„Az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni” – ajánlja Márai Sándor Füves könyve. Az emberiség azonban fittyet hány az író intelmére, a divatok minden korban fontosak voltak a civilizált társadalmakban, főleg az előkelőbb rétegekben. Keveseknek adatott meg az a luxus, egészen a múlt század közepéig, hogy szabadon, kötelező érvényű elvárások és tilalmak nélkül választhassák meg öltözéküket. Ma már hihetetlenül hangzik, hogy az 1940-es években letartóztattak nőket az Egyesült Államokban, amiért nyilvánosan nadrágot viseltek. Az azt megelőző évszázadban, a viktoriánus Angliában brutális ruhadarabokat kényszerítettek a nőkre. Feminista szerzők hangsúlyozzák, hogy a férfiak diktálta divatok sokszor az elnyomást szolgálták. Ugyanakkor az áldozatok között férfiak is akadtak, példa erre a merev, magas nyakú inggallér, szintén a XIX. századból (lásd keretes írásunkat).
Korzett és krinolin
A nyugati kultúrában a kényelmetlen és káros divat klasszikusa a fűző (más néven korzett). A darázsderék iránti vágy merev ketrecbe kényszerítette viselőjének felsőtestét.
A bálnacsonttal, később fémpántokkal merevített szerkezet túlhúzva összeszorította a tüdő alsó lebenyeit, ezért fuldokoltak benne a nők. Természetellenes testtartásban álltak órákig, az oxigénhiánytól sokan elájultak. Hordása gyakran idézett elő emésztési zavart, néha bordatörést vagy belső vérzést is. Feldörzsölte a bőrt, a seb elfertőződhetett. Néhány híján száz olyan kóros állapotot számoltak össze, amelynek kialakulásában bűnös lehetett a korzett. Szélsőséges esetben a megpattanó fűző felnyársalta viselőjét. A karcsúságőrület miatt volt, aki kioperáltatta a lengőbordáját – a kezdetleges plasztikai műtét oroszrulettel ért fel a penicillin felfedezése előtt. Néha férfiak is fűzőbe sanyargatták magukat, hogy elrejtsék a pocakjukat.
A korzett méltó párja a krinolin, R. C. Milliet találmánya (1856), ami jó tartást ad a hosszú szoknyának. Elsőre nem is gondolná az ember, milyen balesetveszélyes kreatúra a belső kerettel merevített, lószőrrel kitömött, nehéz és terebélyes abroncsszoknya. Hogy rém kényelmetlen, az látható, gyakorlatilag leülni sem lehet az alul akár hat láb (több mint 180 centiméter) átmérőjű ruhadarabban. De ez csak a kisebbik baj volt vele. Lángot fogott a gyertyáktól, és ha az áldozat nem tudott kiszabadulni, benne égett. Volt olyan hölgy, akit a viharos széllökés a tengerparti sétányról a vízbe taszított, és megfulladt. Lovas kocsi is könnyen elgázolhatta a nehézkes szoknyaketrecben kínlódó járókelőt. Egyszer templomtűz idején hiába tárták ki az oldalsó kisajtót, ott krinolinjuktól nem fértek ki a menekülő asszonyok, amiből pánik és tömegszerencsétlenség lett.
Alighogy leáldozott a gyilkos ruhadarab divatja, az új módival átestek a ló másik oldalára. Olykor szó szerint is. A hobble térdben vagy bokában összefogott, hosszú szoknya volt. Járni alig lehetett benne, legföljebb pingvin módjára tipegni. Az utolsó békeévek hóbortja szintén sok balesetet idézett elő. A villamos magas peremére sem tudtak biztonságosan fellépni viselői, nemhogy félreugrani, elszaladni bármely közelítő veszély elől. E szerencsétlen „bicegőszoknyákat” végül elsodorta a történelem, nevezetesen az első világháború. Amíg a férfiak lövészárkokban gyilkolták egymást, a hátországban a nők helytálltak, kifogástalanul üzemeltették a gyárakat, még a hadiüzemek feszített ütemű működtetése sem okozott gondot. Forradalmi változás jött: a nőket többé nem lehetett visszaparancsolni a konyhába és a bölcső mellé. Lépésről lépésre haladt az emancipáció. Ma már a nyugati nő kedvére öltözködhet, vagyis… erre még visszatérünk.
Deformált testek
A világ más tájain, távoli kultúrákban sokszor hátborzongató „divatok” szedték áldozataikat. A női test átformálásának hírhedt példája az indokínai nyaknyújtás. A padaung törzsben a hosszú nyakú nőket tartották szépnek, ezért a lányok nyakát kamaszkoruktól fémkarikákkal erőszakosan nyújtották. A spirál deformálta a kulcscsontot és a felső bordákat (a fájdalmat nem enyhítette, hogy a néphit szerint egyszersmind óvott a tigrisharapástól is).
A házasságtörő nőt hagyományosan a nyakék eltávolításával büntették, anélkül elcsökevényesedett nyakizmaival a fejét is alig bírta tartani. Ehhez képest a menyasszony arcának tetoválása, ami némely észak-afrikai beduin törzseknél jellemző, gyengédségnek tűnik: szimbolikájában inkább jegygyűrű, mint marhabillog (mindenesetre valahol a kettő között). Ezek a divatok egyértelműen a nő birtoklását fejezték ki, akárcsak a középkori Európa beteg találmánya, az erényöv.
Kínában a lányok lábfejét kötötték el, mint tudjuk. Már ha valóban tudjuk, mit takar az „elkötés” eufémizmusa. A horror, ahogy Jung Chang családregényében, a Vadhattyúkban részletesen leírja nagyanyja megpróbáltatásait, sokkolhatja a készületlen olvasót. A tortúra kétéves korban kezdődött, akkor törték el először a kislány lábujjait egy kővel (a két nagylábujj kivételével). Az összezúzott lábujjakat lefelé, a talpához szorították, feszesen lekötözték, és úgy hagyták. A műveletet újra és újra megismételték. A kislánynak iszonyú fájdalmai voltak, sírva könyörgött. De az anyja pityeregve azt felelte, tűrnie kell a jövendő boldogságáért, mert elkötetlenül nem kaphatna jó férjet. Az első, amit a leendő vőlegény rokonai megvizsgálnak, a lábfeje lesz. Nehogy az anyósjelölt, miután szemügyre vette, színpadias rosszallással ejtse el szoknyája szegélyét. Úgy tartották, a „nagy” (tehát a normális) lábfej szégyen a családnak. (A nagymama egy hadúr ágyasfelesége lett, elnyomorított lábujjaiból a körmök élete végéig gyötrelmesen belenőttek a talpába.)
Platformtalpú, tűsarkú
Az európai lányok lábujjait nem törték össze, mégsem mindig hordhattak kényelmes lábbelit. A chopine magas talpú cipő, viselőjének magas társadalmi állását fejezte ki a reneszánsz Itáliában, azonkívül a ruhát is óvta az utca sarától. Talpa parafából készült, felsőrésze díszes bőrből, bársonyból, amellyel a talpat is bevonták. Egyre magasabbra és magasabbra nőtt, már felvenni sem bírták segítség nélkül; a rekordpéldány gólyalábra emlékeztet, majdnem nyolcvancentis. Nem csoda, hogy a korzetthez meg a krinolinhoz hasonlóan bajos benne a mozgás. Ám ez nem ártott meg népszerűségének, egyforma lelkesedéssel egyensúlyozott patrícius asszony és utcalány. Félméteres talpukon a hölgyek könnyen megbotlottak, nagyokat estek. Végül annyi balesetet okozott a cinquecento holdjárója, hogy Velencében betiltották. Ám azóta diadalmasan visszatért, a modern platformtalpú képében. A life.hu életmódportál meglátása szerint „a Spice Girls nem tudott, de még Lady Gaga sem tud újat mutatni a cipők terén!”.
Ezzel újra elérkeztünk a mába, vissza a nyitva hagyott kérdéshez, hogy a Nyugat emancipált nője valóban szabadon öltözhet-e manapság. Néhány éve heves indulatokat kavart egy hosztesz esete Nagy-Britanniában. Nicola Thorpot hazazavarta a főnöke, mert lapos cipőben jelent meg a munkahelyén. A fiatal nő arra hivatkozott, hogy egész nap vendégeket kísérget a recepcióról a tárgyalókba, fáj a lába, nem bírja végig tűsarkokon. Támogatására rövid idő alatt 150 ezernél többen írtak alá egy petíciót, új törvényt sürgetve. Ám a londoni parlament azóta sem korlátozta a munkaadók jogait, így a munkahelyi dress code-ban továbbra is előírhatják a kényelmetlen lábbelit. Természetesen csak nőknek, ami egyértelmű diszkrimináció.
Az ügyet vizsgáló bizottság jelentésében több száz nő panaszát sorolta fel, akiket megviselt a kötelező tűsarkú.
