"A Fidesz nem ment keresztül pálforduláson, mint az Európai Néppárt (EPP). A nagyobbik magyar kormánypárt továbbra is a hagyományos kereszténydemokrata, konzervatív értékeket és családképet képviseli, illetve őrzi" - jelentette ki a Miniszterelnökséget vezető miniszter szombaton az MTI-nek. Gulyás Gergely Markus Söder, a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) elnökének nyilatkozatára reagált. A fideszes politikus szerint jól mutatja a pálfordulás mértékét, hogy annak idején Franz Josef Strauss legendás bajor miniszterelnök, aki több mint negyedszázadon át volt a CSU elnöke, még azt mondta, a CSU-tól jobbra már csak a fal lehet. Ehhez képest a mostani bajor miniszterelnök azt mondta, a pártja nem jobboldali párt - tette hozzá.
Valóban a német uniópártok, illetve a CSU változott volna ennyit? S joggal nevezheti magát a Fidesz az egyébként kétségtelenül rendkívül megosztó Franz Josef Strauss szellemi örökösének? A néhai bajor miniszterelnök kijelentésének megvolt a maga történelmi oka. A híres mondat az 1986-as bajor választási kampányban hangzott el tőle, s éppen az volt a célja, hogy így jelezze: azok a pártok, amelyek a CSU-tól jobbra állnak szélsőségesek, hiteltelenek.
A CSU jobboldali „falán túl” egyébként már az ötvenes években is létezett párt. Az NSZK legendás kancellárja, Konrad Adenauer a katolikus szociális tanítást tartotta mintának. Különösen a kiváló gazdasági miniszternek, Ludwig Erhardnak volt köszönhető, hogy a párt az 1953-as és az 1957-es parlamenti választáson is sima győzelmet aratott. Az azonban a feledés homályába merül, hogy az uniópártok – még azután is, hogy 1957-ben abszolút többséget szereztek a Bundestagban – koalícióban kormányoztak, s nemcsak a szabaddemokrata FDP-vel, hanem a CDU-tól egyértelműen jobbra álló Német Párttal (DP). A politikai erő elsősorban a protestáns tartományokban volt népszerű, s a CDU-nak köszönhette, hogy bekerült a parlamentbe az öt százalékos küszöb elérése nélkül. A katolikus Adenauer a DP révén akarta elnyerni a protestáns szavazók bizalmát. Miután azonban a kereszténydemokraták a hatvanas évek elején elengedték a harcias antikommunista, nemzeti konzervatív DP kezét, a párt képviselői kezdtek átszivárogni a CDU frakciójába, ezzel megpecsételték a tömörülés sorsát. A DP-nek egyébként a kül- és az Európa-politika alakítására nem volt befolyása, ez az uniópártok feladata volt.
1964-ben alapították a Német Birodalmi Párt (DRP) örököseként a szélsőjobboldali Német Nemzeti Demokrata Pártot (NPD), amely kezdetben ijesztően sikeres volt. Az 1965-ös NSZK parlamenti választáson máris két százalékot ért el, egy évvel később pedig bekerült a hesseni és a bajor parlamentbe, ez utóbbi nagy csapás volt a Keresztényszociális Unió számára. 1967-ben aztán a brémai, a rajnavidék-pfalzi, az alsó-szászországi és a schleswig-holsteini parlamentbe is bejutott. Népszerűségét az magyarázta, hogy „nemzeti ellenzékként”, a szuverenitás nagy védelmezőjeként aposztrofálta magát.
Az NPD hódításai a CDU/CSU-t is cselekvésre ösztökélte. Az uniópártoknál felismerték azt, hogy jobban fel kell karolniuk a nemzeti kérdést, ki kell fogniuk a szelet az NPD vitorlájából. Mivel ez a világháború alatti időszak miatt roppant kényes kérdés volt, a kormányon erre kevés lehetőség adódott. 1949 óta azonban az uniópártok mindegyik német kormányba bekerültek, így szóba sem jöhetett, hogy nacionalista irányvonalat kövessenek. 1969-ben azonban megalakult Willy Brandt szociáldemokrata-szabaddemokrata kormánya, így a CDU/CSU ellenzékbe szorult. Ettől fogva mind jobban fel akarta karolni a nemzeti kérdést, élesen bírálta Brandt ostpolitikját. „Szabadságot szocializmus helyett” – hangoztatta a CDU. Az uniópártok az 1980-as választás során a rendkívül megosztó CSU-kancellárjelölttel, Franz Josef Straussal indultak neki a választási kampánynak, de ismét vesztettek, akkor már a toronymagas esélyes szociáldemokrata kancellárral, Helmut Schmidttel szemben. Az SPD-FDP koalíció bukása után, 1982-ben Helmut Kohl alakított kormányt, aki „morális fordulatot” hirdetett meg, ez pedig a konzervatív erők háttérbe szorítását jelentette.
Mihelyst tehát az uniópártok kormányra kerültek, visszatértek a korábbi pragmatikus irányvonalhoz. Az ultrakonzervatívok azonban nem csak Kohlban, hanem az antikommunizmusát oly sokszor hangoztató Straussban is csalódtak, mivel 1983-ban elsősorban neki volt köszönhető, hogy az NSZK 3 milliárd német márka hitelt biztosított az NDK-nak. Ez ugyanis azon nyugatnémet politika végét jelentette, amely szerint meg kell várni a keletnémet gazdaság összeomlását.
A pártból kivált egy csoport, amely 1983-ban Republikánusok néven alapított pártot. Az új politikai erő nem találta kellőképpen konzervatívnak Strauss politikáját. A Republikánusok fő témája a bevándorlásellenesség volt, tehát sokkal inkább hasonlítható a mai Fideszhez, mint a CSU. Strauss 1986-os kijelentése (a CSU-tól jobbra már csak a fal lehet) mögött az áll, hogy a bajor tartományi választáson indultak először a Republikánusok, s a bajor miniszterelnök ezzel kívánta jelezni: ők az igazi jobboldal és nem a jobbról előzni kívánó új párt, amely akkor végül 3 százalékot szerzett. Strauss akkori kijelentésével példálózni tehát erőteljes csúsztatás.
Merkel: ez tiszta nacionalizmus
Gulyás Gergely azt is mondta, "Mi továbbra is azt képviseljük, amit Franz Josef Strauss: nemzeti szuverenitásunk leginkább egy erős Európában érvényesülhet.” De mit is vallott a sziverenitásról a CSU egykori elnöke? Valóban olyan nemzeti szuverenitást képzelt el, mint a Fidesz? Ez már csak azért is nehézkes lett volna, mert Strauss még a hidegháborúban politizált, amikor más értelemben használták a kifejezést. Ne feledjük, Strauss 1988-ban halt meg, tehát nemhogy a német egységet nem érhette meg, az NDK demokratikus átalakulását sem.
A CDU/CSU Konrad Adenauer kancellársága idején nagyon is haladóan viszonyult egy közös Európa gondolatához. Hamarabb felismerték ennek a jelentőségét, mint az akkori szociáldemokraták és a liberálisok. Ráébredtek arra: Európa biztonsága tartósan csak a francia-német együttműködés révén képzelhető el. Eleve „meg volt a kémia” Adenauer, a francia Robert Schuman, valamint az olasz Alcide de Gasperi között. (Akkoriban a kereszténydemokrácia nem csak Németországban és Olaszországban, hanem Franciaországban is erős volt, s az Európa-politika már szinte a kezdetektől fontos szerepet játszott a kereszténydemokraták programjában.)
Az akkor már a Bundestagban ülő Strauss komoly vízióval rendelkezett ezzel kapcsolatban. 1952-ben úgy fogalmazott, hogy egy közös Európa nem csak védelmi együttműködés, hanem „a szabadság és egyenlőség” alapján jöhet létre.
Strauss a szuverenitás kérdését nem abban az értelemben vetette fel, hogy a közös Európán belül Németországnak meg kell őriznie hatalmát, hanem a terminust a bipoláris világrenddel szemben használta. „Amíg csak a szovjetek és az amerikaiak ülnek egy asztalnál, addig nem változnak meg a világ hatalmi viszonyai” – idézi a keresztényszociális politikust Marco Gerhard Schnize-Gerber, „Franz Josef Strauss: Wegbereiter der deutschen Einheit und Europäer aus Überzeugung” című munkájában. Ugyanígy vélekedett a kérésről még 1956-ban Konrad Adenauer is.
1967-ben Strauss már egyenesen úgy fogalmazott, hogy olyan politikára van szükség, amely Európát harmadik hatalmi központtá emeli. Tehát Straus Európa-politikája sokkal inkább hasonlítható Emmanuel Macronéhoz, mintsem a Fideszéhez. A francia elnök ugyanis folyamatosan az európai integráció erősítését szorgalmazza, hogy az EU-t ne érjék felkészületlenül a válsághelyzetek, ne mindig az Egyesült Államokra várjon, hiszen Donald Trump elnöksége alatt láthattuk, mennyire veszélyes egy szárnyaszegett Unió.
Strauss úgy vélte, akkor építhető fel a közös Európa harmadik hatalmi bázisként, ha köztes, az integrációt szolgáló célokat fogalmaznak meg. Ezek közé tartozik a német egyenjogúság megteremtése. Számára a német újraegyesítés nem volt prioritás, sokkal fontosabbnak tartotta, hogy Nyugat-Európa hatalmi faktorrá váljon a bipoláris világrendben.
Strauss valóban beszélt német szuverenitásról, de teljesen más értelemben. Bár Németország 1955-ben belépett a NATO-ba, ő azt hangoztatta, az NSZK-nak adott esetben meg kell tudnia védeni önmagát. Mint fogalmazott, ha az országnak nincsenek meg a kellő védelmi képességei, akkor csak „protokollszuverenitásról” lehet beszélni. Strauss a NATO-n belül egy nyugat-európai védelmi együttműködést kívánt létrehozni, amelynek munkájába az Egyesült Királyságot is be akarta vonni, ami a 60-as években előremutató gondolat volt. Strauss tehát egy védelmi szuverenitást képzelt el mind országos, mind regionális szinten.
Mivel a vasfüggöny Strauss halála után nem sokkal leomlott, a védelmi integrációra vonatkozó elképzelései is aktualitásukat vesztették, s szuverenitás alatt is teljesen mást értünk. A mai modern német felfogás szerint a szuverenitás nem erős államot jelent, éppen ellenkezőleg: a nemzeti szuverenitásról való lemondás biztosíthatja az erős Európai unión belüli erős nemzetállamot.
Angela Merkel 2018-ban a nemzeti szuverenitás egy részének feladására kérte az uniós tagállamokat, mint mondta, ennek „rendezett módon” kell megtörténnie. Úgy vélte, azok az országok, amelyek „azt hiszik, mindent meg tudnak oldani egyedül, csak magukra gondolnak. Ez tiszta nacionalizmus. Ez nem hazafiság. Az nevezhető hazafinak, aki Németország érdekében másikat is bevon és olyan helyzetet idéz elő, amely mindenki számára előnyös”. Ezt a véleményét nem csak Markus Söder, hanem a szociáldemokraták és a Zöldek is ugyanúgy osztják.
