Régebben majd mindennap elsétáltam az emléktáblájánál, a Moszkva téren, a „kiváló magyar kórusvezető, zenepedagógus és zeneszerző” egykori otthona előtt. Népdalgyűjtő is volt különben, a zenei népművelés fáradhatatlan, egyetemes hatású alakja, de hát mindent nem véshetnek rá egy táblára. E bámulatosan sokoldalú, szerteágazó tevékenységű művész-tudós-tanár hosszú életének vége felé a nagyok alázatával mondta: „Tanítónak születtem, és tanító maradtam mind a mai napig.”
Ádám Jenő (1896–1982) a budai képzőben végzett magyar–német–történelem szakon, ám a katedra helyett az első világháború borzalma várta. Hadifogságba esett, kétségbe nem. „Megtanul oroszul, Tatarszkban zeneiskolát alapít, kórust, zenekart, színtársulatot szervez, lefordítja oroszra a János vitézt. Fogolytársával, Berecz Ottóval Razdolnojéban 1917-ben vad diófából ötoktávos rövid zongorát készítenek, amelynek hazaszállítását elvállalta a Habarovszkban székelő svéd konzul.”
Berkesi Sándor karnagy remek portréjából idézek, ott a történet orwelli folytatása is: „A hangszert a városba beözönlő kozákok baltával darabokra törték.” Nem adták fel az idegenbe szakadt magyar kiskatonák, mert a muzsika vigaszt és reményt nyújtott nekik. Ágydeszkából és ócskapiaci alkatrészekből három hónap alatt hordozható harmóniumot eszkábáltak, azt futva is magukkal vihették, ha éppen menekülniük kellett. „Regénybe illő életrajzának epizódjai különleges hitről, lelkierőről tanúskodnak”.
Hazatérve Kodály Zoltán (1882–1967) osztályában tanult zeneszerzést, Bárdos Lajossal, Doráti Antallal. Komponált színpadi, kóruszenekari és kamaraműveket, dalokat, színpadi kísérőzenéket, filmzenét, számos kórusművet; református egyházzenei munkássága is jelentős. Karmesterként Baselben szerzett mesterdiplomát (1933). A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán harminc évig tanított népzenét, szolfézst, zeneelméletet, módszertant, kamaraéneket, dalirodalmat. Vezette az énekkart, az operatanszakot.
Pedagógusként alkotott maradandót. Kodály személyesen bízta meg a feladattal: hatvanadik születésnapjára készülődve egyszer szigorúan rászólt tanítványára, „steril ünneplés” helyett dolgozza ki, hogyan neveljenek zeneértő ifjúságot, hogyan tanítsák énekelni az iskolásokat. Erre írta meg Ádám Jenő fő művét, a „Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján” címmel (1944). A SZÓ-MI énekfüzetek borítójára, mestere iránti tiszteletből, annak nevét is odaillesztette a sajátja elé: Kodály–Ádám.
Világszerte előadásokkal népszerűsítette a magyar zenét a Kossuth-díjas (1957) professzor. Nevét ma zeneiskolák viselik, szülőhelyén, Szigetszentmiklóson szobra, emlékháza is van. Énektanítási alapvetése, amelyet ő maga „magyar metódusnak” hívott, nemzetközi sikert aratott. Ám a szerzőpárosból lekopott a második név. Maradt a Mesteré, pedig „Kodály maga is tiltakozott az elnevezés ellen” (Berkesi). A zene mindenkié, a dicsőség nem. Arra a (ma már Széll Kálmán téri) táblára azért rávéshetnék: e házban élt Ádám Jenő, aki megalkotta a Kodály-módszert.