Új fejezet

Karácsony Gergely főpolgármester március 15-ei ünnepi beszédének szerkesztett változata

Egy éve éljük már hétköznapjainkat a járvány és a válság árnyékában. Egy év iszonyú hosszú idő. Különösen hosszú, ha aggodalmakkal és félelmekkel teli, ha csak a bizonytalanság biztos. És nekünk még bírnunk kell, még ki kell tartania az egyre fogyatkozó türelmünknek. Közben arra vágyunk, hogy visszazökkenjen az idő, és visszakapjuk a régi normális életünket. De vajon mindenben a régi normálishoz érdemes ragaszkodnunk? Vagy a velünk élő és várhatóan velünk is maradó bizonytalanság új normalitás kialakítását teszi szükségessé? Én a régi helyett a dolgok újfajta menetében hiszek. A járvány és a válság nemcsak a változás lehetőségét, de a kényszerét is megteremtette.

Az új normalitás kiindulópontja csakis az együttműködés és az együttérzés lehet. Így aztán célja és értelme egy és ugyanaz: az ember. Az embert kell minden cselekvésünk közepébe helyezni. Az ő biztonságát, egészségét, jólétét és jól létét. De ez nem szólhat megint csak a kiváltságos kevesekről. Arról a bizonyos felső tízezerről, akikről Bödőcs Tibor mondta találóan: nálunk a felső tízezer is csak ötezer ember. Vagy annyi se. Ismerjük őket, mint a rossz pénzt, a közös kassza körül ólálkodó kiváltságos keveseket. Szóval ez nem róluk, nem az egy százalékról kell szóljon. Hanem a kilencvenkilenc százalékról. Úgy, ahogy az ország és Budapest büszkeségére, a Lánchídra írva van: épült „a nemzet közóhajának megfelelőleg”.

Nemzet és közóhaj. Súlyos szavak, gyönyörű szavak. Az egyiket – nemzet – mintha mostanság túlhasználnák, elfeledve Kisfaludy Károly igazságát: „Hol sokat beszélnek a hazafiságról, keveset tesznek érte”. De ettől még súlyos és gyönyörű szó, többet ér, ha a cselekvés mozgatórugója és nem a dohányboltok jelzője. Na de a közóhaj, arról vajon tudjuk-e, micsoda? Szerintem tudjuk, már 173 éve. Hiszen így végződik az 1848-as 12 pont is: legyen béke, szabadság és egyetértés. Béke, szabadság és egyetértés, mert – tegyük hozzá – ebből épül a gyarapodó haza.

De van-e, ami jobban leírja az 1989 óta eltelt idő kudarcait, a harmadik köztársaság bukását, mint hogy még ma is ez a közóhaj? Márpedig ha nem szűnik közóhaj lenni, akkor nem jutottunk hozzá sokkal közelebb. „Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”, énekelte Cseh Tamás. Sajnos ez lett a dal. 30 év után is, benne a mögöttünk hagyott elmúlt tíz évvel. A közóhajból azért nem lett közérdek és közcél ennyi idő után se, mert azt újra és újra felülírták a magánérdekek és magáncélok. A kiváltságos kevesek egy százalékának magánérdekei, szemben a kilencvenkilenc százalék közóhajával.

Pedig lett volna lehetőségünk az elmúlt 30 évben, de az elmúlt tíz évben végképp, hogy ne így legyen. Hiszen az elmúlt tíz év sokkal nagyobb mértékben alakította át ország gondolkodását és lelkét is, mint békeidőben egy-egy átlagos évtized. Csakhogy nem elég rövid idő alatt nagyot alakítani a dolgok menetén. Annak jónak is kell lennie. Persze, jogos a kérdés: ki dönti el, hogy valami jó… Van valaki, úgy hívják: többség. Nem a választásmatematikai többség, mert ott a 40 százalék is több lehet, mint kétharmad. Én a kilencvenkilenc százalékról beszélek, a csendes és szelíd többségről. Nyertese-e ez többség az elmúlt tíz évnek? Megfelelt-e a közóhajnak, vagy sem? Lett-e több béke? Lett-e több szabadság? Lett-e több egyetértés? Jobb ország lett-e a hazánk ezután a tíz év után?

Sokan talán egyetértenek az én véleményemmel: nem, a magyar politika és annak elitje ma nem szolgálja a közóhajt eléggé. De ez így leegyszerűsítő mondat. Mert sok honfitársunk nem így gondolja. Szerintük ez a tíz év többet adott, mint amennyit elvett. Ettől pedig nem lehet eltekinteni, mert itt már többről van szó, mint a szokásos világnézeti vagy ízlésbeli különbségről, ami minden közösségben természetes. Többről van szó, mert harminc éve már egyre csak fogyatkozik mindaz, ami közös. Mást tekintünk ténynek és mást fake newsnak. Mást tekintünk valóságnak, mást hamisnak. Mára kettészakadt ez az ország. Mert módszeresen kettészakították az országot, a régi módszer alapján tették, ismerjük jól: „Oszd meg és uralkodj, hiszen mindig könnyebb ellenségeket találni, mint megoldásokat!” Ezt tették velünk. Ezt tettük magunkkal.

Látjuk, mit kapott a nemzeti fociválogatottunk kapusa, mert azt merte mondani, hogy a család az család. Mit kapott az írónő, mert azt merte mondani, hogy újra kellene gondolni a kötelező olvasmányok listáját. És látjuk, mit kapott az ellenzékinek tartott rockzenész, aki az önkormányzati választásokon egy kormánypárti jelöltet mert támogatni. Nem ellenvéleményt kaptak, hanem fenyegetést. Nem érveket, hanem indulatokat. Egyre gyakrabban, egyre hevesebben esünk egymásnak. Ennek véget kell vetni. Szerintem ma ez a legfőbb közóhaj.

Az a közóhaj, hogy senki sem akarja elveszíteni a hétköznapok békéjét. Hogy munkatársakat, barátokat, szülőket és gyerekeket ne fordítson egymással szembe a politika. És talán az is a közóhaj, hogy a 48-asok iránymutatása szerint járjunk el. Mert ők sem azt mondták, hogy haza vagy haladás. Haza és haladás. Mert a nemzeti szuverenitás és a társadalmi fejlődés nem kizárja, hanem erősíti egymást. Nekünk is innen kell indulnunk: nem vidék vagy Budapest, csakis vidék és Budapest. Nem fideszes Magyarország vagy ellenzéki Magyarország. Csakis a közös haza. Ahol senki nem kérdőjelezi meg a másik magyarságát, és nem nézi le se a hagyomány, se a haladás nevében. Ahol tudjuk: nem az az erős vezető, aki képes megosztani, hanem aki képes egyesíteni.

Újra kell hát egyesítenünk Magyarországot. A járványt és a válságot is csak úgy gyűrhetjük le, ha együttműködünk, ha képesek vagyunk az együttérzésre. Tudom persze, hogy a bennünket megosztó árkok mélyek. De mindig képesek voltunk hidakat építeni, amikor a bennünket fenyegető bajok azt kívánták. Most is ennek látjuk számos példáját. Látjuk sok ezer orvos és ápoló erőfeszítésében. Látjuk a tanárok és tanítók odaadásában. Látjuk a veszélybe került vállalkozók küzdelmeiben és kreativitásában. Látjuk sok millió magyar józanságában, amivel betartják a korlátozó intézkedéseket. És ezt tanuljuk a történelmünkből is: fontos pillanatokban mindig voltak elegen ahhoz, hogy az egész ország sorsát előbbre vigyék. Kossuth és Széchenyi. Nagy Imre és Bibó István. Antall József és Göncz Árpád. Most is kell, hogy elegen legyünk.

Mert most nem kitalált, ránk erőszakolt, hatalmi szándékból kreált ellenséggel kell megküzdeni. Ahhoz elegendő pár plakát, néhány ostoba politikai lózung. Ismerjük is. Unjuk is. Tíz év után újra most valóságosak az ellenfelek. Ezek legyőzéséhez nem elegendőek a megosztó szavak, egyesítő tettek kellenek. A betegség legyőzéséhez. A válságba került egzisztenciák megmentéséhez. A színvonalas egészségügyi ellátás megteremtéséhez. A kiemelkedés esélyét nyújtó oktatáshoz. A kiszolgáltatottság és a korrupció megszüntetéséhez. Mindezt, jóvátéve az elmúlt harminc, benne az elmúlt tíz év hibáit, most megtehetjük. Pont úgy, ahogy Széchenyi István írta Naplójában: „Minden baj, mely az országgyűlésen máris jelentkezik ... a kölcsönös bizalom hiányából ered, … csak akkor szűnhetnek meg, ha az ember kölcsönösen nyugodtan meghallgatja egymást, minden szenvedélyt elhallgattat, és némely alapelveket leszögez, és azoktól el nem tér.”

Bizalom, egymás meghallgatása, a kedélyek lecsillapítása, elvszerűség. Ilyen egyszerű lenne? Igen, ilyen egyszerű. Mert hát mi van abban bonyolult, hogy mutassunk tiszteletet egymás iránt?! Ugyan miért lenne a haza ellensége, aki a kormány bírálója?! Ugyan miért lenne a politika velejárója az urizálás, a fennhéjázó kivagyiság? Miért kellene úgy gondolnunk a politikára, mint állandó harcra, amit csak katonai vezényszavakkal lehet elmesélni?! Ugyan miért kellene állandóan rombolni a közbizalmat, ahelyett, hogy erősítenénk?! Különösen most, amikor a bizalom erején múlik, hányan fogadják el a járvány utáni talpraállás egyedüli esélyét kínáló oltásokat. Ugyan miért ne kerülhetne többségbe a közbeszédben is a szelíd szó, mint a bizalom, becsület, méltóság, szabadság? Az együttműködés és az együttérzés.

Ahhoz, hogy így legyen, változtatni olyan nagyot kell most már, hogy azt nevezhetjük akár forradalminak. Erre van szükség. Forradalomra. Na de nem az erőszakos, a kukaborogatós, egymásnak feszülős forradalomra. Hanem szelíd forradalomra. Hogy visszakapjuk az odafigyelés jogát. Hogy a gazdaság védelmét ne keverjék össze saját gazdagságuk védelmével. Hogy ne akarják állandóan megmondani nekünk, hogyan kell berendezni a magánszféránkat. Hogy a gyerekeinkből ne alázatos alattvalókat, hanem öntudatos polgárokat neveljenek az iskolákban. Hogy az egészségünk ne azon múljon, meg tudjuk-e fizetni az ellátást. Ehhez le kell zárnunk az ország elmúlt harminc, benne az elmúlt tíz évének fejezetét. Mert az elmúlt tíz évé valójában egy emberről és a hozzá kötődő kiváltságos kevesekről szólt, az egy százalékról. A szelíd forradalom által megírt új fejezetnek a kilencvenkilenc százalékról kell szólnia. Így lehet megvalósítani Deák Ferenc álmát: nem az a boldog ország, ahol sok a gazdag. hanem ahol kevés a szegény. Erről kell szólnia az új fejezetnek. Lapozzunk!

Vannak példák előttünk, vegyük észre, amiről a Lánchíd mesél: volt idő, amikor magánvagyonból a közcél teljesült, nem úgy, mint manapság, amikor közpénzből lesz magánvagyon. Valami ilyesmiről szólhatna a mi szelíd forradalmunk. Valahogy úgy, ahogy a Vas utcában néhány fiatal elkezdte: bátran, de szelíden, elszántan, de jogszerűen kiálltak magukért. És kiálltak értünk. Hidakat kell építenünk és meglévő hidakat kell felújítanunk. A szó szoros és átvitt értelmében. Mint a Lánchidat, ami jelképe az örök Budapestnek és jelképe a mostaninak. Annak a városnak, amelyik most újra támadás alatt áll, mert mint oly sokszor a történelem során, új fejezetet kezdett írni.

Ezt a hidat annyiszor próbálták már elpusztítani és elfoglalni. De Budapest mindig visszafoglalta és mindig újjáépítette ezt a hidat. Megvédjük és újjáépítjük most is. Ezt kívánja az új többség, amely színesebb és sokfélébb, mint ahogy odafönt, a Várban gondolni szeretnék. Épp ezért kell türelmesebbnek, tapintatosabbnak lennünk egymással. A hidakra kell figyelnünk, nem az árkokra. Ez a közóhaj most. Mert csak így tudjuk legyűrni a koronavírust, de a koronás főként viselkedő kiváltságos kevesek uralkodását is.

Krúdy Gyula írta: „A Lánchíd magosan emelkedő ívei alatt ment át a régi Magyarország az új Magyarországba.” Mi pedig gyakran mondjuk, hogy majd akkor megyünk át a hídon, ha odaértünk. Hát, most ideértünk. Menjünk át egymáshoz. Ahogyan a 48-asok tették, és az ötvenhatosok és a nyolcvankilencesek megpróbálták. És ahogyan mi is megtehetjük.