Egy ünnep szociálpszichológiája

Az évfordulók pszichológiai értelmezése gyakran változik, és ez különösen igaz a 48-as forradalomra, amely egyszerre célozta meg a kollektív nacionalizmus és az individualista polgári liberalizmus nehezen összeegyeztethető célkitűzéseit.

1848 üzenete akkor a legkoherensebb, amikor mind az egyéni szabadságot, mind a nemzeti függetlenséget idegen elnyomás ellen kell kivívni. Így a kommunista pártállam joggal rettegett az évforduló áthallásaitól. Kisiskolás koromban március 15. nem is volt ünnep. Augusztus 20-ból a rákosista alkotmány és az új kenyér ünnepe lett, a karácsonyból pedig fenyőfaünnep – de március 15. veszélyes szimbólum maradt. A kokárda viselés is politikai állásfoglalásnak minősült. Vallásos nagymamám lelkesen varrta a kokárdákat, fűtötte a kommunista rendszer elleni mély utálat.

A diktatúra szele engem is megérintett: majdnem kicsaptak a Marczibányi téri általános iskolából, mert egy barátom édesanyja (nemzetiszínű szalag hiányában) gombostűre fűzött piros-fehér-zöld gyöngyökből készített szükségkokárdát nekünk. Vonalas osztályfőnökünk ezt irredenta, horthysta demonstrációként értelmezte, de végül igazgatói intővel megúsztuk kicsapás helyett.

Március 15. üzenete erős pszichológiai kapocs maradhatott még a 80-as évek rendszerváltó értelmisége számára is. A Petőfi-szobornál például jól megfértek egymás mellett az MDF, a KDNP, az SZDSZ és a Fidesz támogatói is, Csurkától Kis Jánosig.

Március 15. jelentése máig is tükrözi a magyar reformkor kettősségét, melyben összeolvadt a liberális individualizmus és a kollektív nacionalizmus szellemisége. Míg a 48-as áprilisi törvények egyértelműen a nyugati individualista liberalizmus ideológiáját követték, a szabadságharc viszont már a kollektív nacionalizmus törzsi értékrendjét diktálta, mely a nemzetet az egyén fölé rendelte. Pedig a „haza minden előtt” követelése persze összeegyeztethetetlen az egyéni szabadság elveivel.

Ez a kettősség egyébként mélyen gyökerezik fajunk evolúciós történelmében is. A csoport-alapú, törzsi gondolkodásra való pszichológiai hajlam általános emberi tulajdonság, melyet csak néhány száz éve szorított vissza a felvilágosodott individualizmus máig is sérülékeny civilizációs forradalma.

A rendszerváltás után látványosan szétfoszlott március 15. összefogó értelmezése. Az ünnep sokaknak továbbra is a liberalizmust és a nyugati felvilágosodást jelentette, míg mások a nacionalista, kollektivista értelmezéssel azonosultak. A jobboldal hamarosan teljesen kisajátította az ünnep könnyen kiaknázható nacionalista tartalmát. A liberális oldal súlyos mulasztása, hogy azóta sem talált választ a jobboldal patrióta retorikájára, és március 15. hazafias szimbolizmusát teljesen átengedte a jobboldalnak, míg a liberális /polgári tartalom elsorvadt.

Így aztán 1990 - de különösen 2002 - után a kokárda viselése is újra politikai jelentőséget kapott: már nemcsak ünnepi megemlékezést, hanem hangsúlyosan jobboldali állásfoglalást is jelzett. Bár 1848 követelései egyértelműen a nyugati felvilágosodás szellemiségét képviselték, az elmúlt tíz év retrográd politikája az ünnepet a felvilágosodott liberalizmus elleni torz, nacionalista ideológia propagandaeszközévé silányította. Az évforduló meghamisítása, hogy az orbáni maffia rendszer éppen a vulgáris nacionalizmust mobilizálja a polgári liberalizmus máig is megvalósítatlan márciusi eszményei ellen, miközben álszent módon a nyugatellenességet és az oroszbarátságot hirdeti.

Március 15. egy sikertelen forradalom évfordulója, újabb nyomasztó epizód az elmúlt ötszáz év többnyire kudarcos magyar történelmében. Mint ezt Bibó is kimutatta, a sikertelen magyar történelem nem nyújt elegendő támaszt a valós sikereken alapuló pozitív nemzeti identitásra. A szociálpszichológiai kutatások pedig világosan kimutatják, hogy az embereknek szükségük van pozitív identitásra, melyet sokan, különösen a kiemelkedő egyéni teljesítmények hiányában, gyakran a pozitívan értékelt csoportokkal – mint a nemzettel - való érzelmi azonosulással érnek el. Ezt a törzsi identitás igényt használjak ki demagóg populista politikusok mindenütt, így Orbán is.

Több kutatás kimutatta, hogy a sérült magyar nemzeti identitást máig is egy paradox kettősség jellemzi. A kudarcos történelem (így március 15. is) egy lemondó, szomorú, önsajnálatot és áldozatmentalitást hangsúlyozó nemzeti tudatot eredményez.

Ugyanakkor a pesszimista nemzettudattal párhuzamosan létezik egy irreálisan nagyzoló és fennhéjázó, túlkompenzált nemzeti önértékelés is, mely a magyarokat más népeknél kiválóbbnak, értékesebbnek és tehetségesebbnek vizionálja, és mindent megtesz, hogy ezt a morális felsőbbrendűséget bizonyítani tudja. Ezt a mentális állapotot pszichológusok „kollektív nárcizmusként" értelmezik, melyet populista autokrata vezetők könnyen kihasználhatnak.

Így lehetséges, hogy pszeudo-tudományos intézetek sora, mint a Magyarságkutató Intézet próbálja kiszolgálni a pozitív nemzeti identitás fájó igényét, történelemhamisító állításokkal táplálva a dicsőséges múlt és morális felsőbbrendűség illúzióját. Pontosan ez az a kényszeres és meghasonlott tudati állapot, melyet Bibó már évtizedekkel ezelőtt is „politikai hisztériaként" értékelt.

Ugyanezt a sérült identitás igényt illusztrálja a „hungarikumok” furcsa kultusza is. Egy reális önbizalommal rendelkező nemzet nem szorulna arra, hogy állami bizottságok mondják meg, melyik kolbászra, fűszerre, levesre vagy szokásra kell mostantól hivatalosan büszkének lenni. A magyar nemzeti identitásra máig is jellemző tudati meghasonlást Csepeli György szociálpszichológus is kimutatta. Például más nemzetek himnuszával összehasonlítva a magyar himnusz szöveg világa is ezt a szomorú, önsajnáló áldozati mentalitást hangsúlyozza.

Sajnos a márciusi forradalom kettős céljai – felvilágosodott liberális polgárosodás és magabiztos, realisztikus nemzettudat - máig sem valósultak meg, sőt az elmúlt tíz év alatt egyre távolabb kerültünk ettől az ideáltól.

1848 értékrendjét tekintve liberális polgári forradalom volt, de mindez számottevő liberális polgárság nélkül zajlott. A befolyásos polgárság hiánya azóta is érezteti hatását. Amikor a jelenlegi hatalom cinikusan „polgárosodásról” beszél, akkor valójában kliensekben gondolkodik. A polgárság lényege a független, önerőből létrehozott autonóm egzisztencia. A Fidesz „polgárai” valójában alattvalók, a hatalomhoz való viszonyuk inkább feudális, mint független. Orbán gyermeteg illiberalizmus „elmélete” nem más, mint a kleptokrata uralkodó klikk hazug és önigazoló propagandaeszköze. Ez a fajta „tudati népirtás” tartós pszichológiai dezorientációhoz vezethet, és évtizedekre visszaveti a nyugati polgári civilizációhoz való felzárkózás évszázados célkitűzéseit.

Így hát a felvilágosodott és magabiztos nemzeti öntudat máig megvalósítatlan. Nem tisztázott, hogy magyarnak lenni születési és etnikai/faji hovatartozást vagy a kulturális/történelmi civilizációval való tudatos állampolgári azonosulást jelent-e. Az előbbi véletlenszerű, a második pedig szuverén vállalást feltételez. A magyarság talán legnagyobb történelmi sikere éppen az, hogy évszázadokon át a bevándorlók és kisebbségek tömegeit sikeresen asszimilálta. Különféle etnikumok (tótok, németek, jászok, kunok, zsidók, rácok stb.) tömegesen olvadtak be a magyar kultúrába, és kritikus helyzetekben biztosították a nemzeti túlélést.

Magyarország 1848-ban is multi-etnikumú ország volt, és a forradalom kulcsfigurái - úgymint Kossuth, Petőfi, Bem vagy az aradi vértanúk többsége - etnikailag nem is voltak magyarok. Petőfi például ma valószínűleg „migráncsnak” is minősülhetne, hiszen mindkét szülője idegen volt.

A jelenlegi kormánypropaganda ahelyett, hogy ezt a valóban sikeres, magabiztos asszimiláló kultúrát hangsúlyozná, az ellenkezőjét, a kirekesztést, félelmet és megosztást korbácsolja fel. Mint ezt sokan, például Kosáry Domokos is megírták, ez a fajta kirekesztő nacionalizmus inkább dezintegráló, bomlasztó erőként lép fel. Különösen megbocsáthatatlan a demagóg urbánus-népies, liberális-nacionalista kultúrharc jelenlegi, cinikus felszítása, mely alapjaiban ássa alá a 48-as forradalom évszázados törekvéseit.

A jelenlegi kormány primitív és megosztó vulgár-nacionalizmusa újfent beárnyékolja az ünnep jelentőségét. Március 15. szellemiségének elárulása, amikor Orbán Európában és az EU-ban vizionál ellenséget, és a törzsi propagandát éppen azok ellen mozgósítja, akik a legkonzekvensebben képviselik az 1848-as forradalom felvilágosodott és polgári értékrendjét. Így talán nem is meglepő, hogy Biden amerikai elnök a kampánya során Orbánékat „gazembereknek” és a rendszerüket totalitariánusnak minősítette.

Az orbáni „nemzeti öntudat” továbbra is patologikus, és kimutathatóan épít a politikai hisztériára és a kollektív nárcizmusra való hajlamra. Az önsajnálat, kisebbrendűségi érzés és áldozatmentalitás jól megfér az irreálisan nagyzoló, pöffeszkedő, illuzórikus morális felsőbbrendűséget hirdető és másokat lenéző soviniszta önképpel. A pozitív nemzeti identitásra való fájó igény továbbra is termékeny talajt biztosít a manipulatív kormányzati propaganda számára, mely tovább növeli a megosztottságot és a gyűlölködést.

Figyelemreméltó, hogy a magyar forradalmak eddig mindig idegen megszállók ellen irányultak. Nekünk soha nem volt valódi liberális polgári forradalmunk, mely a saját elnyomóink ellen fordult volna. Talán ezért is: az alattvalói, meghunyászkodó mentalitás továbbra is jellemzi a magyar politikai kultúrát. 1848 óta opportunista és demagóg vezetők sora – mint a jelenlegi velejéig korrupt rezsim is - a hazafiasság álszent retorikájába burkolódzva támadja az univerzális emberi szabadság, a tolerancia és liberalizmus 48-as eszmeit. Így március 15. máig is a meg nem valósult törekvéseink fájó ünnepe maradt, és talán ezért is lehetséges, hogy változó rezsimek új és új pszichológiai értelmezést adjanak az ambivalens évfordulónak.