Nem csak a pokol krónikása (Interjú Szűcs Zoltán drámaíróval)

Miért nem játsszák a maga drámáit? – kérdezte tőle Szabó István. De Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Mucsi Zoltán és Eperjes Károly érdeklődését is felkeltette jó néhány írása. Pécsen Addikt című drámája több éve futó telt házas siker lett Anger Zsolt rendezésében. Bemutatás előtt álló darabjáról, a Megállóról azt írta Székely Csaba: „Van benne rögvalóság és költészet, a tökéletes színdarab!” A Szepes Mária-díjas Szűcs Zoltán Kaposváron él, huszonöt évig volt szerhasználó, tizenkét év, nyolc hónapja tiszta. Az írás a végső szenvedélye. A siker számára pedig csak hab a tortán.

Az írás segített kijutni a függőség okozta pokolból. Az, hogy ez épp a dráma felé sodorta, a színházi múltjának köszönhető? Hiszen Kaposváron, annak legendás időszakában volt kellékes, díszítő, időnként segédszínész.

Biztos, hogy meghatározó volt az a tízéves ottlét. És valóban, talán ennek is köszönhető, hogy amikor kikerültem a terápiáról és elkezdtem írni, rögtön dialógusokban és jelenetekben kezdtem gondolkodni, nem prózában. Egyszerűen így jelentek meg előttem a történetek, ráadásul az instrukciókkal együtt. Valószínűleg már így vagyok bekötve. A vers néha elkap ugyan, ám a költői énem inkább a drámákon belül, a szereplőkön keresztül élem ki.

Az írás az ön számára nemcsak egy – ahogy fogalmazott – spirituális esemény, hanem mintegy a lételeme is. Egy függőséget csak egy másik függőség képes igazán leváltani?

Egy függő mindig függő marad, ez alap. Ám ez most építő őrület. Egy fizikailag, idegileg teljesen szétesett állapotban kerültem be a terápiára, ahol két hónap után újrabootolt az agyam, amitől lesz az emberben egy iszonyatos nagy űr. Az rosszabb mindennél, az elvonásnál is, ezért be kell tölteni valamivel. Nálam ez lett az írás, ez jött be a démonok helyett, és valahogy egymásra találtunk ebben a dologban. A terápia azonban nem egy írótábor, ott az önismeret felé tereltek csupán. Én nem is akartam különösebben írni, egyik színészbarátom mondta, hogy kellene írnom egy Don Quijote-átiratot (ez lett A Lipótmező lovagja című musical), akkor tapasztaltam csak meg, milyen iszonyú erő van benne. Olyan volt, mint egy gátszakadás, mint egy folyó, amiről eddig nem tudtam. Elkezdtek jönni a történetek, és iszonyú erővel íratták meg magukat. Nem is nagyon kellett gondolkoznom rajtuk. Utána már tényleg lételemem lett. Abszolút ez tölti ki a napjaimat. Egyszóval az írás átvette nálam a szer szerepét, így, ha jön a hullám, akkor csak ezzel foglalkozom, 0–24-ig. Kutatni kell, írni kell, szerkeszteni.

Első drámái a függőségről és a leszokásról szólnak. Mintha egyfajta küldetés is lett volna, hogy tudósítson erről az ön által bejárt pokolról, hiteles krónikásként…

Igen, az elsők valóban „függő-drámák” voltak, hiszen akkor még nagyon közel volt az élmény, akkor voltam másfél-két éve tiszta. Ám nem akartam célzottan drogprevenciós drámákat írni. És ezen kívül is vannak témák, amik érdekelnek és amikről van mondandóm. A történelem és az életrajzok például kifejezetten vonzanak. Egyébként is tele vagyunk drogos, alkoholista írókkal. Hajnóczy, szegény, például azt hitte, lehet krónikása saját alkoholizmusának, ám csak félig sikerült neki, mert belehalt ebbe az őrületbe. Ám azt azért látom, ha beülök egy Addikt-előadásra, hogy amik engem építettek, a nézőket is tudják vinni.

Az, hogy az Addikt ekkora siker lett, azt is mutatja, van egyfajta hiány valódi tudásban ezzel a témával kapcsolatban, és a társadalomban igény, hogy hiteleset halljon róla?

Biztos, hogy a hitelesség, hogy megélt dolgokról beszélek, sokat számít, de valójában ez nem pusztán az alkoholisták és drogosok sztorija, és talán ezért tud odaütni a nézőnek, hiszen sokaknak van élethazugsága, valamiféle függősége. így sokakban elmozdíthat kapcsolókat, és feldúlhat az előadás, még ha elvileg nincs is konkrét érintettsége. Van benne például anya-gyerek kapcsolat, társfüggőség.

Ugyanakkor a függőséget egy más aspektusból is megmutatja. Olyannak, aminek lehet pozitív hozadéka: kimozdít és életfeladatot adhat. Jobb emberré teheti azt, akinek sikerül kijönni belőle. Ahogy Eckhart mestertől idézi egyik darabjában: a szenvedés paripáján juthatunk el a tökéletesség felé.

Valóban egy spirituális folyamat ez, de ezzel nem azt mondom, hogy mindenkinek pokolra kell jutni előbb, ám azt igen, hogy egyszer valami hatására meg kell, hogy álljon és át kell gondolja az életét, az élethazugságait, a prioritásokat. Ahogy azt Dante is írta Az isteni színjátékban. És bár a pokol hozzásegíthet a jó út megtalálásához, én nem ajánlom senkinek. Valóban iszonyatosan intenzív, iszonyatosan felpörgeti a dolgokat, és belépnek a jó és segítő szándékú erők is az ember életébe, nevezzük akár Istennek, akár gondviselésnek, amik 51 százalékot ugyan betesznek ebbe a küzdelembe (hiszen egyfajta kegyelem nélkül ez szinte senkinél nem tud sikeresen működni), de a 49 százalékot mégiscsak neked kell beletenni kőkeményen.

Egy neves művész kezelőorvosa nyilatkozta egyszer félig viccesen, attól fél, olyan jól sikerült a terápia, olyan normálisra, józanra kezelte páciensét, hogy az már alkotó energiái rovására megy.

Visszatérő és kedvelt sztereotípia ez a művészekkel kapcsolatban, ám rettentő hazugság és csapda, sajnos nagyon sokszor önbecsapás, önigazolás is, hogy az alkohol és a drog jobb művésszé tesz. Egy érzékenyebb és megfeszültebb, elhasználtabb idegrendszerű ember persze jobban ki van szolgáltatva, de az csak egy mese, hogy az alkohol és a drog plusz dimenziókat nyit meg az alkotás előtt. Épphogy azokat a csatornákat zárja be, amik az elérhetetlenhez visznek. Dimenziók akkor nyílnak meg, amikor józanul, tiszta tudatállapotban vagy. Az, hogy egy ideig lehet még a szer hatása alatt alkotni, csupán a rutinnak köszönhető. Mert a rutinok még nagyon sokáig működnek. Ám igazán kreatív akkor tudsz lenni, ha a tudatod szabad és nincs lenyomva semmivel, hiszen akkor tudsz igazán önazonos maradni és szembenézni a valósággal és önmagaddal.

Ugyanakkor számtalan művészt ismerünk, akinek ez a két szenvedély együtt tudott futni, és inspirálta őket… legalább is addig, amíg nem pusztította el végleg őket. Magyarán a művészetének nem ártott, csak önmagának.

Ám a végén óhatatlanul alkotóként is jön a szétesés. Ráadásul az alkohol ugyan energetizál, a narkotikumok, a démonok is, de az még nem ihlet, amikor kurva nagy energiák vannak benned. Ilyenkor épp az alkotó, a művész hal meg legelőször az emberben. Itt van például Csáth Géza, akiről azt gondoljuk, hogy a drogfüggő zseni, pedig a valóság az, miután drogfüggő lett, már nem írt semmit. Akkor írta A varázsló álmát, a nagyokat, amikor tudott kapcsolódni a maga elérhetetlenjéhez. Abban a pillanatban, amikor elkezdte a szerhasználatot, szétesett, spirituális és mentális beszűkültségbe került. A világfi, a sziporkázó elme apátiába süllyedt. Kosztolányi írta a halálára, mennyire hazugság az, hogy a drog kinyitja a tudatot. Persze azon keveseknek, aki képesek kontrollt tartani, segíthet (ám akkor sem az ihletet adja). Hamvas Béla, írta, hogy a bor a lélek olaja – és neki valóban az volt, mert ő egy szociális szerfogyasztó volt, nem volt benne kényszeres vágy. Ám a művészek nagy része inkább Csáthhoz hasonlóan függő típus.

A drámaírás szakmai, dramaturgiai alapjainak tanulására nem volt soha késztetése?

Nem. Ez az én szabadságom, a hályogkovács szabadsága. Mikszáth novellájában a hályogkovácsot elkezdik az orvosok tanítani, és utána már soha többet nem tud gyógyítani, elveszti a képességét. Inkább úgy védem ki ezt a hiányosságot, hogy meghallgatom és megfogadom a dramaturgok és rendezők tanácsait. Nemrég például Ascher Tamás mondott hasznosat.

Remélhetőleg hamarosan bemutatják a Megálló című drámáját az Átrium égisze alatt, Markó Róbert rendezésében. Itt még inkább megjelenik a társadalomkritika, ami a többi drámájában is jelen van. Az alkoholista, hajléktalan költő és a kiégett politikus találkozása ez. Mennyire reális a kép, hogy szóba tud állni egymással, közös nevezőre tud jutni ez a két ember?

Ilyen kényszerhelyzetben, mint ami itt van, előfordulhat. (nevet) És persze az idő múlása is kell hozzá. Amikor nincs már más, mint előbb-utóbb szóba állni a másikkal, még ha abból a rétegből jön is, amit a legjobban utálsz. És ha elkezdesz valakivel beszélgetni, már megnyílik egy út. Mindemellett itt egyik sem jobb a másiknál, sőt, a költő talán még többet felad magából, mint a politikus, hiszen elitta a tehetségét. Mert hát léthazugságokról, önigazolásokról szól ez a drámám is. Így a kényszerhelyzetben saját elhazudott életükkel is szembe kell nézniük. Ebben a tevékenységben pedig összehangolódnak a végére. Mindenesetre együtt kell itt most megoldaniuk egy problémát, megtalálniuk a megoldást.