Előfizetés

Debreczeny György: elhajítjuk és szemezünk (vers)

Debreczeny György
Publikálás dátuma
2021.03.13. 09:50

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
"vírussal ne érintsd meg őt / a karanténba menőt"
karanténban elhajítjuk a maszkot és szemezünk a koronákkal mondja feleségem a használtat hajítjuk el nem a gyári újat dobjuk a szemétbe és szemezünk és vigyázunk nehogy elkapjuk a koronát pedig elhajíthatnánk a koronát is és szemezhetnénk a maszkokkal a textilmaszkokkal és a szelepesekkel (a mellék- és a főszerepesekkel) vagy hajigálhatnánk bármit hogyha már úgyis karanténban igen de nincsen karantén se karének elkaphatnánk a vírust a próbán ha lenne ha lenne próbálkozás ha lenne szürke légykapó nem kéne akkor légycsapó nem kéne csapkodni 14 napon át kezdhetnénk este hétkor a szemezést na de mikor kezdjük el a hajigálást hajcibálást hajtépést szájtépést hajcihőt vírussal ne érintsd meg őt a karanténba menőt elegánsan elhasználjuk a maszkot szemüvegünk diszkréten bepárásodik és elhajíthatnánk a szemüveget is szemezhetnénk szemüveg nélkül a maszkkal és a koronával vagy szemezhetnénk akár egymással is hogyha már úgyis itt vagyunk egy elmaradt könyvbemutató napján a próféta neve napján aki a cet gyomrába vonult karanténba igaz hogy ő három nappal megúszta aztán partra szállt de maszkot nem használt a krónikák szerint se koronát és úgy hírlik nem volt szemüvege se mi viszont nem megyünk Ninivébe és köszönjük szépen de inkább nem jövendölünk ide hát azt a piros cédulát

Molnár T. Eszter: A kötéltáncos

Molnár T. Eszter
Publikálás dátuma
2021.03.13. 09:03

Fotó: MIGUEL MEDINA / AFP
A blogon azt olvastam, a futástól nem lehet baj, most mégsem érzem jól magam. Nem a hasam fáj, a fejem lett könnyű, el akar repülni a törzsemről, mint egy lufi, felszökni az alacsony felhők közelébe, vörös madzagként húzva maga után a nyaki artériákat. Nem tudom megállni, hogy ne ellenőrizzem, félpercenként odanyúlok. Mire hazaérek, üres lesz a lakás. Akkor is üres volt, amikor elindultam, mégis fel kell készülnöm a csendre. Gergő már fél éve elment, de ha becsukom a szemem, ott ül a kanapén, cigizik az erkélyen, csirkét süt a konyhafülkében. Currys, még a szagát is érzem. Nem akart nyüglődést, beleszeretett valakibe, nem volt mit alkudozni. Maradjunk barátok, ezt mondta, ott álltam az autó mellett, alig tudta tőlem becsukni az ajtót. Üvölteni szerettem volna, de csak a fejem ráztam. Nem akartam a barátja lenni, barátnak ott volt nekem Boga és Ilona. Van kísérője, kérdezte tegnapelőtt a recepciós, és a mosolyán átütött a szakmai aggodalom. Alig lehetett idősebb nálam, de a haja szinte teljesen ősz volt. Megráztam a fejem. Még soha nem voltam külföldi magánklinikán, az sem lepett volna meg, ha elém tol egy katalógust tele jóvágású hoszteszfiúkkal. Nem jó, ha egyedül van ma este, folytatta. Élnek itt ismerősei? Találkozzon velük, menjenek el vacsorázni, vagy üljenek be egy moziba! A barátnőmnél töltöm az éjszakát, mondtam, és igyekeztem visszatükrözni a mosolyát. Elég magabiztosnak tűnhettem, nem faggatott tovább. Felém fordította a kártyás terminált, és arról beszélt, hogy másnap éhgyomorra kell jönnöm, de éjfélig nyugodtan ehetek. Bólogattam. A terminál elfogadta a PIN-kódomat. Odakint, a széles, klasszicista lépcsőházban majdnem beleütköztem egy fiatal párba. A kétszárnyú ajtó előtt álltak, és jelnyelven veszekedtek, a lány alig lehetett több húszévesnél, arcát gyűrött dióbéllé torzította a harag. A fiú villámgyorsan jelelt, a lány határozott toppantással közbevágott. Nem tudom, végül bementek-e az ajtón. Másnap a váróban nem találkoztam velük. Hazudtam a recepciósnak, az orvosokon kívül senkinek sem beszéltem a dologról, a műtét előtti éjszakát egyedül töltöttem egy túlfűtött hotelszobában, dobozos kínai tésztát tömtem magamba, aztán kihánytam az egészet, és sorozatokat daráltam hajnalig. Éjfél után rám kopogott a falszomszéd, onnantól hang nélkül néztem a filmeket. Fel voltam készülve az egyedüllétre. Öt perc volt az egész. Túl van mindenen, ezzel ébresztett az asszisztens az altatásból. Kedvesen mondta, mégis úgy éreztem, türelmetlenül várja, hogy hazamenjek. Aznap reggel másfél adag nyugtatót vettem be, talán azért nem bírtam felülni az ágyon. Az asszisztens finoman megrázta a vállam. A karom hínárként hevert mellettem a lepedőn. A hányinger estére elmúlt, csak a mellem feszül még egy kicsit. Jól vagyok, ha nem számítjuk a fejemben azt a könnyűséget. A lábaim engedelmesen váltogatják egymást az aszfalton, padkára fel, úttestre le. Így éltem Gergővel, nem tudtam, hová megyünk, sőt azt sem, hogy én már jó ideje nem megyek, csak ő vonszol maga után. Utólag jöttem rá, amikor elhagyott, én meg egyhelyben maradtam. Nem olyan könnyű felvágni az ereket, mint a filmekben mutatják. A képeken nem látszik, hogy ellenáll a bőr. Átvérzett a betétem, és azt hiszem, már a nadrágom is. Szerencsére feketét hordok, aki messziről lát, azt hiheti, nincs velem semmi baj. Túl nagy nekem ez a lakás egyedül, el kéne költöznöm. Elképzelem, hogy máshol élek, talán egy bécsi bérházban, munka után hazaérek, beütöm a kapukódot, felmászom a másodikra, felkattintom a lámpát, olcsó garzon, fürdő nincs, csak egy mosdó a konyha sarkában és egy zuhanyfülke, amit rózsás függöny választ el a munkapulttól. Miután elment, Gergő hetekig nem hívott. Június közepén Boga mesélte el, hogy a Tisza-tóra is vinni akarja az új nőt. Boga tajtékzott, mindennek elhordta, de végül mégis úgy nyaraltak, négyesben, a barátnővel a helyemen. Azt hiszem, Boga restelli, azért nem keres azóta, pedig Gergő pár nappal később megjelent nálam. Kávéval kínáltam, nem fogadta el, csak a slackline-ért jöttem, mondta, valahol itt kell lennie. Nem akartam, hogy megtalálja és egyensúlyozni tanítsa rajta az új nőt. Utána gyakran felugrott ezért-azért, egyszer az iránytűt kereste, máskor hozott egy üveg akciós articsókát. Augusztusban megszerelte a bojlert, aztán vett egy új kávéfőzőt, mert odaégettem a régit. Amikor a gyerek fogant, egy könyvért jött, azt hiszem. Augusztus óta háromszor mosták ki a gyomrom, egyszer a csuklómat is összevarrták, mégsem kaptam orvosi papírt. Jót tenne magának egy gyerek, ezt mondta az egyik orvos. A másik nem mondott semmit, csak elfordult és megmosta a kezét. A családvédelemhez küldtek, de nemhogy egy védőnőnek, még Ilonának sem bírtam elmondani, ami történt. Aztán rátaláltam a blogra és az osztrák klinikára. Gergőt már kész tervvel hívtam fel. Nem vette fel egyből a telefont, levitte sétálni az új nő kutyáját, és a futtatóról visszahívott. Most mi lesz, kérdezte. Azóta sokat gondolkoztam, hogy mit akart hallani. Hétszáz euróba kerül, csak ennyit feleltem, és megkértem, hogy utaljon a számlámra, mert én nem tudom kifizetni. Gergő soha nem szerette a kutyákat, most mégis mindig sétáltat, ha beszélni akar velem. Már nem járok messze a kaputól, lassabban kocogok, mert elkezdett sajogni a hasam is. Az utca néptelen, csak a cipőtalpam csattogását hallani. Kerítések mellett futok, a rottweilerek lekushadnak előttem, a házakat eltakarják a bukszusok és a tiszafák. A fejemhez nyúlok, megragadom a sapkám szegélyét. Egyre közelebb vannak a felhők, óvatosan teszem egymás után a lábaimat. Amikor a fák koronája fölé érek, enyhe szédülés fog el, de már nem vagyok messze. Innen már simán hazaérek.

Tarcsay Zoltán: A befejezhetetlen (Részlet egy hamarosan megjelenő regényből)

Tarcsay Zoltán
Publikálás dátuma
2021.03.13. 06:42

Fotó: Béres Márton / Népszava
Hideg volt, talán öt fok. Köd volt. Fütyült a szél. A pályaudvar kihalt volt, még a bolt sem volt kinyitva, vagy mert még ilyen rettenetesen korán volt, nyolc óra körül, vagy mert nem is tervezték soha többé kinyitni – ezt nehéz volt eldönteni. Máté csak állt és didergett a posztapokaliptikus bódé előtt, éhesen vágyakozva a jobb napokat látott kirakat kifakult kitkatjeire, cheetosaira és cherrycoke-jaira, amint tehetetlenül várták a világegyetem hőhalálát. Arra gondolt, hogy utoljára az általános iskolában látott cheetost, amikor az összes gyerek a matricákat gyűjtötte belőlük; már nem emlékezett, milyen matricákat, talán starwarsosokat, a Titusz pedig mindenkitől megvette a jobbakat, és a padjára ragasztotta, aztán egy nap az osztályfőnök megelégelte, és ott kellett maradnia levakarni őket. Titusz ezek után sosem volt már ugyanaz a vidám, ambiciózus és kapitalista lelkületű gyerek, mint annakelőtte, meggyőződése lett, hogy a világ összeesküdött ellene, ezért legjobb, ha előre bosszút áll, az ember a maga szerencséjének a kovácsa, ki mint vet, úgy arat, és még egyéb szólásokat és közmondásokat is vallott, képtelenség is volna mindet felidézni. Máté olvasta nemrégiben, hogy Tituszt kinevezték valamelyik minisztérium élére, talán a matricagyűjtögetési és chipsevésiére, innen is jutott eszébe ez az egész, meg az indiáncseresznyés kóláról, és hogy már akkor, huszonvalahány éve is csak vágyakozott rá, mert a szülei, mint jól értesült és intelligens felnőttek, megtiltották, hogy ilyen szarokat vegyen, amit csak néha szegett meg, úgyhogy jobbára ki is maradt az egész matricakereskedelemből és az akörül kiépült korrupt politikai rendszerből az iskolában. Máté gyomra most kordult egyet, és tovább várt egyedül a hidegben, és átkozta a pillanatot, mikor beállította a vekkert, hogy korán kiérjen az állomásra, meg azt is, amikor úgy döntött, hogy egyáltalán jó ötlet lenne vidékre utazni. Lehet, hogy mégis az Öregre kellett volna hallgatni. Üzent Évának, hogy lassan jöhetne, ő pedig azt felelte, hogy Máté nem normális, hiszen még van egy óra a vonatig, amire Máté egy legörbült szájú, sárga fejjel válaszolt, és örült, hogy vannak ezek a sárga fejek a telefonjában, amik megkímélik a nyelvhasználat és az őszinteség fáradalmaitól; az egyetlen hibájuk, hogy nehéz őket megtalálni, mert olyan sok van belőlük, és még nem egyeztek meg a szakértők, hogyan a legjobb őket ábécébe rendezni, ezért a legegyszerűbb, ha az ember körülírja szavakkal az érzelmeit, amire a telefon megtalálja az annak megfelelő fejet, és magától behelyettesíti. Máté az irónia, a nosztalgia, a rettegés, a barátság, a harag, a vágy és az ezeket átszövő, árnyalatnyi gúny megfelelő arányú keverékére keresett egy jelet, de végül beérte ezzel a legörbült szájjal. – Remélem, nem felejtetted el a jegyeket – fenyegette Palánky, pedig még jóformán meg sem érkezett. – Nem adhatsz mást, csak mi lényeged, Palánky – felelte Máté szárazon, és a kezébe nyomta a gyűrött vonatjegyeket, Palánky pedig felvetette, hogy ha szeretné, adhat például egy pofont. – Itt vagyok – mondta Éva, mert ott volt, és sietve megölelte őket, Máté pedig szerette volna azt hinni, hogy őt kicsit jobban (és mintha tényleg). Mindenki megvan?, kérdezte Palánky. Háromig csak el tudsz számolni, morgott Máté. Na, gyere, te Esti Kornél, utazzunk, mondta kedélyesen Palánky, és feltessékelte Mátét a vonatra. Miután felszálltak, Máté a melegben kezdett újra erőre kapni, mert amint találtak egy üres fülkét (ami nem volt nehéz, ugyanis minden kihalt volt) és letelepedtek, ünnepélyes beszédet tartott, amelyben üdvözölte Palánkyt mint a vidéki út dicső javaslatának előterjesztőjét. Palánky hozzátette, hogy ő nemmel szavazott, meg lehet nézni a jegyzőkönyvben. A vonat ekkor megnyekkent, ropogott egy párat, és lassan kigurult a pályaudvarról. Máté fennkölten dicsérte a maszatos ablakot, a rozsdás kilincset és az ülések málladozó kárpitját, majd Pallasz Athénéhez, a múzsákhoz és más, különböző nemzetiségű istenségekhez intézett magasztos szavakat, emlékeztetve őket a hármuk előtt álló nehézségekre, és hogy lehetőleg ne felejtsék el segíteni őket kalandos útjukon az ismeretlenbe, és adják végül vissza Palánky elveszett ihletét, amit valamelyik félisten vagy ádáz erinnüsz rútul elorzott, cserébe ezért a nagyszerű áldozatért, amit most bemutat. Intett Palánkynak, hogy helyezheti az oltárra az áldozatot, és ő helyezte is a pilótakekszet és a barackos ice tea-t, Máté pedig keresztet vetett, elmormolta, hogy corpus Christi custodiat animam tuam in vitam aeternam, és Éva kitátott szájába tolt egy kekszet. Sanguis domini, folytatta, és meghúzta a teát. Ezek után háromszor meghajoltak Mekka felé, és a szertartásnak vége volt. Már vagy egy órája zötyögtek a vadregényes, távoli Vidék felé, és a hangszóró rájuk sistergett, hogy pillanatokon belül Székesfehérvár következik (bár ezt csak némi dedukcióval lehetett megfejteni, miután a Férgesvezérsár, a Tépettlevéltár és a Mézesledérnyár lehetőségeket elvetették). A keksz elfogyott, Palánky édesdeden aludt, és halkan, roppant udvariasan horkolt. Éva egy újabb tragikus fejezeten dolgozott a Befejezhetetlen hosszú és szerencsétlenségekkel zsúfolt történetéből, ami ­Európa uralkodóházainak skizofrén tagjait vette sorra és elemezte meggyőző tárgyilagossággal, bebizonyítva természetesen, hogy ahogyan a Befejezhetetlen kézről kézre járt köztük, úgy bolondultak meg szépen sorban, különösen VI. Henrik angol király, akire minden bizonnyal a francia VI. Károlyról szállt át az átok, és ezt az egész történetet persze maga Shakespeare is jól tudta, amint azt a mellékelt idézetek is mutatják a VI. Henrik harmadik részéből, amiket Máténak még meg kellett írnia. Máté az ablakon lefolyó esőcseppeket nézte, és a halálra gondolt, az Áldozatokra, és hogy milyen lehet az, amikor az ember tudja, hogy épp most bolondul meg, amikor belenéz a mélységbe, és az elméje beleszédül, a maradék pedig visszarogy a padlóra, és tudja, hogy már nem tud semmit. De az is lehet, hogy lassanként történik, fokról fokra, a tudat kontinuumában, ahol minden szomszédos gondolat logikusan összefügg egymással, és észrevétlenül, alattomosan kígyózik a téboly felé, hogy az ember végig észre sem veszi. Vagy az is lehet, hogy hullámokban jön, néha gyengébben, néha erősebben, oda és vissza, ahogy az ár és az apály. Így próbálta magát beleélni a VI. Henrikbe, de elment a kedve az írástól, nem akartak jönni a szavak, és már-már attól félt, hogy elkapta Palánkytól az írói válságot. A vonat zörögve megállt. Székesfehérvár, Székesfehérvár. Üdvözöljük utasainkat Székesfehérváron. Nagy volt a csönd, hallgatták Palánky szuszogását. – Nem megy? – kérdezte Éva a szemközti ülésből, látva, hogy Máténak nem megy. Máté megrázta a fejét, és úgy ült ott, mint egy partra vetett hal, egy törött szárnyú kismadár és egy fájó fogú oroszlán abszurd keveréke. Évának bizonyára megesett rajta a szíve, mert most odaült mellé, átkarolta, és a fejét simogatta. Máté erre felbuzdult, és rögtön érezte, hogy már messziről kezd jönni az ihlet, és biztatta Évát, hogy ez működni fog, csak ne hagyja abba, és írni kezdte a VI. Henrik III-at. Először is úgy döntött, jót tenne neki egy komikus figura, mondjuk egy Falstaff vagy egy udvari bolond, és Henriket egy nagy megrázkódtatásnak kellene érnie, például elveszti minden hatalmát, megbolondul, és világgá megy a bolonddal. Éva megdicsérte, hogy ez nagyon jó. Ez annyira jó, hogy ha ez még nincs megírva, akkor meg kell írni. És ne essen kétségbe, de az az igazság, hogy már meg van írva, mert ez a Lear király. Plágium, mérgelődött Máté, előplágium, és Éva halkan kuncogott, és tovább cirógatta. Máté írni kezdett. Már nem emlékezett a VI. Henrikekre, de ezt kifejezetten előnyösnek tekintette, és kitalálta, hogy Henriknek találkoznia kéne a többi Henrikkel és Richárddal, sőt Learrel is, Oberonnal és Prosperóval, akik mind egy titkos társaság tagjai, fekete mágiát űznek, és a Befejezhetetlent akarják megkaparintani, ezért különböző intrikák és párbajok által sorra elteszik egymást láb alól. VI. Henrik kerül ki győztesen, de amikor megpillantja a Befejezhetetlent, ami hol egy könyv, hol egy fortyogó üst, hol egy koponya, hol egy tőr, hol egy szakadék, talán mind egyszerre, belekezd egy nagy shakespeare-i monológba, és közben szépen elveszti az eszét, végül pedig egy bizonyos Palanquy nevű figura, aki végig ellenük dolgozott, örökli a trónt.