Az első emlékem Murányi Marcellről, hogy ül a Népszabadság frissen alakult Budapest rovatának szobácskájában, és pislogás nélkül megkérdez bármit, ami az eszébe jut. Borzasztóan irigyeltem: pont ilyen újságíró szerettem volna lenni én is. Egyidősek voltunk, nagyokat röhögtünk, sztorizgattunk egyfolytában, de persze neki több mesélnivalója volt, elvégre igazi újságírócsaládból származott.
A Népszabitól aztán gyorsan tovább lépett, mert a rendszerváltás forgatagában megszületett a magyar bulvár, amit mintha neki találtak volna ki: ismert mindenkit, és tényleg nem volt kérdés, amit ne mert volna feltenni. Mai Nap, Vasárnapi Blikk, Blikk, az utóbbit kerek nyolc éven át jegyezte főszerkesztőként. Nem tudom, hol állt a befolyásos médiaszemélyiségek listáján, de valahol nagyon elöl kellett lennie.
2014 augusztusában tért vissza a Népszabadsághoz, mint főszerkesztő. Pontosan tudta, hogy a szerkesztőség próbálta megakadályozni a kinevezését, de a természetes vagánysága és az elképesztő elszántsága hamar megoldotta helyzetet. Olyan tervekkel érkezett, amelyeken a vak is látta, hogy évek óta érlelte őket. Határozott volt és higgadt, mindenkivel megtalálta a hangot. Sok jó dologba belekezdett már, amikor egy tragikus közlekedési baleset következtében 2015 tavaszán a lemondás mellett kellett döntenie – a főszerkesztői széket pedig öccse, Murányi András foglalta el.
A Nagymurányi, ahogy hívtuk, társával felnevelt négy fiút. Írt könyveket, dolgozott tanácsadóként, sportolt. És még mindig csak 55 éves volt, amikor március 14-én, vasárnap meghalt.
