A 74 ezer embert érintő Astra-Zenca oltási program elhalasztása, a lezárás idején biztosítandó iskolai gyermekfelügyelettel kapcsolatos egymásnak ellentmondó kormányzati nyilatkozatok, a Magyar Közlöny honlapjának néhány óráig tartó működésképtelensége valójában tünetei egy nagyobb bajnak: a magyar központi államigazgatás nem megfelelő működésének. Ám ezek a tünetek most olyan méretűvé kezdenek válni, amelyek kikezdhetik a NER kormányképességébe, kompetenciájába vetett hitet, ennek a hitnek a megrendülése pedig nem jól előjel a Fidesz számára egy évvel a választások előtt.
Az államigazgatás problémái (kapkodás a felső szinteken, egyes döntések nem kellő előkészítettsége, az üzleti szférához képest alacsonyabb fizetések) az Orbán-rendszer előtt is többé-kevésbé megvoltak, ám a Fidesz-KDNP immáron 11 éve van hatalmon. Látható volt 2010-es hatalomra jutásukkor, hogy Orbánék véleménye lesújtó a közigazgatás teljesítményéről, bizalmatlanok is voltak vele szemben. Egyik első lépésük volt a köztisztviselők indoklás nélküli felmentésének törvénybe foglalása, ám ez olyannyira szembe ment a nemzetközi munkaügyi normákkal, hogy jobbnak látták módosítani. A közigazgatási munkavállalók eltávolításának indoklási kötelezettségét visszahozták, ám számos jogcímet adtak a munkáltatónak a köztisztviselői (közszolgálati) jogviszony megszüntetésére. És hogy kik rúghatnak ki kormánytisztviselőket? Nos, például azok a volt/jelenlegi fideszes politikusok, akik a kormányhivatalok, járási hivatalok élére kerültek – pl. Sára Botond Attila, aki a Fővárosi Kormányhivatalt vezeti, mióta vereséget szenvedett Pikó Andrástól Józsefvárosban.
A következmény: a fideszes/Fidesz-közeli területi államigazgatási vezetők a korábbinál könnyebben eltávolíthatják beosztottjaikat, és helyükre a hatalomhoz lojális embereket tehettek/tehetnek, amivel szívességet tehetnek politikai, üzleti barátaiknak is. A kormányhivatalok élén álló kormánymegbízottak pozíciója a kormánytól (végső fokon Orbán Viktortól) függ, őtőlük pedig az ügyintézők sorsa függ. Ebből a helyzetből egyenesen következik, hogy egy kormánymegbízottnak a fő törekvése az, hogy megfeleljen a kormány elvárásainak, az alkalmazott törekvése pedig, hogy megfeleljen a kormánymegbízott, járási megbízott igényeinek.
A magyar központi államigazgatást ebből adódóan átjárja az engedelmesség parancsa, a kirúgástól való félelem, a politikai szempontoknak való megfelelési kényszer – nem túl magas fizetésekért. Vélelmezhető ezért, hogy a központi államigazgatás alkalmazottai jelentős részben alulmotiváltak, a munkalégkör sem lehet valami vidám. Márpedig ilyen alkalmazottaktól aligha lehet várni a kreatív, jobbító ötleteket, ők fentről várják az utasításokat – méghozzá azoktól a kormánymegbízottaktól, akik szintén felülről várják az eligazítást.
E rendszer hatalomtechnikai előnye, hogy a kormány ötletei megvalósításakor nem ütközik nyílt ellenállásba az államigazgatásban. Nagy hátránya viszont az engedelmességre, az erős fölé-alárendeltségre alapuló szervezetnek, hogy kiöli a kezdeményezőkészséget, az innovációs képességet az alkalmazottakból, akik elsősorban a napi túlélésre rendezkednek be. A szakmai tudás, a tehetség másodlagos.
Ezek után már nem is annyira meglepő, ha olyan bosszantó hibák bukkannak felszínre, mint az oltási program – remélhetőleg, csak egyszeri – megakadása. A helyzetet ugyanakkor súlyosbítja, hogy a közigazgatás működéséért felelős Miniszterelnökség élén az a Gulyás Gergely miniszter áll, aki kevésbé hatékony elődjénél. Lázár Jánosnak volt fogalma a közigazgatásról, a vezetésről, hiszen egy megyei jogú város polgármestere volt éveken át, pár évig vezette a Fidesz-frakciót – és bár az alapproblémák (pl. az ügyintézőkre vonatkozó nem versenyképes illetményrendszer, politikai befolyásolás) az ő idején is megvoltak, de ő lendülettel, élvezettel látta el a miniszteri teendőit. Gulyás – akinek viszont nincs közigazgatási vezetői tapasztalata – ezzel szemben nem titkolta, hogy szívesen maradt volna a parlament törvényalkotási bizottságának az elnöke, azóta is érződik, hogy nem érzi valami jól magát miniszterként.
A gondok súlyosbodását jelezte, hogy még a pandémia magyarországi megjelenése előtt, munkaerőhiány miatt csökkentették a kormányablakok nyitvatartási idejét, holott azoknak pont az volt az egyik előnyük, hogy az állampolgárok munkaidejükön túl, egy helyen tudták elintézni hatósági ügyeiket. A jelenbe visszatérve: nem szokásos, hogy a kormányfő egy pénteki rádióinterjúban nyíltan beszéljen arról, hogy gond lépett fel a népesség-nyilvántartási rendszerrel, emiatt kapott számos polgár téves értesítést az oltásról. Nem volna meglepő, hogy ha a kormányfő szíve szerint elmozdítaná Gulyást miniszteri tisztségéből, ám ez a választások előtt egy évvel a kudarc nyílt beismerése lenne, de legalábbis kínos magyarázkodásra kényszerülne a kormányoldal.
Az oltási program eme hibájának pártpolitikai vetülete is van: az ellenzék helyesen érezte meg, hogy érdemes kétségbe vonnia Orbán Viktor kormányzásra való alkalmasságát azzal, hogy „ezek még egy oltási programot sem tudnak rendesen megszervezni”. A kritikában van némi túlzás, hiszen a koronavírus-járvány kezelése más országokban is okoz működési zavarokat, a lakosság átoltottsága pedig Magyarországon az EU-n belül átlagon felüli – igaz, ehhez az orosz és kínai vakcinák is kellettek. E kritika annyiban viszont megalapozott, hogy a NER 11 éve sem volt elég egy magas szintű államigazgatás létrehozásához, ezért pedig a politikai felelősség kétségtelenül a nagy hatalmú Orbán Viktor kormányfőt terheli.
Csakhogy egy autonóm gondolkodású, magas fizetéssel bíró közszolgákból álló, a jelenleginél jóval kisebb politikai befolyással terhelt államigazgatás létrehozása évekig tartó folyamat lenne, és erre vonatkozó érdemi elképzelésekkel eddig az ellenzék sem állt elő. A politikai kompetencia-versenyben nem elég szidni a kormányfőt. A Fidesznek ugyanakkor van miért aggódnia: még néhány ilyen államigazgatási hiba, és nevetségessé válik a hatalom.