Alekszej Navalnijjal szembeni fellépése során az orosz állam annyi antihumánus intézkedést tett, aminek meg kellett mozgatnia a közvéleményt, az értelmiségi elitet. Nehéz szótlanul figyelni, hogy megmérgeznek egy ellenzéki mozgalmár-politikust, az ügyben nem indul nyomozás, Berlinben kell kezelni, hazatérésekor azonnal letartóztatják a moszkvai repülőtéren, nem sokkal később börtönbüntetésre ítélik, mert feltételesen volt szabadlábon, és külföldi lábadozása közben nem jelentkezett az orosz rendőrségen, majd szétverik a mellette kiálló kisebb tüntetéseket, őrizetbe véve egy csomó embert. Még ha el is hisszük, hogy Navalnij nyugati érdekeket szolgál, és bomlasztani akarja Oroszországot, ez túlzás.
A januári megmozdulások elfojtása után el is kezdtek megszületni a petíciók. Dmitrij Muratov, a független, rendszerkritikus Novaja gazeta főszerkesztőjének felhívását, amely hatalmi körök részvételével zajló politikai leszámolásnak minősítette a történteket, követelte a felelősök személyének kiderítését és Navalnij szabadon bocsájtását, több művész is azonnal aláírta, köztük két világhírű író, Ljudmila Ulickaja, Dmitrij Bikov és egy neves színésznő, Julija Aug. Majd következett egy még szélesebb körű petíció a szellemi elit részéről, amely a rendőrségi fellépés jogtalanságára összepontosítva immár az ország teljes nyilvánosságához fordult támogatásért, felvonultatva első aláírói között Borisz Akunyin írót, Andrej Zvjagincev filmrendezőt és két sztárt, Csulpan Hamatovát és Jevgenyij Ciganovot. A Nyikita Mihalkov vezette filmművész-szövetségről levált, annál kisebb filmszakmai szervezet, a KinoSzojuz is tiltakozott, leleplező dokumentumfilmek üldözött alkotójaként védte Navalnijt. A legerőteljesebb fellépést azonban a zenei világ produkálta. Négyszáz muzsikus csatlakozott Mihail Nodelman hegedűművész nyílt leveléhez, amely nagyon élesen fogalmazott a hatalmi visszaéléssel, erőszakkal szemben, hideg polgárháború indításával vádolva az orosz államot. A szöveg a klasszikus zene tíz kiválóságának tolmácsolásában a YouTube-ra is felkerült.
Példamutató állásfoglalások, más kérdés, mekkora a közéleti súlyuk. Úgy tűnik, Putyint nem fogják különösebben zavarni. Egyrészt nem látni mögöttük nagy, szervezett, összetartó bázist. A művészeti világ néhány száz tagjáról van szó, az aláírók között kevés az olyan húzó név, akinek a véleménye százezrekre, milliókra hatással lehet. Másrészt döntő többségüket a hatalom már „elengedte”, nem tartoznak ahhoz a belső körhöz, amelynek véleményében bármilyen törésvonal jelzésértékű. Zvjagincev, Bikov vagy Ulickaja jó ideje a megtűrt „disszidensek” között van számon tartva, bár olykor persze kapnak a fejükre: a két utóbbi alkotót nemrég oroszellenes rasszizmussal vádolta az állami tévé. A zenészek között sokan – köztük a petíció megfogalmazója, Nodelman is – külföldön élnek, vagy koncertekkel járják a világot. Nekik sincs igazi mozgósító erejük, amit jól mutat, hogy videoüzenetüket egy hónap alatt 73 ezren tekintették meg. Nagy, de oroszországi politikai ügynél nem jelentős szám.
Valljuk be, a kultúra világának szereplői csoportosan sehol nem túl aktívak a közéletben. Elvégre feladatuk nem a társadalom megosztása, hanem egy közös szellemi tér kialakítása. Mégis árulkodó, mikor, mennyire mozgatja meg őket egy politikai esemény. 2012-ben, a Pussy Riot provokatív punklányai ellen indított eljárás idején még sok művész védte az együttest. Meg persze saját, akkor még szentnek vélhető alkotói szabadságát. Komolytalan csínynek tűnt az ügy, és hatósági túlkapásnak, a közeg még nem érezte benne politikai kurzusváltás jelét. Oroszország van már annyira liberális, hogy elviseljen fiataloktól egy kis elnökcsipkedő, székesegyházi cirkuszt! Aztán két év múlva következett a Krím visszacsatolása és a kelet-ukrajnai konfliktus. Ez már nem volt tréfadolog. A kulturális elitből száz ember sem vállalta, hogy kezdeményezőként nyíltan elítélje az orosz nacionalizmusnak oly kedves akciót. (Ulickaja ebből sem vonta ki magát.) Ugyanakkor rengetegen álltak ki az állam pozíciója, jogtalanul elajándékozott orosz területek visszaszerzése mellett, amivel lényegében Putyin új, nemzeti kurzusát is támogatásukról biztosították. Ez máig tartó választóvonalat húzott a külső és belső kör között.
De a következő években mindenki igyekezett minél távolabb tartani magát a politikától. Borisz Nyemcov ellenzéki politikus rejtélyes meggyilkolása sem ösztönzött komoly reagálásra. Művészekből kollégák ellen indított, politikai zaklatásnak tartott köztörvényes vádemelések váltottak ki leginkább némi felzúdulást. Próbáltak közben járni Kirill Szerebrennyikov rendező állítólagos sikkasztási ügyében. 2019-ben Andrej Zvjagincev alázatos hangú levélben próbálta bizonygatni Putyinnak, hogy ártatlanul tartóztatták le Pavel Usztyinov színművészt egy nem engedélyezett demonstráció helyszínén. Az elnöki hivatal nem érezte magát illetékesnek a kérdésben.
Az életben maradt Navalnij elől azonban senki nem tud kitérni. Se a hatalom, se a kulturális élet.
