházban összegyűlnek a férfiak, és borozás, vagy szivarozás közben eldöntik a világ sorsát. Egy harmincas nő, akinél akár családról is beszélhetünk, nem tud elmenni a kávéházakba, szociális terekbe, nem kapja meg a szükséges információkat, mert Magyarországon még mindig nagyrészt a nőknek kell a család körüli teendőket ellátnia. A másik, hogy még mindig nehezített a nők érvényesülése, külföldön is, de azt gondolom, itthon jobban: nincs olyan sok jogvédő szervezet, és a női összetartás is gyerekcipőben jár. S nem lehet a szexualitás témáját sem kikerülni: miként az élet bármely területén, úgy az irodalomban is érhetik olyan behatások az ember személyét, szexusát illetően, ami elbizonytalanítja, és meggyőzi arról, hogy nincs helye ebben a közegben.

A szóhasználatban sincs közmegegyezés, nem egyértelmű, hogyan fogalmazzunk: nőíró, nőköltő, írónő, költőnő, vagy egyszerűen író, költő.

Igen. Ez valahol ott gyökerezik, hogy van az ember és a nő, van a gyerek és a lány. Faluhelyen is azt szokták kérdezni, ha valakinek megszületik a gyereke, hogy „gyerek lett vagy lány?”. Valahogy így van ezzel is, mintha a szakmák is csak férfiak által lehetnének, és abba nem tartozhatnának bele a nők. Ha kimondjuk azt, hogy író, miért jut eszünkbe egyből Jókai Mór vagy Esterházy Péter és miért nem Tóth Krisztina, Takács Zsuzsa, vagy bárki, aki egyébként nő, de író? A női szerzők között sem teljesen eldöntött ez, van, aki azt szereti, hogy női író, más azt, hogy írónő, és van, aki csak író szeretne lenni. Ez a katyvasz sem segít igazán.

Ezeken szeretne változtatni a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fóruma (SZÍN) amelynek Ön is alapítótagja?

Első lépésként Nők a mai magyar irodalomban címmel szerveztünk konferenciát novemberben, ahol általánosságban a női reprezentációval, a könyvkiadással és a díjakkal foglalkoztunk, és jelenleg a folyóiratokban való megjelenési lehetőségeket vesszük górcső alá, ennek a kutatásnak az eredményeit március 26-án egy újabb konferencián ismertetjük. Emellett összeállítottunk egy listát, a tavaly jelentősebb kiadóknál megjelent női szerzők köteteiről, és a terv az, hogy felhívjuk a kuratóriumok figyelmét ezekre a megjelenésekre. Fontos, hogy legyen tájékoztatás, mert ez a fő probléma, hogy ha el is jut odáig egy szerző, hogy megjelenik a könyve, és jelen van a szakmában, amikor a kuratóriumi döntésekre kerül sor, elfelejtődnek a nők.

Melyek a főbb irányok?

A konferenciák arra is szolgálnak, hogy legyen mibe kapaszkodni, hogy lássuk, nem az van, hogy a csajok jajgatnak, és bosszút akarnak állni a férfinépen, aki ötszáz éve nem engedi szóhoz jutni őket. Lényegesebb, hogy tényszerűen felmutassuk a statisztikákat: „Figyeljetek, ez van, nyolcvan százalékban férfiak kapják meg a díjakat, holott igenis sok nő van az irodalomban, és fontos könyveket tesznek le az asztalra, mégsem kapnak elismerést.” A SZÍN egyik alapvető célkitűzése, hogy párbeszédet szeretnénk. Ne fordulhasson elő olyan, hogy megszerveznek egy feminizmusról szóló programot, ahol öt férfi beszél a témáról, és egy nő van, aki nem csak biodíszletként bólogat, hanem ő a moderátor. Ugyanakkor, amellett, hogy felhívjuk a figyelmet bizonyos problémákra, mi magunk is próbálunk olyan helyzeteket teremteni, programokat szervezni, ahol nők is és férfiak is hallathatják a hangjukat.

A kultúra több területén váltak láthatóvá hatalmi visszaélések az elmúlt időszakban, ám az irodalmi élet csendes maradt. A konferencián azonban felmerült az etikai kódex szükségessége.

Nem lehet úgy csinálni, mintha a probléma nem létezne. Jelen van a táborokban, a felolvasásokon, a rendezvényeken. Mi is tudunk ilyen esetekről, köztünk is vannak, akik átéltek hasonlót, engem is molesztáltak, és tudok másokról is, akikkel ez megtörtént. Az én esetemben ez egy korábbi dolog, nekem sem volt kihez fordulnom, és sok évbe telt, mire beszélni tudtam arról, hogy molesztált egy kollégám. De mivel nem tudom bizonyítani, és azt sem szeretném, hogy az illető még engem pereljen be becsületsértésért, így ez valahol zsákutca. Viszont azért tudok tenni, hogy ez ne fordulhasson elő újra. Ezért kell az etikai kódex. Fontos, hogy legyen egy szabályzat, amely a problémás helyzetek elejét veheti. Illetve, ha előfordul ilyen, az érintett személy ne szégyellje magát, hanem kapjon megfelelő segítséget – ebben szeretnénk együttműködni például a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesület munkatársaival. A SZÍN nem tud és nem is akar bíróságként funkcionálni, a cél az, hogy legyen egy szabályzat, ami alapján azonnal lehet intézkedni. Sajnos a segítő szervezetek sem tudnak mit tenni már megtörtént helyzetekben, amikor nincs bizonyíték – egy állítás áll egy másikkal szemben –, de abban lehet segíteni, hogy ez ne fordulhasson elő, és akik így viselkedtek, soha többet ne tehessék ezt meg.

A konferencián szintén élesen kirajzolódott, hogy az egyenlőtlenségek a díjakról, ösztöndíjakról döntő bizottságokban is jelen vannak. Az azonos női-férfi arány a cél?

Igen, vagy nézzük meg, hogy hány nő mozog az irodalmi életben, és akkora százalékban legyenek jelen. Amikor tíz férfi ül egy kuratóriumban az még a jelenlegi, botrányos helyzetnek sem a tükre, mert akkor is legalább két-három nőnek jelen kellene lennie. Hány női történész, kurátor, kritikus van, és ők miért nem ülnek a kuratóriumokban? Mennyire relevánsak ezek a kuratóriumok? Ki állítja össze ezeket, mely tényezők mentén? Ez ott dől el valamelyik kocsmában, vagy a haveri körben szivarozáskor, ahol a szoptatós anyuka épp nincs jelen? A díjazások, zsűrizések legelső lépéseinél is transzparenciára lenne szükség. Kötelességük lenne a szervezeteknek átláthatóvá válniuk, és akkor a női-férfi kérdést nem is kell feszegetni, még csak ott tartunk, hogy mennyire halászunk a zavarosban.

Hogyan érhető el a transzparencia?

Felvettük az írószervezetekkel a kapcsolatot, annak érdekében, hogy legyen egy kvótarendszer, vagy hogy a kuratóriumok összetétele tükrözze a valóságot, esetleg előremutatóbb is legyen annál, ahogy aztán az elismerések és a megjelenések is. Ez az egyik lépés, egyeztetni kell a szervezetekkel, felhívni erre a figyelmet. A másik, hogy lássuk, az egyenjogúságra való törekvés nem csak női szándék vagy érdek; rengeteg férfi kolléga is van, aki szintén esélyegyenlőségben gondolkodik. De ott vannak azok is, akik félelemmel kísérik ezt a munkát, és azt gondolják, ez egy bosszúhadjárat. Épp az a kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e a becsontosodott rendszereket megváltoztatni, és felismerni, hogy ez nem működik. Ez sokaknak lesz kényelmetlen: vannak, akik az előző gondolkodásnak az élvezői voltak, és egy ilyen kezdeményezés átformálja az ő kényelmüket. Ettől lehet bennük félelem, ezt meg lehet érteni. De közben azt is meg lehet érteni, hogy jó dolog az egyenjogúság, és az ember kipróbálná.