Molnár T. Eszter: A kötéltáncos

A blogon azt olvastam, a futástól nem lehet baj, most mégsem érzem jól magam. Nem a hasam fáj, a fejem lett könnyű, el akar repülni a törzsemről, mint egy lufi, felszökni az alacsony felhők közelébe, vörös madzagként húzva maga után a nyaki artériákat. Nem tudom megállni, hogy ne ellenőrizzem, félpercenként odanyúlok.

Mire hazaérek, üres lesz a lakás. Akkor is üres volt, amikor elindultam, mégis fel kell készülnöm a csendre. Gergő már fél éve elment, de ha becsukom a szemem, ott ül a kanapén, cigizik az erkélyen, csirkét süt a konyhafülkében. Currys, még a szagát is érzem. Nem akart nyüglődést, beleszeretett valakibe, nem volt mit alkudozni. Maradjunk barátok, ezt mondta, ott álltam az autó mellett, alig tudta tőlem becsukni az ajtót. Üvölteni szerettem volna, de csak a fejem ráztam. Nem akartam a barátja lenni, barátnak ott volt nekem Boga és Ilona.

Van kísérője, kérdezte tegnapelőtt a recepciós, és a mosolyán átütött a szakmai aggodalom. Alig lehetett idősebb nálam, de a haja szinte teljesen ősz volt. Megráztam a fejem. Még soha nem voltam külföldi magánklinikán, az sem lepett volna meg, ha elém tol egy katalógust tele jóvágású hoszteszfiúkkal. Nem jó, ha egyedül van ma este, folytatta. Élnek itt ismerősei? Találkozzon velük, menjenek el vacsorázni, vagy üljenek be egy moziba! A barátnőmnél töltöm az éjszakát, mondtam, és igyekeztem visszatükrözni a mosolyát. Elég magabiztosnak tűnhettem, nem faggatott tovább. Felém fordította a kártyás terminált, és arról beszélt, hogy másnap éhgyomorra kell jönnöm, de éjfélig nyugodtan ehetek. Bólogattam.

A terminál elfogadta a PIN-kódomat.

Odakint, a széles, klasszicista lépcsőházban majdnem beleütköztem egy fiatal párba. A kétszárnyú ajtó előtt álltak, és jelnyelven veszekedtek, a lány alig lehetett több húszévesnél, arcát gyűrött dióbéllé torzította a harag. A fiú villámgyorsan jelelt, a lány határozott toppantással közbevágott. Nem tudom, végül bementek-e az ajtón. Másnap a váróban nem találkoztam velük.

Hazudtam a recepciósnak, az orvosokon kívül senkinek sem beszéltem a dologról, a műtét előtti éjszakát egyedül töltöttem egy túlfűtött hotelszobában, dobozos kínai tésztát tömtem magamba, aztán kihánytam az egészet, és sorozatokat daráltam hajnalig. Éjfél után rám kopogott a falszomszéd, onnantól hang nélkül néztem a filmeket. Fel voltam készülve az egyedüllétre.

Öt perc volt az egész. Túl van mindenen, ezzel ébresztett az asszisztens az altatásból. Kedvesen mondta, mégis úgy éreztem, türelmetlenül várja, hogy hazamenjek. Aznap reggel másfél adag nyugtatót vettem be, talán azért nem bírtam felülni az ágyon. Az asszisztens finoman megrázta a vállam. A karom hínárként hevert mellettem a lepedőn.

A hányinger estére elmúlt, csak a mellem feszül még egy kicsit. Jól vagyok, ha nem számítjuk a fejemben azt a könnyűséget. A lábaim engedelmesen váltogatják egymást az aszfalton, padkára fel, úttestre le. Így éltem Gergővel, nem tudtam, hová megyünk, sőt azt sem, hogy én már jó ideje nem megyek, csak ő vonszol maga után. Utólag jöttem rá, amikor elhagyott, én meg egyhelyben maradtam. Nem olyan könnyű felvágni az ereket, mint a filmekben mutatják. A képeken nem látszik, hogy ellenáll a bőr.

Átvérzett a betétem, és azt hiszem, már a nadrágom is. Szerencsére feketét hordok, aki messziről lát, azt hiheti, nincs velem semmi baj. Túl nagy nekem ez a lakás egyedül, el kéne költöznöm. Elképzelem, hogy máshol élek, talán egy bécsi bérházban, munka után hazaérek, beütöm a kapukódot, felmászom a másodikra, felkattintom a lámpát, olcsó garzon, fürdő nincs, csak egy mosdó a konyha sarkában és egy zuhanyfülke, amit rózsás függöny választ el a munkapulttól. Miután elment, Gergő hetekig nem hívott. Június közepén Boga mesélte el, hogy a Tisza-tóra is vinni akarja az új nőt. Boga tajtékzott, mindennek elhordta, de végül mégis úgy nyaraltak, négyesben, a barátnővel a helyemen. Azt hiszem, Boga restelli, azért nem keres azóta, pedig Gergő pár nappal később megjelent nálam. Kávéval kínáltam, nem fogadta el, csak a slackline-ért jöttem, mondta, valahol itt kell lennie. Nem akartam, hogy megtalálja és egyensúlyozni tanítsa rajta az új nőt. Utána gyakran felugrott ezért-azért, egyszer az iránytűt kereste, máskor hozott egy üveg akciós articsókát. Augusztusban megszerelte a bojlert, aztán vett egy új kávéfőzőt, mert odaégettem a régit. Amikor a gyerek fogant, egy könyvért jött, azt hiszem.

Augusztus óta háromszor mosták ki a gyomrom, egyszer a csuklómat is összevarrták, mégsem kaptam orvosi papírt. Jót tenne magának egy gyerek, ezt mondta az egyik orvos. A másik nem mondott semmit, csak elfordult és megmosta a kezét. A családvédelemhez küldtek, de nemhogy egy védőnőnek, még Ilonának sem bírtam elmondani, ami történt. Aztán rátaláltam a blogra és az osztrák klinikára. Gergőt már kész tervvel hívtam fel. Nem vette fel egyből a telefont, levitte sétálni az új nő kutyáját, és a futtatóról visszahívott. Most mi lesz, kérdezte. Azóta sokat gondolkoztam, hogy mit akart hallani. Hétszáz euróba kerül, csak ennyit feleltem, és megkértem, hogy utaljon a számlámra, mert én nem tudom kifizetni.

Gergő soha nem szerette a kutyákat, most mégis mindig sétáltat, ha beszélni akar velem. Már nem járok messze a kaputól, lassabban kocogok, mert elkezdett sajogni a hasam is. Az utca néptelen, csak a cipőtalpam csattogását hallani. Kerítések mellett futok, a rottweilerek lekushadnak előttem, a házakat eltakarják a bukszusok és a tiszafák. A fejemhez nyúlok, megragadom a sapkám szegélyét. Egyre közelebb vannak a felhők, óvatosan teszem egymás után a lábaimat. Amikor a fák koronája fölé érek, enyhe szédülés fog el, de már nem vagyok messze. Innen már simán hazaérek.