Esti Kornél;Székesfehérár;apokalipszis;

2021-03-13 06:42:14

Tarcsay Zoltán: A befejezhetetlen (Részlet egy hamarosan megjelenő regényből)

Hideg volt, talán öt fok. Köd volt. Fütyült a szél. A pályaudvar kihalt volt, még a bolt sem volt kinyitva, vagy mert még ilyen rettenetesen korán volt, nyolc óra körül, vagy mert nem is tervezték soha többé kinyitni – ezt nehéz volt eldönteni. Máté csak állt és didergett a posztapokaliptikus bódé előtt, éhesen vágyakozva a jobb napokat látott kirakat kifakult kitkatjeire, cheetosaira és cherrycoke-jaira, amint tehetetlenül várták a világegyetem hőhalálát. Arra gondolt, hogy utoljára az általános iskolában látott cheetost, amikor az összes gyerek a matricákat gyűjtötte belőlük; már nem emlékezett, milyen matricákat, talán starwarsosokat, a Titusz pedig mindenkitől megvette a jobbakat, és a padjára ragasztotta, aztán egy nap az osztályfőnök megelégelte, és ott kellett maradnia levakarni őket. Titusz ezek után sosem volt már ugyanaz a vidám, ambiciózus és kapitalista lelkületű gyerek, mint annakelőtte, meggyőződése lett, hogy a világ összeesküdött ellene, ezért legjobb, ha előre bosszút áll, az ember a maga szerencséjének a kovácsa, ki mint vet, úgy arat, és még egyéb szólásokat és közmondásokat is vallott, képtelenség is volna mindet felidézni. Máté olvasta nemrégiben, hogy Tituszt kinevezték valamelyik minisztérium élére, talán a matricagyűjtögetési és chipsevésiére, innen is jutott eszébe ez az egész, meg az indiáncseresznyés kóláról, és hogy már akkor, huszonvalahány éve is csak vágyakozott rá, mert a szülei, mint jól értesült és intelligens felnőttek, megtiltották, hogy ilyen szarokat vegyen, amit csak néha szegett meg, úgyhogy jobbára ki is maradt az egész matricakereskedelemből és az akörül kiépült korrupt politikai rendszerből az iskolában. Máté gyomra most kordult egyet, és tovább várt egyedül a hidegben, és átkozta a pillanatot, mikor beállította a vekkert, hogy korán kiérjen az állomásra, meg azt is, amikor úgy döntött, hogy egyáltalán jó ötlet lenne vidékre utazni. Lehet, hogy mégis az Öregre kellett volna hallgatni.

Üzent Évának, hogy lassan jöhetne, ő pedig azt felelte, hogy Máté nem normális, hiszen még van egy óra a vonatig, amire Máté egy legörbült szájú, sárga fejjel válaszolt, és örült, hogy vannak ezek a sárga fejek a telefonjában, amik megkímélik a nyelvhasználat és az őszinteség fáradalmaitól; az egyetlen hibájuk, hogy nehéz őket megtalálni, mert olyan sok van belőlük, és még nem egyeztek meg a szakértők, hogyan a legjobb őket ábécébe rendezni, ezért a legegyszerűbb, ha az ember körülírja szavakkal az érzelmeit, amire a telefon megtalálja az annak megfelelő fejet, és magától behelyettesíti. Máté az irónia, a nosztalgia, a rettegés, a barátság, a harag, a vágy és az ezeket átszövő, árnyalatnyi gúny megfelelő arányú keverékére keresett egy jelet, de végül beérte ezzel a legörbült szájjal.

– Remélem, nem felejtetted el a jegyeket – fenyegette Palánky, pedig még jóformán meg sem érkezett.

– Nem adhatsz mást, csak mi lényeged, Palánky – felelte Máté szárazon, és a kezébe nyomta a gyűrött vonatjegyeket, Palánky pedig felvetette, hogy ha szeretné, adhat például egy pofont.

– Itt vagyok – mondta Éva, mert ott volt, és sietve megölelte őket, Máté pedig szerette volna azt hinni, hogy őt kicsit jobban (és mintha tényleg).

Mindenki megvan?, kérdezte Palánky. Háromig csak el tudsz számolni, morgott Máté. Na, gyere, te Esti Kornél, utazzunk, mondta kedélyesen Palánky, és feltessékelte Mátét a vonatra. Miután felszálltak, Máté a melegben kezdett újra erőre kapni, mert amint találtak egy üres fülkét (ami nem volt nehéz, ugyanis minden kihalt volt) és letelepedtek, ünnepélyes beszédet tartott, amelyben üdvözölte Palánkyt mint a vidéki út dicső javaslatának előterjesztőjét. Palánky hozzátette, hogy ő nemmel szavazott, meg lehet nézni a jegyzőkönyvben. A vonat ekkor megnyekkent, ropogott egy párat, és lassan kigurult a pályaudvarról. Máté fennkölten dicsérte a maszatos ablakot, a rozsdás kilincset és az ülések málladozó kárpitját, majd Pallasz Athénéhez, a múzsákhoz és más, különböző nemzetiségű istenségekhez intézett magasztos szavakat, emlékeztetve őket a hármuk előtt álló nehézségekre, és hogy lehetőleg ne felejtsék el segíteni őket kalandos útjukon az ismeretlenbe, és adják végül vissza Palánky elveszett ihletét, amit valamelyik félisten vagy ádáz erinnüsz rútul elorzott, cserébe ezért a nagyszerű áldozatért, amit most bemutat. Intett Palánkynak, hogy helyezheti az oltárra az áldozatot, és ő helyezte is a pilótakekszet és a barackos ice tea-t, Máté pedig keresztet vetett, elmormolta, hogy corpus Christi custodiat animam tuam in vitam aeternam, és Éva kitátott szájába tolt egy kekszet. Sanguis domini, folytatta, és meghúzta a teát. Ezek után háromszor meghajoltak Mekka felé, és a szertartásnak vége volt.

Már vagy egy órája zötyögtek a vadregényes, távoli Vidék felé, és a hangszóró rájuk sistergett, hogy pillanatokon belül Székesfehérvár következik (bár ezt csak némi dedukcióval lehetett megfejteni, miután a Férgesvezérsár, a Tépettlevéltár és a Mézesledérnyár lehetőségeket elvetették). A keksz elfogyott, Palánky édesdeden aludt, és halkan, roppant udvariasan horkolt. Éva egy újabb tragikus fejezeten dolgozott a Befejezhetetlen hosszú és szerencsétlenségekkel zsúfolt történetéből, ami ­Európa uralkodóházainak skizofrén tagjait vette sorra és elemezte meggyőző tárgyilagossággal, bebizonyítva természetesen, hogy ahogyan a Befejezhetetlen kézről kézre járt köztük, úgy bolondultak meg szépen sorban, különösen VI. Henrik angol király, akire minden bizonnyal a francia VI. Károlyról szállt át az átok, és ezt az egész történetet persze maga Shakespeare is jól tudta, amint azt a mellékelt idézetek is mutatják a VI. Henrik harmadik részéből, amiket Máténak még meg kellett írnia.

Máté az ablakon lefolyó esőcseppeket nézte, és a halálra gondolt, az Áldozatokra, és hogy milyen lehet az, amikor az ember tudja, hogy épp most bolondul meg, amikor belenéz a mélységbe, és az elméje beleszédül, a maradék pedig visszarogy a padlóra, és tudja, hogy már nem tud semmit. De az is lehet, hogy lassanként történik, fokról fokra, a tudat kontinuumában, ahol minden szomszédos gondolat logikusan összefügg egymással, és észrevétlenül, alattomosan kígyózik a téboly felé, hogy az ember végig észre sem veszi. Vagy az is lehet, hogy hullámokban jön, néha gyengébben, néha erősebben, oda és vissza, ahogy az ár és az apály. Így próbálta magát beleélni a VI. Henrikbe, de elment a kedve az írástól, nem akartak jönni a szavak, és már-már attól félt, hogy elkapta Palánkytól az írói válságot.

A vonat zörögve megállt. Székesfehérvár, Székesfehérvár. Üdvözöljük utasainkat Székesfehérváron. Nagy volt a csönd, hallgatták Palánky szuszogását.

– Nem megy? – kérdezte Éva a szemközti ülésből, látva, hogy Máténak nem megy.

Máté megrázta a fejét, és úgy ült ott, mint egy partra vetett hal, egy törött szárnyú kismadár és egy fájó fogú oroszlán abszurd keveréke. Évának bizonyára megesett rajta a szíve, mert most odaült mellé, átkarolta, és a fejét simogatta. Máté erre felbuzdult, és rögtön érezte, hogy már messziről kezd jönni az ihlet, és biztatta Évát, hogy ez működni fog, csak ne hagyja abba, és írni kezdte a VI. Henrik III-at. Először is úgy döntött, jót tenne neki egy komikus figura, mondjuk egy Falstaff vagy egy udvari bolond, és Henriket egy nagy megrázkódtatásnak kellene érnie, például elveszti minden hatalmát, megbolondul, és világgá megy a bolonddal. Éva megdicsérte, hogy ez nagyon jó. Ez annyira jó, hogy ha ez még nincs megírva, akkor meg kell írni. És ne essen kétségbe, de az az igazság, hogy már meg van írva, mert ez a Lear király. Plágium, mérgelődött Máté, előplágium, és Éva halkan kuncogott, és tovább cirógatta.

Máté írni kezdett. Már nem emlékezett a VI. Henrikekre, de ezt kifejezetten előnyösnek tekintette, és kitalálta, hogy Henriknek találkoznia kéne a többi Henrikkel és Richárddal, sőt Learrel is, Oberonnal és Prosperóval, akik mind egy titkos társaság tagjai, fekete mágiát űznek, és a Befejezhetetlent akarják megkaparintani, ezért különböző intrikák és párbajok által sorra elteszik egymást láb alól. VI. Henrik kerül ki győztesen, de amikor megpillantja a Befejezhetetlent, ami hol egy könyv, hol egy fortyogó üst, hol egy koponya, hol egy tőr, hol egy szakadék, talán mind egyszerre, belekezd egy nagy shakespeare-i monológba, és közben szépen elveszti az eszét, végül pedig egy bizonyos Palanquy nevű figura, aki végig ellenük dolgozott, örökli a trónt.